Sannyasa

Az utóbbi időben sokszor eszembe jut az öregség. Nem, nem azért, mert túlzottan közel lenne, sőt. Viszont jelenleg éppen olyan időszakomat élem, amikor rendszeresen és komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy vajon mit is szeretnék kezdeni az életemmel, ezen elmélkedve pedig megkerülhetetlen problémának érzékelem az időskorét. Nem tudom, milyen lesz; sőt, azt sem, hogy egyáltalán elélek-e addig. Arról, hogy az életem "végeredményét" hogyan képzelem, egy korábbi bejegyzésben már rögzítettem egy pillanatképet: ez lenne az az állapot, amikor már bizonyos megnyugvással tudnék igent mondani a halálra. Most arról a folyamatról szeretnék írni, ami elképzelésem szerint végső soron az előbbi állapothoz vezet - az öregségről mint folyamatról alkotott ideálomat szeretném megosztani veletek.

Mert az öregség, legalábbis ha jól kezeljük, akár előremutató folyamat is lehet. Ezt írva természetesen nem arra az időszakra gondolok, amikor az ember már magatehetetlen (ha tehetném, bármikor szívesen aláírnám, hogy ilyen állapotba kerülve valaki legyen kedves átsegíteni arra a bizonyos másik oldalra...), hanem arra, amikor már sok idő áll mögöttünk, de a gondolkodásunk (ha lassult, nehézkesebbé vált is talán) még ép. A gondolatmenet, amit közölni fogok, a legkevésbé sem új, sőt, többek között a nagy ókori kultúrákban a lehető legtermészetesebb és legnemesebb dolognak tekintették.

Az elképzelésem és a történeti előzmények összecsengése miatt ez utóbbiak egyikét fogom felhasználni a saját vízióm illusztrálására is. Az egyik legkézenfekvőbb és ma is élő példa a hindu sannyasiké. Ebben a kultúrában bizonyos (kb. 50 éves) kor után a férfiak (a nők tudtommal kevésbé...) elkezdik felszámolni minden kapcsolódásukat a külvilággal, és életüket fokozatosan egyre inkább a vallásnak szentelik. A hindu vallásosság nagyon érdekes abból az szempontból, hogy itt a hit és a filozófia nem vált szét egymástól, mint Nyugaton. Így a világi feladataikat, kapcsolataikat felszámoló, majd a világtól végül teljesen visszavonuló sannyasik előtt hihetetlen spirituális-szellemi út nyílik meg, mely életük hátralévő évtizedeit feladattal, mi több, küldetéssel látja el. A küldetés: átadni magukat Istennek. Hogy kicsoda Isten? Senki sem tudja. A hindu filozófia másik roppantul figyelemreméltó vonása, hogy - legalábbis a hagyomány egészét, nem csupán egy-egy kultuszt figyelembe véve - Istenről szinte semmi konkrétat nem állít. Bizonyos "istenszerű" vonásokkal természetesen ez a kultúra is felruházza azt, akinek a világ fölötti uralmat tulajdonítják, de az így kirajzolódó (különböző neveken megnevezett) Isten sokkal inkább egy ismeretlen Abszolútum, mint egy konkrét, antropomorf Mindenható. Ezt az Abszolútumot megismerni, a személyt magát Neki áldozatul átnyújtani, összekapcsolódni Vele: ez a sannyasi feladata. Hogy mindezt konkrétan hogyan érje el, azt a különböző kultuszok másképp szabályozzák, de nem is ez a lényeg. Az, ami fontos, csupán ennyi: hogy az időskor közeledtével, majd beköszöntével eljön az ideje annak, hogy az ember, lerázva magáról korábbi élete terheit, valami magasabb rendű felé forduljon.

Mivel nem hiszek Istenben (ezt jelenleg teljes őszinteséggel állíthatom), ellenben nem is tagadom Isten létét, számomra nem egyértelmű, hogy ténylegesen van-e értelme a fentebb leírtaknak. Ezen elgondolkodva rögtön felmerül azonban egy másik, az előzőhöz kapcsolódó kérdés is - hogy ti. mit nyer vagy veszít az ember, ha nem így tesz. Azt, hogy van-e valami nálunk magasabb rendű, amit kutatni érdemes, nem tudom; sőt, talán senki sem tudja. Az erre irányuló kérdésekre adandó válasz iránti igény azonban ugyanolyan mélyről fakadó és végső soron indokolatlan, mint az élet fenntartására és/vagy élvezetére irányulók. Ha az előző évtizedeinket ez utóbbiak művelésére szenteltük, bizony ostoba módon megfosztjuk magunkat valamitől, ha az élet derekán túl nem szánunk időt az előbbire is.

*

Zárásként hadd utaljak még egy érdekes dologra: az ókori kultúrák egy nagyon szembetűnő vonása - amit a bejegyzés során én is felhasználtam - az, hogy az életnek egy teljes, szabályozott rendet adtak. Ebben a rendben mindennek helye volt: a fejlődésnek-tanulásnak, a világi tevékenységeknek, végül pedig a tiszta szellemi létezésnek, a vallásnak, a spiritualitásnak. Az embernek nem kellett türelmetlennek lennie, mert tudhatta, hogy ha megéli, minderre ideje és lehetősége lesz (ha pedig nem, az csupán a sors maga irányította játéka, de az elvi lehetőség megvolt rá). Amíg a rend előírta, az ember teljes odaadással tehette, amit tennie kellett; majd eljött a nap, ami után már nem tartozott senkinek semmivel, csupán "Istennek." Úgy érzem, az életnek ez a harmonikus teljessége (amit csak mi, emberek tudunk biztosítani egymásnak - vagyis tudnánk, ha meglenne hozzá a közös akarat) nagyon hiányzik a mai életünkből.