Egy néhány nappal ezelőtti gondolatomat tervezem most továbbvinni. Azt tudniillik, hogy nekünk, embereknek, iszonyú romboló erő van a kezünkben, csupán azáltal, hogy képesek vagyunk - kérdezni.
Említettem, hogy a legközvetlenebb istenélményt is érvényteleníteni lehet egyetlen kérdéssel. Egy "valóban?", egy "miért is?" hatalmas építményeket rombolhat porig egy szempillantás alatt. Amit meg tudunk kérdőjelezni, azt meg tudjuk gyengíteni. Márpedig számomra nagyon úgy tűnik, hogy bármire képesek vagyunk rákérdezni.
Ahol egy kérdés elhangzik, ott haldoklani kezd a hit. Isten itt állhatna előttem a maga abszolút valóságában - lehet, hogy még így sem hinnék benne, hogy még így is visszakérdeznék. Furcsa gondolat, de a kérdezés képessége mintha vetekedne a mindenhatósággal. Talán nemhiába szerepel a sátán olyan sok irodalmi műben a kételkedés szellemeként...
Ezt nem értem teljesen... miért lenne ekkora ereje egy kérdésnek? Ha az építmény igazán erős, akkor a kérdés nem gyengíti meg.
VálaszTörlésKét okból is.
TörlésEgyrészt: mert nálam is így kezdődött. Egy kérdéssel, ami aztán magával ragadott, és eltávolított a hittől.
Másrészt: mert képesek vagyunk bármilyen érzést, benyomást, tapasztalatot meghaladni, csak azáltal, hogy kérdezünk. Csúnyán szólva a mindenható Isten akárhogy erőlködhetne, akkor sem biztos, hogy képes lenne meggyőzni minket a létéről. És azt hiszem, ez nem is baj, hiszen (szerintem) sosem lehetünk biztosak abban, hogy az, aminek az igazságára az életünket is feltennénk, valójában nem illúzió csupán.
Persze, ha Isten létezik, mindez meglehetősen felesleges hadakozás. A dolognak az illúziók elleni védelem révén elsősorban szubjektív értéke van; az igazságon, bármi legyen is az, szerintem sem képes változtatni.
A történelem folyamán élt már néhány olyan ember, akinek az építménye megingathatatlan volt. Nem érdemes általános érvényű következtetéseket levonni egyéni tapasztalatokból.
VálaszTörlésA hit, az éppen azért, és attól hit, hogy nem tudás. (A tudás- és a hit különbségéről írtam itt: http://ipartelep.blog.hu/2012/12/13/egy_kis_spekulacio_a_tudasrol). Abban, hogy valaki a vélekedéseit, a világnézetét inkább hitekre, vagy inkább tudásra alapozza (nyilván a gyakorlatban ezek az elemek vegyesen alkotnak egy komplex világnézetet), az nyilvánul meg, hogy mennyire racionálisan gondolkodik, és hogyan interpretálja a világot. Ha valaki inkább hitekre hagyatkozik, akkor kevésbé racionálisan...
VálaszTörlésA hitek hajlamosabbak (a racionális- tudás alapúnál) érzelmileg kötődni, és érzelmi páncélt vonni a meggyőződés köré. Tehát nehezebben bonthatók le. Ráadásul, mivel a "gazdájuk" az irracionális "gondolkodásmód" követője, racionális módon, olyan érveléssel nem nagyon kezdhetőek ki. Hiába kezdem én el mesélni egy vallásos hívőnek az episztemológiai alapokat (ott kéne kezdeni), meg sem érti, de nem is akarja megérteni.
Vagyis ez azt jelenti, hogy a "kérdés", vagy a válasz, vagy az érvelés, önmagában alig valami, ha nincs rá fogadókészség, megértés, felismerés, értelem, befogadásvágy, kíváncsiság, stb. Ha a rációnak mindentől függetlenül lenne elég ereje, már rég kihalt volna minden irracionális hit.
Nos, először is nagyon köszönöm a linket, ez egy számomra roppant tanulságos blogposzt volt. Nagy kár, hogy az ilyesmi (mondjuk a tudás valószínűségi jellegére vonatkozó megállapítások stb.) valahogy ritkán jön szembe az emberrel, még ha egyébként egy magát többé-kevésbé tudománynak tekintő területtel próbál is foglalkozni. Szerintem elég alaposan átformálná a tudományos és a köznapi kommunikációt is az, ha ezek az ismeretelméleti megfontolások közismertek lennének. (A kritika egyébként magamra is vonatkozik: valamennyit tanultam erről itt-ott, ennek ellenére a blogposztod bizonyos szempontból "katarzisélményt" okozott - amennyiben pár, egy ideje már a fejemben kószáló fogalom segített helyét segített végre tisztázni.)
TörlésA hozzászólásodra válaszul megint személyes tapasztalatot fogok megosztani. Amikor, néhány év keményvonalas vallásosság után egyszer csak rájöttem, hogy a vallásgyakorlatom marhaság, nagyon sokáig csak a külsőségektől tudtam megszabadulni. Magyarul: már nem jártam templomba, megszakítottam a kapcsolatot a közösséggel, nem végeztem otthon (és utcán! stb.) a szokásos vallási gyakorlatokat és így tovább. Elég hosszú idő (kb. másfél év) és a megfelelő érzelmi biztonság más forrásból eredő kialakulása kellett ahhoz, hogy végül az istenhitet is fel tudjam számolni magamban. Ez néhány éve történt, azóta folyamatosan haladok az új, az általam kedvelt szóval agnosztikusnak nevezett világnézetem finomítása felé.
Azt hiszem, a fentiek teljes mértékben egybecsengenek azzal, amit a hitekhez való érzelmi kötődéssel, sőt, ragaszkodással kapcsolatban írtál. Ha valaki valamilyen okból nem hajlandó kritikus szemmel állni a saját hitéhez, azt szerintem tűzzel-vassal sem lehet erre rávenni (ez persze nem szó szerint értendő:)). Az ember, ahogy írod is, hívő állapotában immunissá válik minden, a világnézetét megkérdőjelező állításra - ezért nem mész semmire az ismeretelméleti "okosítással". A leírtaknak egyébként rengeteg (néha eléggé megdöbbentő) példáját látom. Szerintem bizonyos szempontból az ember érettségi, érzelmi stb. (és talán nem is annyira az értelmi) állapotáról is elmond valamit az, hogy hogyan áll a saját irracionális hiteihez. Ezt viszont kívülről, az adott személy múltjának, tapasztalatainak, élményeinek ismerete nélkül, minden jószándék ellenére, nagyon nehéz lenne megváltoztatni.