"...s mint egy hűvös hullám,/ a 2x2 józansága hull rám."
Valamiért csak érdemes volt végigülnöm azt a négy évet humán tagozaton, különben nem ugranának be időnként nagyon is a pillanathoz illő versrészletek. Ez a mostani Radnóti-részlet egy érdekes asszociációs lánc végpontjaként jutott az eszembe; mindjárt ki is fejtem, hogyan.
Nem hiszem, hogy meglepetést árulok el, ha azt mondom: az utóbbi időben még a szokásosnál is jobban foglalkoztat a halál gondolata. Pillanatnyilag nem is csak az elméleti spekuláció szintjén, sőt: az elmúlt hetek során "sikerült" a kérdés számos részterületét körbejárnom, közel engednem magamhoz és - elborzadnom tőlük. Egyetlen gondolat volt csak, amit a korábbiaknál valamilyen okból jobban fogadtam: a tisztán, egyneműen fizikai jellegű létezését.
A közelmúlt fizikai felfedezései és a környezetemben történtek egybeesése végre komolyan elgondolkodtatott azon, mi is a helyzet akkor, ha mi, emberek, az összes élőlénnyel egyetemben, csupán fizikai létezők vagyunk. Ha a tudatunknak semmi köze a halhatatlansághoz; olyan jelenség csupán, mint a hang vagy a zene - nem megfogható, de fizikailag létezik és kikapcsolható. Ez a gondolat aztán továbbvezetett a kvantumfluktuáció általam egyébként vajmi kevésbé ismert fogalmához és mindahhoz, amit a nagyon kicsi dolgok világáról ma tudunk vagy tudni vélünk (és ami abból hozzám is eljutott). És itt jött az a pont, ahol elcsodálkoztam a semmi és a valami között emberi elme által húzott, mesterséges határon; a semmiből "csak úgy", különösebb ok nélkül fakadó létezés nagyon is elképzelhető és lenyűgöző vízióján. Életemben talán először éreztem azt, hogy, ha így van, az nem feltétlenül rossz. Egy tudattalanul pulzáló világ persze a legkevésbé sem embercentrikus, semmi köze a lélekhez és más illúzióinkhoz, de a maga nemében bizony elképesztő és csodálatos.
A fenti, korábban talán soha el nem ért megnyugvás csupán percekig tartott. Bár eddig sosem éreztem át ilyen világosan, hogy nem feltétlenül kell görcsösen ragaszkodnunk az antropomorf világ elképzeléseihez, nem kellett sokat várnom a posztnak címet adó "kétszerkettő" pillanatára sem. Arra, hogy rájöjjek: hiába szeretek bele bármely világképbe - épüljön az Istenre, a véletlen által megszabott ütemben a lét és a nemlét között táncoló részecskékre, szivárványt kilélegző zöldalmára vagy bármi másra -, az csupán egy érzelmi történés marad, és semmi köze sem lesz a bizonyossághoz. Az a típusú, hangsúlyozottan "végső" (tehát olyan, ami után már nem maradnak kérdések) tudás, amire én és talán még sokan mások vágynánk, alighanem elvileg lehetetlen az ember számára. Erre persze adható az a válasz, hogy a megismerésnek a racionális alapokon nyugvó tudás megszerzésén kívül számos más módja is elképzelhető (tehát például a hit, a megtapasztalás stb.). Én azonban egyrészt ezeket a módozatokat megbízhatatlannak tartom, másrészt pedig még akkor is igen zavarbaejtőnek érezném annak az egyetlen területnek - a racionalitásnak - a berzenkedését a többi terület által megszerzett ismeretek ellen, ha elfogadnám a megismerés ilyen módon többtényezős voltát.
Erre ráébredni - tökéletesen visszaadja a Radnóti idézett soraiban foglalt érzést. A józanságot. Azzal kapcsolatban, hogy az agnoszticizmus - a tudáshiány - nem választott vagy preferált állapot, hanem sors.
