Kedden részt vettem egy temetésen. A nagybátyámat temettük. Olyan életkorban halt meg - hetvenegynéhány évesen -, amit ma már nemigen szokás az igazi öregséghez számítani; olyan betegségben - szívinfarktusban -, amit sokan túlélnek. Furcsa élmény volt.

Furcsa egyrészt azért, mert, noha a "bácsi" nem tartozott a közelebbi ismerőseim közé, a néhány nyaranta ismétlődő találkozásaink megkedveltették őt velem. Csupaszív, életvidám, kissé műveletlen, de hihetetlen humorú ember volt. Mostanra mindebből - hetvenpár év öröméből, nevetéséből, kalandjaiból, fájdalmából - csupán egy bomlásnak indult váz maradt. Az utóbbi jelzőnek, azt hiszem, feltétlenül igaznak kellett lennie a keddi napra, hiszen, a korábbi várakozásokkal ellentétben, zárt koporsó fogadott bennünket. A "bácsi" teste addigra annyira az enyészeté lett, hogy az illetékesek már a búcsúzásra sem ítélték alkalmasnak.

És furcsa, nagyon furcsa volt a keddi nap, benne a temetéssel, a saját reakcióim miatt is. Mióta az eszemet tudom, pánikszerűen rettegek a haláltól. A hideg ráz a gondolatára; ha nagyon komolyan beleélem magam, úgy érzem, legszívesebben az egész világból kiszaladnék, csak éppen nincs hová. Ehhez képest ezen a temetésen - az elsőn, amin életem során részt vettem - egyetlen könnyet sem ejtettem. Megérintett a halál tudata, közvetlenül a koporsó előtt ülve tisztában voltam azzal, ki van abban és miért. Ahogy azzal is, hogy ami vele megtörtént, mindannyiunkkal meg fog. Csak a kétségbeesés maradt el. Ahelyett, hogy átadtam volna magam a fájdalomnak és/vagy a félelemnek, éppen én(!) voltam az, aki a "bácsihoz" legközelebb állókat - a feleségét, az anyámat és a testvéremet - vigasztalni, támogatni tudtam a saját fájdalmukban. Öleltem, simogattam őket. Együttérzően, de könnyek nélkül. Mint egy nagyon idős, nagyon sokat látott ember, akit már nem rendít meg "holmi" elmúlás; aki látja és megérti a mások fájdalmát, támogatja őket szenvedéseikben, de ő maga már túlságosan tapasztalt ahhoz, hogy egy ilyen érzés a földre sújtsa.

Csak utólag jöttem rá, miért tudtam így viselkedni. Egyrészt, persze, azért, mert a "bácsi" nem tartozott az igazán közeli ismerőseim közé. Sajnáltam, igen, nagyon is; de a hiánya nem okozott igazi fájdalmat a számomra. Másrészt viszont ott van az a tényező, amire csak a temetés befejeztével ébredtem rá teljesen: arra tudniillik, hogy a halál gondolata számomra annyira a mindennapok része, hogy egy érzelmi szempontból vett kritikus határon innen (tehát például egy kedves, de távolabbi ismerős halálakor) egyszerűen nem sokkol. Olyan ez, mint amikor valaki hideg vízbe esik: ha az ember az élete nagy részét a napsütötte vízparton éli le, az esetenkénti, véletlen vízbeesések igencsak rosszul érintik. Azt azonban, aki egész életében térdig a vízben volt, kevésbé lepi meg az, ha egy pillanatra a teljes teste víz alá kerül. Úgy tűnik, eddig előttem sem egyértelmű módon, én is ilyen viszonyba kerültem a halál gondolatával (nem az egyes konkrét emberek halálával, hanem az általános fogalommal): állandó ismerősöm, nem örömmel, de magam mellett megtűrt társam, útmutatóm. Nem tudok szabadulni tőle - egészt, mert, az egyes pillanatokban tudatosan vagy éppen tudattalanul, de folyamatosan rettegek tőle; másrészt pedig azért, mert maga az életvitelem, a gondolkodásom, az érdeklődésem bizony nem sokkal több, mint egy a halál gondolatára emelt épület.*

(*Tisztában vagyok vele, hogy erre a záró gondolatra valószínűleg hideget-meleget, mentálisan betegnek vagy éppen depressziósnak nyilvánítást és hasonlókat egyaránt kapni fogok. Ennek ellenére a (magammal és másokkal szembeni) őszinteség megkívánta a fentiek leírását.)