2012. július 17., kedd

Kaleidoszkóp

Belezuhantam egy kaleidoszkópba. A színes kis üvegcserepek kiszámíthatatlanul áramlanak körülöttem, ahogy a bűvös doboz időről időre meg-megrázkódik, forog. Néha előre sejthetően, néha teljesen váratlanul. Van, hogy én is rásegítek egy kicsit a mozgására. Minden rázkódás, minden fordulat új, ismeretlen képet tár a szemem elé. Nem tudom, maga a szerkezet változik-e vagy sem; nem tudom, milyen természetű. Bármi is azonban a helyzet, nekem csak egy lehetőségem van az engem rabul ejtő kaleidoszkóp megismerésére: az örvénylő képek szemlélése.

Meglehet, boldog lennék, ha egyszer  - számomra legalábbis - végképp leállna a kaleidoszkóp forgása. Ha eljönne egy pillanat, ami után már csak egy képet mutatna. De tud-e hiányozni még nekem a boldogság? A boldogság, ami negédesen elszunnyasztja, megöli a gondolatot. A gondolat ellenben fájdalmat, zaklatottságot kelt - minél többet gondolkodunk, annál inkább. Annál hevesebben forog a kaleidoszkóp. Csak forogjon is tovább!

De jaj: nem csupán azt nem tudom, mit jelentenek a kaleidoszkóp képei  - arról sincs elképzelésem, hogy hogyan kezdhetnék neki az értelmezésüknek. Az egyes üvegcserepecskék körvonalát, színét, formáját, átlátszóságát figyeljem meg? Vagy teljes képeket - azok hangulatát, színhatásait? Vagy egyszerre csak kisebb-nagyobb részleteket? Netán kombináljam a megfigyelés különböző módjait? Képként kell egyáltalán értelmezni azt, amit a kaleidoszkóp mutat? Te jó ég...

Lassan már az lesz a gyanús, ha a kaleidoszkópom valamely képét illetően bizonyosságot kezdek érezni. Ilyenkor szinte biztos lehetek abban, hogy a szerkezet perceken belül ismét rázkódni kezd - és a kép, amelyet érteni véltem, szertefoszlik, és újabb érthetetlen alakzattá rendeződik át. (Ez történik többek között, amikor olvasok: az olvasásra valóban méltó könyv - és meghallgatásra érdemes "tanító", és a tiszteletet megérdemlő művész - feladata kiforgatni a világot a sarkaiból.) Gyakran azon kapom magam, hogy a képek szemlélésekor már nem is bizonyosságot keresek, csupán benyomásokat, az ismereteknek az elmémben halványan, sejtelmesen tovább gomolygó megcsillanásait, amelyekbe szükség esetén kapaszkodhatok, vagy el is engedhetem őket. Nem tudom, lesz-e közöttük, amelyik segít megértenem a kaleidoszkóp képeit, és ezáltal azt is, ami igazán fontos: magát a kaleidoszkópot.

A talaj megmozdul a lábam alatt, forgást érzek magam körül. Színes csillogás vakít el egy pillanatra. És és az üvegcserepek - ki tudja, húsz és még pár év alatt hanyadszorra már - csilingelve ismét új képbe rendeződnek át...

2012. július 14., szombat

Feszültség

Nos, nem tudom, mennyire feltűnő az a csöpp kis mániám, hogy időnként hajlamos vagyok szinte kényszeresen keresni a megfelelő szót bizonyos dolgokra. Ha beüt a mániás fázis, annak két kimenetele lehetséges: vagy megtalálom a megfelelő kifejezést, vagy kiötlök egy sajátot. Feladni nem szoktam...:) Most például a saját örökös kíváncsiságomra próbáltam adekvátabb megnevezést keresni, amit meg is találtam, mégpedig egy közkeletű szó kisebb átértelmezésével. A bűvös szó: a "feszültség".

