Jobb szó híján - avagy: Önkritikus, önző, gyenge agnoszticizmus

Újabban keveset írok ide, pedig az élményeim száma és mélysége annál nagyobb. Ahogy a bizonytalanságomé is.

Önelemző poszt következik, melyet elsősorban magamnak írok, és melyben előre nem látható terjedelemben fogom fejtegetni, mire is jutok mostanában agnoszticizmus-téren. Az agnoszticizmus fogalma nálam bizonyos értelemben monománia tárgya, annál fontosabb értelemben azonban szimbólum. Mindannak a szimbóluma, amit a világról gondolok.

Jobb szó híján azt mondom, metafizikai szempontból nem hiszek semmiben. És jobb szó híján azt is megállapítom, hogy ez az attitűd nem más, mint egy egyszerre önző és önkritikus, gyenge agnosztikus gondolkodás lenyomata.

Unalmas leszek - a fenti kijelentéseim egyes elemeit fogom elemezgetni. Így segítem magamat a megértésben, pontosabban a megértés hiányának mélyebb tudatosításában.

Azt írtam, metafizikai szempontból nem hiszek semmiben. Miért pont metafizikaiból? Azért, mert pillanatnyilag nem tudok jobb kifejezést mindarra, amivel kapcsolatban a bizonytalanságom, a bizonyossághiányom meghalad egy kritikus értéket. A metafizika szót valami hasonlóra szokás használni, így én sem kerestem tovább (ez kényelemszeretet?). És miért nem hiszek semmiben metafizikai szempontból? Na, ez már érdekesebb kérdés.

A hitet jelen keretek között úgy fogom fel, mint egy a teljes tudáshiánytól a biztos tudásig terjedő skála egy köztes pontját. Természetesen nem csak így lehet tekinteni a hitre, sőt, a megközelítésem egy sokdimenziós probléma egy dimenzióra redukálása, én most mégis így értelmezem. Ha tetszik, a bizonyosság egy fokozataként. Nos, nekem ilyenem nincsen. Semmivel kapcsolatban, amit (egyébként általam is érzékelt logikai körbenforgással, ami azonban talán nem veszélyezteti a megértést) az előbb a metafizika hatáskörébe soroltam. Legalábbis így gondolom... vagy így szeretném gondolni.

Ha valamire kevés hajlandóságot mutatok, az az, hogy kívülről jövő gondolatokat feldolgozás, emésztés, kritika nélkül építsek be a saját gondolatvilágomba. Ha azt mondják: higgy - alapjaiban kérdőjelezem meg a hitet. Ha az mondják: ne higgy - elgondolkodom, hogy vajon tényleg nincs-e miben. Talán lenne is... A sorsról, a véletlenekről gondolkodva néha megcsap a kívülről irányítottság szele. Szellője. Majd tovább is áll, bennem csupán egy fázós borzongást hagyva. Néha el tudnám képzelni, hogy a világot irányítja valaki. A mi világunkat. És itt van a bökkenő: ha el is hinném, hogy van valaki, aki kedve vagy valamilyen szabályrendszer szerint/révén manipulál a minket körülvevő mindenséggel, még mindig nem állítottam túl sokat, már ami a metafizikát illeti. Ha van Valaki a világ mögött, honnan tudjuk, hogy nincs-e valami mögötte is?! Gond nélkül lehetünk egy számítógépes szimuláció, egy kísérlet, egy játék eredményei - de azokat, akik minket potenciálisan megalkottak, vajon ki alkotta? Van-e velük kapcsolatban értelme alkotásról gondolkodni? Hát ok-okozati viszonyokról?...

Egyébként is szeretem a kozmológiát. Érteni persze nem értem, éppen ezért kockáztathatok meg olyan elképzeléseket, hogy a véletlenek, a sors furcsa és kívülről jövőnek érzett fordulatai esetleg csak az anyag szerkezetében rejlő sajátosságokkal magyarázathatók. Talán azáltal, hogy a világ fizikai felépítése - minden külső ok nélkül - olyan, amilyen, szorosabban vagyunk egymáshoz és a világ más objektumaihoz kapcsolva, mint azt gondolnánk. Talán az idő linearitása is másképp, több olyan egybecsengést produkáló módon értelmezendő, melyekre naivan azt mondanánk: csak egy külső Valaki műve lehet. Ha így van, semmi szükség olyan minket megalkotó entitásokat feltételeznünk, akik aztán, legalábbis a mi szemünkben, maguk is feloldódnak a rajtuk túli bizonytalanságunkban. Ezt végiggondolva már kevésbé csábít a gondolat, hogy mégis engedjek a hit borzongatásának.

És persze az is igaz, hogy semmi kedvem hinni. Számomra a metafizika kapcsán az egyetlen megnyugtató, kényelmes és egyben végtelenül motiváló érzés a teljes bizonytalanságé. A semmiben sem hívésé. Nem akarom tudni, hogy van valaki, aki minden gondolatomat felügyeli. Nem akarom tudni azt sem, hogy az élet, a tudat és maga az egész világ is egyszer a még jéghidegnek sem nevezhető semmi martaléka lesz. És főként nem akarok olyan dolgokat tudni vélni, melyek - észrevehetően vagy észrevehetetlenül - maguk is potenciálisan tévesek. A bizonytalanság ezerszer jobb, mint a csalódás. A bizonytalanság ezerszer szerethetőbb, mint a bizonyosság, főleg, ha az utóbbi végül még hamisnak is bizonyul. Metafizikai szempontból nem hiszek semmiben, és/mert(?) nem is akarok hinni. Ez önzés. Az önzés megállapítása, a bizonytalanság kényelmes voltának tudatosítása melletti folyamatos kutatás pedig önkritika. Önző és önkritikus agnosztikus vagyok.

És persze gyenge. Fogalmam sincs, másoknak milyen hitek, bizonyosságok adatnak meg, vagy éppen melyek nem. Számomra ez is a metafizika része. Egyre inkább csak akkor érzem magam biztos terepen, ha magamról beszélek. Vagy még akkor sem.