Abszurd és agnoszticizmus*

Egy általam rendszeresen olvasott blogon éppen a tegnapi és a mai nap folyamán vita kerekedett egy bizonyos kérdés körül. A kérdés lényege egyszerű: vajon a materialisták vagy az idealisták találták-e meg a Szent Grált... A megfogalmazás szándékosan ironikus, melyben azonban inkább kedveskedő gúnyolódást, semmit rosszallást sejtsetek. Azt hiszem, az ilyen viták, ha két ennyire különböző világnézetű ember összetalálkozik, nem elkerülhetők, így igazából a résztvevők minden indulatossága ellenére sem ítélhetők el. (Aki a vita részleteire kíváncsi, utánanézhet itt. Az utolsó néhány hozzászólást nézzétek, mert nagyon sok van!)

Bár a véleményemet röviden már a szóban forgó blogbejegyzés után is kifejtettem (stella28 néven, ha valakit érdekel - a Stella valamennyire rokon név az Eszterrel;)), ennek ellenére eléggé felcsigázott a dolog ahhoz, hogy külön írást is szenteljek neki.

A legfontosabb megállapításom a vitával kapcsolatban az, hogy a jelenlegi ismereteink birtokában alighanem eldönthetetlen. Mindkét álláspontban éppúgy jelen vannak a racionális, mint az intuitív ill. érzelmi töltetű megfontolások. Ami a materialista-fizikalista nézőpontot illeti, itt maga a vizsgálati módszer a végletekig racionális, a gondolatmenetből származó következtetések univerzálissá emelésének igénye azonban, legalábbis szerintem, erősen intuitív-érzelmi jellegű. Ezzel szemben az idealista álláspont alapjaiban intuitív, mely alapokat a racionális alátámasztás lehetősége tovább erősíti. Az érzelmi hatásoktól természetesen ez utóbbi esetben sem szabad megfeledkeznünk - egyszer egy külföldi tematikus fórumon olvastam egy bölcs megjegyzést, mely szerint végeredményben mindenki abban hisz, amit igaznak szeretne tudni.

A két álláspont, mint azt már említettem, véleményem szerint összeegyeztethetetlen. Összeegyeztethetetlen azért, mert abban a pillanatban, hogy az egyik véleményen lévő egy hajszálnyit is enged a másik véleménye irányába, máris hatalmas veszélynek teszi ki a saját gondolati építményét. Olyan ez, mint a fekete és a fehér - nem lehet anélkül "közelíteni" (mondjuk, egymásra festeni) a kettőt, hogy a kapott szín ne váljon legalább valamennyire szürkéssé. A szürke viszont már nem fekete és nem is fehér. A szürke az szürke.

A magam részéről (gondolom, senkit sem meglepve) szürke vagyok. Harmadik utas. Agnosztikus. Nem köteleződöm el egyik álláspont mellett sem, mégpedig azért nem, mert egyikben sem hiszek. Elfogadom a materialista álláspontúak tudományos alapokon tett állításait (számomra magától értetődő, hogy egy ma élő ember nemigen vonhatja kétségbe, hogy az ősrobbanás, a kvantummechanika vagy az evolúció elméletei a legjobbak, amik ma a rendelkezésünkre állnak); de intellektuálisan-érzelmileg csiklandoznak az idealista álláspont fantáziaképei is, sőt, valahol elképzelhetőnek is tartom őket. De önmagában egyik nézetrendszert sem tartom kielégítőnek, akárhogy is kozmetikázzuk őket. Sőt: mind a két álláspontot alapvetően abszurdnak tartom.

Szintén egy blogbejegyzésben (itt) olvastam egyszer, hogy minden világmagyarázat végső soron ugrás a sötétbe. Szerintem is így van. A világ tisztán fizikai természetét állítva éppen olyan abszurditás mellett foglalunk állást, mint amikor annak szellemi eredete mellett érvelünk. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, be kell látnunk, hogy egyik mellett sincs igazi bizonyítékunk. Azáltal, hogy agnosztikus vagyok, csupán annyit teszek, hogy elutasítom a választást két egyenértékűen abszurd lehetőség között. Nem gyávaságból, hanem mert így tartom korrektnek.

De tovább megyek: az agnosztikus álláspont nem csupán eltávolít az egyébként már feltalált világmagyarázatoktól, hanem új kapukat is megnyit. Nagyon sokszor leírtam már, de még mindig nem teljesen értem: ha a fent boncolgatott két totálisan abszurd narratívát számításba vesszük, vajon miért nem gondolkodunk el azon, hogy nincsenek-e egyéb lehetőségek is? (Amúgy erre van egy hipotetikus válaszom: azért, mert a világmagyarázataink antropomorfak. Mi, emberek, élni meg meghalni szoktunk. Akkor legyen a világ is vagy élő, vagy halott.) Ezek az újabb világmagyarázatok, amik akkor lennének a legjobbak, ha teljes szakítást jelentenének a korábbiakkal, lehetnének akár abszurdak is - a materialista és az idealista álláspontot ebből a szempontból úgyis nehéz überelni. Az, ha az ember agnosztikus, szabaddá teszi az utat az ilyen megoldások kiötlése előtt. Nincs semmi, ami tabu lenne, amit nem szabadna megkérdőjelezni - így a világ megmagyarázására való törekvéseink során is szabadon építkezhetünk. Ezek az új, abszurd magyarázatok (amikből egyébként már én is legyártottam párat itt a blogon, leginkább a magam szórakoztatására) egyszerre lehetnek nagyon vonzók és nagyon rémisztőek. Talán ezért is nem szokás velük túl gyakran foglalkozni.

Az agnoszticizmus és az abszurd közötti kapcsolat tehát szerves és fontos: egyrészt eltávolít tőle, másrészt közelít hozzá. Az abszurddal való különleges kapcsolata ellenére azonban egy agnosztikus igyekszik sosem megfeledkezni valami nagyon fontosról: a saját korlátairól.


* Az "abszurd" szót szándékosan ebben a formában, nem pedig "abszurdum"-ként használom. Ezzel egyrészt kedvenc szerzőm, Albert Camus előtt tisztelgek, akinek a révén mélyebben megismerkedhettem a fogalommal; másrészt az "abszurdum" szót a gyakori köznyelvi használat miatt túl sok jelentéssel terheltnek érzem egy ilyen elméleti fejtegetéshez.