Budapestről jöttem, híres mesterségem címere: Michel Foucault

Azaz: poszt a szociológiáról. A tegnapi bejegyzés után eszembe jutott, hogy érdemes lenne erről is írnom néhány sort, tekintve, hogy a "szociológia" szó áll a diplomámon...

Így, másfél év távlatából, több dolog is kavarog a fejemben, ha a szociológiára gondolok. Elsőként az a szégyen jut eszembe, amit amiatt érzek, hogy minden különösebb megerőltetés nélkül sikerült belőle diplomát szereznem. Ez a tény erősen egybevág azon tapasztalatommal, miszerint a szak hallgatóinak nagy része az érettséginél többet egy fokkal sem érdemlő, jó esetben is átlagos intelligenciájú és talán még annál is erőtlenebb szorgalmú fiatal. Ha csak egy kicsit nem vagy középszerű, azzal már az egyetem falai között is remek eredményeket érhetsz el. Én például huszonhárom éves vagyok, ennek ellenére két év gyakorlatvezetői tapasztalat van mögöttem, mindezt úgy, hogy semmi különösebbet nem kellett tennem érte. Néhány értelmes, összetettebb mondat egymás utáni papírra vetése dicséretet érdemel. Ahogy az is, ha vissza tudsz emlékezni arra, amit az előző napokban egy párszáz oldalas könyvben olvastál. Apropó, könyvek. Ezek a fránya könyvek jelenthetik az egyetlen nehézséget, ha az ember "szociológus" akar lenni: az, hogy olvasni kell, mégpedig sokat. Elárulom, ez sem sikerül mindenkinek.

Ha adott két dolog: az átlagnál néhány ponttal magasabb intelligencia és egy megfelelően kipárnázott hátsó a könyvtárban eltöltött napokhoz - nos, akkor csak a balsors keze tarthatja vissza az embert attól, hogy a kisujjából kirázza az alapképzéses szociológiadiplomát. Az érdekességek úgy a 120. IQ-pont elérése után kezdődnek. Ha az embert élete úgy alakul, hogy, bár többre is vihette volna, merő véletlenségből mégis "szociológus" lett, - noha a diplomájával egyértelműen kitörö... szóval, semmi értelmeset nem tud kezdeni - egy egészen érdekes szellemi univerzumba kap betekintést. Ha van valami, amiért nem bántam meg, hogy ezt a munkaerőpiacon nem túl sokat érő képzést végeztem el, az az, hogy megtanított kritikusan, a dolgok relatív valóságát felfogva és ahhoz alkalmazkodva gondolkodni. Mondtam már, hogy egy magára valamire adó szociológus nem lehet más, mint agnosztikus? Most mondom. Mivel nálam a hitvesztés viszonylag lassú folyamatának kezdete egybeesett az első egyetemi évemmel, nehezen tudom függetlennek tekinteni azt a pontot, ahová eljutottam, attól az úttól, amit közben, többek között a képzésem jellegzetességei miatt, bejártam. "Szociológusként" az első és legfontosabb feladat az, hogy az ember megtanulja a társadalom írott és íratlan "szabályait" önkényes, mesterséges konstrukciókként kezelni. Hogy rájöjjön, hogy mindazon társadalmi képződmények, melyeket nap mint nap maga körül lát, nem egyebek, mint kulturális termékek, a vele szemben ellenséges világba vetett ember által létrehozott mesterséges képződmények - és mint ilyenek, nélkülöznek minden olyan abszolút jelleget, amit a hétköznapi gondolkodás keretei között nagyon is nekik tulajdonítunk. "Szociológusként" rá kellett jönnöm, hogy az olyan intézmények, mint a család, a nemzet,  a társadalom mind-mind csupán művi, a fogalmak bizonytalan világában kavargó dolgok, melyek azonban nemigen tekinthetők kényszerítő erejű objektív valóságnak. Addig igazak, amíg annak akarjuk őket tartani, amíg úgy viselkedünk, mintha hinnénk bennük. Ha nem hallgattam volna szociológiát, talán az ateizmus mellett horgonyzom le. A valóság "kézzelfoghatatlanságának" érzése azonban, amit a diplomámig vezető három év olyan mélyen belém ültetett, több más tényezővel összefogva az agnoszticizmushoz irányított.