Kiragadok néhány részletet a posztodból:
VálaszTörlés"mi, emberek, az összes élőlénnyel egyetemben, csupán fizikai létezők vagyunk"
"a tudatunknak semmi köze a halhatatlansághoz; olyan jelenség csupán, mint a hang vagy a zene - nem megfogható, de fizikailag létezik és kikapcsolható"
"Egy tudattalanul pulzáló világ persze a legkevésbé sem embercentrikus, semmi köze a lélekhez és más illúzióinkhoz, de a maga nemében bizony elképesztő és csodálatos"
"hangsúlyozottan "végső" (tehát olyan, ami után már nem maradnak kérdések) tudás, amire én és talán még sokan mások vágynánk, alighanem elvileg lehetetlen az ember számára"
Abból a nézőpontból, ahonnan én szemlélem a világot, a fentiek teljesen nyilvánvalóak.
Fogalmam sincs, miért ragaszkodunk ahhoz, hogy az embernek valami kitüntetett szerepe van a Világban. Szerintem jót tenne már mindenkinek, ha végre kiderülne, hogy az Univerzumban máshol is van élet, sőt értelmesebb, mint a miénk. (De ha nem értelmesebb, az is nagy pofon lenne a "legújabbkori geocentrikusoknak" meg persze a keresztényeknek. :))
2) Azt sem értem, miért keresik sokan olyan türelmetlenül és mohón a végső válaszokat; helyesebben miért akarják azokat még a saját életükben megtalálni. A végső válaszok (mint írod: azok ami után nem maradnak kérdések) megtalálása lehetetlen (egyetlen egyén számára meg végképp). Pusztán meg kell nézni a filozófia és a természettudományok fejlődését. Mindenki hozzátesz valamit, tartanak valahova, de sohasem lesznek készen. (Ráadásul a végső válaszokat keresők gyakran nagyvonalúan elsiklanak a természettudományok puszta létezése mellett is, ami abszolút reménytelenné tesz minden mélyebb megismerési kísérletet.)
Írtál a kvantumfluktációról, és hogy nem tudsz róla sokat. Szívesen segítek. A lenti nem lesz sok, szóval lehet, hogy már tudod. :)
VálaszTörlésA kvantummechanika (hullámmechanika) egyik sokszorosan bizonyított alapelve, hogy az úgynevezett kanonikusan konjugált mennyiségek egyszerre történő megmérése sohasem lehet teljesen pontos; ha az egyiket egyre pontosabban megmérjük, a másikról egyre pontatlanabb lesz az információnk. Ez a pontatlanság _nem_ a mérőműszer hibája, hanem a Természet alapvető működési elve. Ez a Heisenberg-féle határozatlansági elv.
Ilyen kanonikusan konjugált mennyiségek például
1) a tartózkodási hely, és a lendület (tkp. sebesség). Ez viszonylag könnyen bizonyítható is: ha meg akarod tudni egy test helyét, meg kell világítani, hogy lásd, hol van. A "megvilágítás" történhet fénnyel (de nem csak azzal). Hogy hol van a kérdéses tárgy, az kiderül abból, hogyan veri vissza a fényt vagy egyebet. Csakhogy: ha a tárgy összemérhető nagyságú a megvilágító részecske (a fénynél a foton) méretével és hullámhosszával, akkor az már nem megvilágítás, inkább "megbombázás", és jelentősen arrébblöki a vizsgált testet. Emiatt noha lesz információnk a test hollétéről, de nem lesz a sebességéről. Ha sebességet mérnénk, a tartózkodási hely lesz bizonytalan. Emiatt látható, hogy nagyon pici tárgyak esetén a hely és a sebesség egyszerre nem mérhető, kanonikusan konjugált mennyiségek. Valamelyik mindig kicsúszik a kezeink közül.
2) Az energia és az idő is konjugáltak. Ez vezet a kvantumfluktuáció jelenségéhez: ha egy térrészt körülhatárolunk, akkor abban nem tudjuk megmérni az energiát anélkül, hogy az energiában időleges változás ne állna be. (Az ok hasonló, mint fentebb.) Minél pontosabban meg akarjuk mérni az energiát egy adott pillanatban, annál nagyobb változás állhat be a következő pillanatban. Emiatt pl. ha tudnánk, hogy egy térrész tökéletesen üres (nulla energia), akkor a határozatlansági elv szerint a következő pillanatban az energia bármekkorára nőhetne. Emiatt _szükségszerű_ az, hogy egy térrészben időlegesen létrejöjjenek és megszűnjenek részecskék, mert csak így nem sérül a határozatlansági elv.
Így a "semmiből lehet valami" és a "valamiből lehet semmi" kijelentések, amik egyébként nehéz filozófiai fejtörők lehetnének, rögtön értelmet nyernek.