"Őrzők: vigyázzatok a strázsán."

Újra egy Ady-idézet következik. A vágás teljesen önkényes - onnan kezdem a verset, ahonnan, ha én írtam volna (ami persze egy hihetetlenül valótlan feltételezés:D), kezdődne. Bár őszintén szólva kissé lusta voltam utánanézni, gondolom, Ady a világháború alatt és miatt vethette papírra ezt a verset. Én csak a szofisztikáltan emberi állapotnak /conditio humana-nak/, egyébként meg számos választékos és kevésbé választékos névvel illetett létélménynek a megszólaltatására használom.

Naponta látom, és egyre inkább értem, hogy mindaz, amit az emberi élet jellegével, lehetőségeivel kapcsolatban hittem, tudni véltem, néhány morzsányi talán-létező igazságot leszámítva merő hazugság. Hogy ez élet nem olyan, amilyennek hittem. A mindent átható szocializációs hatások eredményeképpen az emberi létezésről kialakuló kép a fejünkben pusztán egy tetszetős légvár. A megszorításokat, a mozgásterünk nagyon is szűk határait csak akkor vesszük észre, ha valamilyen okból értelmezni kezdjük a lehetőségeinket; ha nem csupán beszívjuk azt, ami a külvilágból áramlik felénk, hanem elemezni is próbáljuk. Ebben a komoly részben hazugságból felépített világban eltörpül, rosszabb esetben el is veszik az, amiért az emberi élet értékes lehet - és legfeljebb csak apró darabokban vagy a múlt több évszázadának-évezredének áttekintésével találhatjuk meg újra. Az "itt és most" helyett egyre inkább csak a türelemre intést, a "biztos" helyett a "talán"-t, a "minden" helyett a "részlegesség"-et érzem elérhetőnek; noha mindeddig ennek ellenkezőjét hittem valóságnak.

Húsz meg pár év kevés volt ahhoz, hogy ezt megemésszem, de még ahhoz is, hogy megértsem. Kimondom, leírom; de elhinni, tényleg elhinni azt, hogy így van, nem tudom és nem is akarom.


"Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán."

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)