Sokszor úgy érzem, alig, épphogy csak van egy kicsiny szükségem az emberekre. Másokra. Ilyenkor magával ragad a szolipszizmus, legalábbis annak egy engedékenyebb változata: semmi sem létezik, csak a tudatom - és esetleg a természet.
Szeretem az őszt. Nem a hideg, szeles, esős napokat, hanem azokat, amikor még szelíden simogat a napsugár, amikor még vékony kabátban sem fázom, amikor még szívesen elhagyja az ember egy időre a fűtött lakást. Szeretek ilyenkor egyedül sétálni egy-egy csendes külvárosi utcán, hagyni, hogy az arcomat simogassa az októberi fény, érezni a lehullott, színes levelek édeskés-fanyar illatát. Nem is olyan régen ilyen alkalmakkor még ott sejtettem Isten érintését a vállamon. Ha hagyom, ma is magával ragad ez az érzés - de csak, hogy reményként, hol könnyű, hol nehéz szomorúságként nyomot hagyva bennem, tovább is illanjon.
Ilyenkor nem hiányoznak az emberek. Isten emléke, majd az utána maradó, hiányból, reményből, büszkeségből összeálló furcsa tudatállapot éppen elég ahhoz, hogy a világomat - a sajátomat - önmagában is teljesnek érezzem. Ebben az érzésben hihetetlenül koncentráltan van jelen minden, ami a hétköznapokban is foglalkoztat: a megismerés iránti szenvedélyes vágy, a tudat áttörhetetlen magánya, a bármiben való aktív hit hiánya.
Ezekben a pillanatokban érzem át igazán azt, hogy az én kérdéseim csak a saját válaszaimra várnak. Akkor is, ha megtalálom őket, és akkor is, ha a keresésük, akár örökre, csak egy sikertelen próbálkozás marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése