Furcsa dolog a halál. Néha olyan csendesen, szelíden közelít, hogy az embert nem ijeszti meg jobban, mint egy fejfájás vagy nátha. Mutatja ugyan bizonyos jeleit annak, hogy jönni készül, megérkezve mégis puha, alig észrevehető mozdulattal zárja le örökre a haldokló szemeit. Aki tegnap talán még azt hitte, élni fog.
Ha kikapcsolnám a számítógépet, amin írok, eltűnne a képernyő tartalma, megszűnne a halk zúgás. Vérfagyasztó, hogy, úgy látszik, nem történik más akkor sem, ha egy emberen nyomja meg a halál keze azt a bizonyos gombot. Sokáig nem akartam elhinni, és ma sem szívesen hiszem el, hogy csupán gépek vagyunk, melyek egy bizonyos jelenségegyüttes produkálására képesek. De nem, nem sokkal többre, mint a számítógép képe, zúgása, a háttérben zajló műveletei. Ha meghalunk, számunkra többé nem lesz semmi. Még örök sötétség sem, mivel mi magunk fogunk megszűnni - a jelenségegyüttes, amiről azt álmodjuk, mi vagyunk.
A halál gondolata végigkíséri az életemet. Folyamatosan traumatizál, mióta csak tudom, mi az. Hinni könnyű; rá-rádöbbenni, hogy a halállal kapcsolatban nincs okunk bármiben is reménykedni... az nagyon nehéz.
Érdekes post. Én gyerekként nagyon korán összeraktam, hogy "csupán" gépek vagyunk. Emlékszem, hogy picinek néha volt bennem némi ellenérzés a koncepció felé, de sosem próbáltam meg magunkat a gépiesség fölé emelni, mert igazából nincsen vele semmi baj.
VálaszTörlésAzt mondanám, hogy aki ezen megakad és szükségét látja a lélek / valami egyéb magyarázatnak az nem csak túl sokra akarja tartani az embert, de túlságosan lebecsüli a gépezet koncepcióját.
A halál dologgal én sem vagyok megbékélve, de az engem közvetlenül nem érint, hiszen örökké fogok élni. 21 évesen eldöntöttem, hogy mostantól nem öregszem és csak 21. születésnapjaim lesznek. Azóta így is van. Jövőhéten megint 21 éves leszek. Ki tudja már hanyadjára.
Jól van ti úgy én így. Gép lettem, mikor hülyeség (a HIT!) miatt elvesztettem családomat. "Gépiesen" újra indítottam (booth) ötször, aztán rájöttem, hiába a memória azon részét nem lehet "vissza álltani." Más azon a részen, az "Operációs rendszer" (OS) Arra is rájöttem, hogy igen is van "lelkem." (Érzések, Tudás, Éntudat) Érzem tudom, hogy van halál, azonban "Éntudatom" (önérzetem) nem hagyja, hogy "alkatrészeim" csak úgy eltemetve menjenek tönkre. Így donor lettem/vagyok. használható alkatrészeim ÍGY fognak "tovább élni" semmit nem tudva egymásról..."eredetükről"
VálaszTörlésPedig ez van: ha meghalunk, akkor vége, nincs tovább semmi. Ráadásul, amikor a Napunk felfúvódik és elnyeli Földünket (miután valamivel korábban már leperzselt róla minden életet), semmi sem marad még az emberiségből sem. És ha esetleg korábban sikerült is volna elköltözni másik naprendszerbe, ott is meg fog halni a nap és úgy egy trillió év múlva (vagy egy kicsit később) az utolsó nap is ki fog aludni és csak abszolút nulla fok és tökéletes sötétség lesz és senki sem lesz, hogy bárkire is emlékezzen. Bármit teszünk addig, nyoma sem lesz a végére.
VálaszTörlésNem könnyű ateistának lenni, de még mindig jobb, mint hamis ígéretekkel becsapni önmagunkat.
Köszönöm a hozzászólásokat. Hát, jobb kedvem nem lett tőlük, mindenesetre valahol megnyugtat, hogy nem csak én gondolkodom így ezekről a dolgokról.
VálaszTörlés@Adam M.: Engem ebben a gépkoncepcióban a kiszolgáltatottság zavar a legjobban - az, hogy a világ számára semmivel sem jelent többet a meghibásodásunk vagy a kikapcsolásunk, mint nekünk a számítógépé. Ez nagyon reménytelenné teszi a kilátásainkat.
@Higany: Mit értesz donorságon? Tudnál erről bővebben írni?
@Névtelen: Na, igen, ez a másik olyan kilátás, amitől igen-igen össze tud szorulni a szívem. Bár az egyéni megsemmisülést legalább ekkora katasztrófának tartom, ami ráadásul minden egyén esetében megismétlődik. Persze a másik véglet sem lenne jobb - örökké élni.