A szociológiával kapcsolatos másik fontos felfedezésemet csak az utóbbi idők termelték ki. Az a felismerés, hogy halvány elképzelésem sincs a tudományról, miközben évekig azt gondoltam, tudóst képeznek belőlem, meglehetősen kellemetlenül érintett. A szociológia a tudományos módszertan alkalmazásának csak igen halovány jeleit mutatja, azt is azonban olyan implicit módon, hogy az ember csak nagyítóval találhatja meg. Nemlétező fogalmak megvalósulásait mérjük szubjektív módon megfogalmazott kérdésekkel, közben-közben pedig eleresztünk néhány olyan kifejezést, mint "hipotézis", "igazolás" vagy "dedukció". Jól hangzik, ugye? Olyan tudományosan? Nem az. Cserébe viszont hatásosan megteremti a tudomány pátoszát, akkor is, ha mi, "szociológusok", még csak nem is konyítunk semmiféle tudományossághoz. (Kivéve a demográfia. Ahhoz azonban, hogy megmérjük, mennyi ideig élnek az emberek, vagy, hogy ki milyen iskolai végzettséget szerzett, nem gondolnám, hogy túl sok szellemi tőle szükségeltetik.)

A fentiek ellenére nem vagyok kiábrándult. Beletekintést nyertem egy területre, kifordítottam-befordítottam, és rájöttem, hogy a gondolkodáson kívül más értelme nemigen van. Nem, mintha az utóbbi a mai körülmények között nem lenne még mindig komoly kincs. A kritikus, a társadalmi valóság számos szegmensének messzemenően relatív jellegét középpontba állító gondolkodási metódus elsajátítása rendkívül fontos lépést jelentett az életemben. És hogy miért pont Michel Foucault-nak, ennek a szociológussá sosem vált, különös polihisztornak dedikáltam ezt a bejegyzést? Mert az előbbi szemléletmódot a legtisztábban az ő műveiben érezhettem át.

Ateizmus

Nem vagyok ateista. Valahányszor valaki ezzel a jelzővel illet, finoman, de határozottan megpróbálom visszautasítani. Mégis, az utóbbi időben annyira sokszor és pozitív kicsengéssel léptem kapcsolatba az ateizmussal, főként pedig az azt képviselő ateistákkal, hogy, úgy gondoltam, a rám tett hatásuk mindenképpen megér egy bejegyzést.

A blogtér, a közösségi oldalak és általában az internet hihetetlen erőforrásokat, lehetőségeket jelent, feltéve, hogy jól használjuk. A blog írása kapcsán több olyan blogot ismertem meg, melyeknek szerkesztői explicit módon ateisták; az elmúlt hónapok során pedig "offline" módon is bekapcsolódtam egy nagyon kellemes, a gyakorlatban szintén ateista jellegű társaságba. A csoport egyedüli(?) agnosztikusaként csodálkozva szemlélem azt az előttem is egyre inkább kikristályosodó ateista kultúrát, amihez korábban, amolyan könyvtárakban, interneten bolyongó magányos farkasként, nem volt hozzáférésem. Ennek egyik legfontosabb eleme a tudománnyal való szoros kapcsolat. Mindezidáig azt gondoltam, szociológusként közöm van a tudományhoz; mostanra azt gondolom, magának a szociológiának is vajmi kevés köze van hozzá. A tudomány bizonyos eredményei, főképp pedig a mögöttük álló racionális gondolatiság számomra - szégyellem - tökéletesen új élmény. Írom ezt úgy, hogy több évet töltöttem módszertani tanulmányokkal, melyek során soha nem vettem észre igazán, mire is megy ki a játék. Most, sok kapcsolódó beszélgetés után, talán mintha jobban érteném: a tudomány kérdésfeltevése azonos az enyémmel, ám kereteit nem a fantázia, hanem a működőképesség és azzal összekapcsolódó racionalitás adja meg. A tudomány állításai azért "igazak", mert működnek. Más igazságot megállapítani pedig még idézőjelben sem érdemes, mert ezen túlmenően az igazolás semmilyen tényleges lehetősége nem áll rendelkezésünkre. Az emberi megismerés keretei pillanatnyilag szűkebbek, mint azt korábban gondoltam. Minden más "csak" mese, fantázia, irracionalitás.

Egyébként továbbra is szeretem a meséket. A vallásos, misztikus meséket is. Noha igazságtartalmukat tekintve, természetesen, ezekkel kapcsolatban semmit sem lehet mondani, úgy gondolom, felesleges és visszatartó erejű korlátokat jelent az emberi elme számára a meséktől való teljes elzárkózás. Ezek a dolgok nem igaz vagy hamis voltukból fakadóan kívánatosak. Meghallgatok egy hindu vallásos éneket (a keresztényektől továbbra is szeretem távol tartani magam), elolvasok néhány oldalt Hamvastól, megnézek egy a Közel-Kelet vallásairól szóló filmet csak azért, mert jólesik. Mert mindez az ismeretlen húrjait pengeti, jóllehet teljesen megalapozatlanul. Kissé talán a testi szerelemhez tudnám hasonlítani a dolgot: az ember képes élvezni azt anélkül is, hogy további funkcionalitást várna tőle.

A fentiek ellenére nem lettem ateista. Kinőve a kamaszkorból, képes vagyok megállni a saját lábamon, nem engedek az "akolmeleg" csábításának akkor sem, ha csak egyetlen lépést kellene megtennem, hogy "bent" legyek. A két nézet közötti különbség csupán hajszálnyi, mondhatni, hangulati: ami egy ateistának megalapozatlan álomkép, az számomra mindmáig nem igazolt hipotézis, egy a sok közül. Agnosztikus maradtam tehát, nagyobb részt intellektuális beállítottságból, meggyőződésből fakadóan, kisebb részben pedig azért, mert az az ateizmusnál - számomra - pszichésen befogadhatóbb álláspont.

Szerelem első látásra:)

Tévedés ne essék: egy képbe. Mégpedig ebbe:

Nagyon ritka, hogy meglátok valamit, és azonnal a magaménak érzem. Josephine Wall (a honlapja elérhető itt) fenti képével, láss csodát, éppen ez volt a helyzet. Érdekes módon egy krisnás ismerősöm egyik közösségi oldalon üzemeltetett adatlapján találtam, de azóta teleszórtam vele az összes számomra elérhető felületet, beállítottam háttérképnek és a többi... Ez a kép egyszerűen én vagyok. Gondolatiságában, hangulatában, mindenhogy. Egy fiatal nő, aki érteni akarja a világot, de csak lehetőségek végtelen sorát látja, melyek mindegyike olyan bizonytalan és igazolhatatlan, hogy bármelyik pillanatban szétpattanhat, mint egy buborék. (Megj.: Az egyik buborék Isten. Talán nem is a legszebb darab.) Aki szereti a meséket, az álmokat, de tudja, egyre biztosabban, hogy bíznia - mégpedig a szó valószínűségi értelmében - csak abban szabad, amit az illúziókat kerülő logika és a tapasztalat együttesen mond neki. Aki szereti a nyugalmat, a természet csendjét, a magányt - igen, a magányt is. Aki szívesen van teljesen egyedül a gondolataival, kielégítetlen és égető tudásvágyával, az agnosztikus elme színes játékaival.

Éppen úgy, mint az a bizonyos nő a képen, a dombtetőn.


Kiegészítés: Azt észrevettétek, hogy a képen látható nőalak fölött is zárt az égbolt? Egy bizonyos határon ő sem láthat túl, csak a buborékokon merenghet.