Már egy ideje tartja magát bennem az a sejtelem, hogy egy kifejezés (potenciális) semlegességének legfőbb bizonyítéka az, ha beépül a természettudományok szókincsébe. A "feszültség" szó pont ilyen: nem hiszem, hogy sok magyarázatot igényel, hogy milyen fontos szerepet tölt be a fogalom a fizikában. De semleges, vagy legalábbis nem egyértelműen pozitív vagy negatív tartalmú szóként használható a "feszültség" a köznyelvben is: mindannyian ismerjük a jelenség negatív (nyugtalanság) és pozitív (vágy) jellegű megnyilvánulásait is. De mi is tulajdonképpen a "feszültség"? Az én értelmezésemben a nyugalom, a zavartalanság megbomlása; olyasmi, mint amikor tintafolt kerül egy hófehér papírlapra. Olyasmi, mint amikor az íj húrja lövésre vár: vagy megtörténik a lövés, vagy maga a húr szakad széjjel, de az adott, kifeszített állapotában sokáig nem maradhat. Valami, ami - pozitív és/vagy negatív értelemben, vagy éppen egyik értelemben sem - válaszért, megoldásért kiált. Ilyen bennem is a kíváncsiság, a tudni akarás, a világról szóló kérdés sürgetése: nem egyszerűen rossz vagy jó, sőt, talán nem is igazán illethető ezekkel a szavakkal; viszont nem is olyasmi, ami fölött el lehet siklani. Megoldást kíván, parancsolóan, sosem felejthető módon. A húr az elmémben és a szívemben kifeszítve vár a sorsára - talán egyszer újra nyugalomba kerülhet, bár sejthető, hogy ehelyett végül csakugyan darabokra szakad, sosem teljesítve be feladatát. Addig azonban kénytelen a lövésre összpontosítani, hiszen egész lényét átjárja - a "feszültség".

Érdekes, hogy éppen egy fizikában is használatos szót találtam a saját tudatállapotom megjelölésére. Az, hogy egy objektivitásra törekvő tudományterület kifejezését alkalmazom erre a célra, jelzi azt is, ahogy a "feszültség" átveszi tőlem a valóságosság kiváltságát. A "feszültség", ami áthat, fontosabb, hatalmasabb, ténylegesebb, mint én magam. Ha a "feszültség" kivételével minden testi-lelki-szellemi megnyilvánulásom eltűnne, semmivé válna, a lényegem akkor is megmaradna. Az objektív "feszültség" a szubjektív "én" fölé emelkedik bennem - és nem bánom, hogy így van.


Záró megjegyzés: Folyton azon kapom magam, hogy totálisan hitetlen, mégis kvázi-vallásos gondolatmeneteket vetek virtuális papírra. Most is ez történt...

2012. július 10., kedd

Öregszem, vagy mi...

Szebben úgy lehetne mondani: érek; a megnevezés azonban mit sem változtat azon, amit közölni próbálok. Bár még nem találtam ősz szálat a hajamban, az utóbbi időben észrevettem magamon egy kezdődő, de fontosnak ígérkező változást: mintha kevésbé félnék a haláltól. Pontosabban, mintha kezdeném átértékelni a halál tényét. Az összefeszültség-mennyiségem ("feszültség", hű, de jó szó - erről még szeretnék írni, bár már biztos nem ma este) ezzel ugyan nem csökken, de a hangsúly mintha mostanában a korábbiakhoz képest eltolódott volna. Mondhatni, egy csöppet talán intellektualizálódott a halálfelfogásom. Hm...

Két dolog történt az utóbbi időben, ami ebbe az irányba hathatott: egyrészt több, általam ismert ember földi útja is véget ért, másrészt elkezdtem blogot olvasni és írni. Elég bizarr kombináció.
Bár kifejezetten utálok gyerekkori emlékeket idézgetni, egy furcsa jelenetsorozat jutott eszembe a napokban: régi-régi átsírt esték és éjszakák, amikor a haláltól való félelmemben próbáltam anyám szavaiban vigaszt találni, sikertelenül. Bár nagyon jól tudom, hogy a mai napig anyám szinte az egyetlen, aki érti (mert maga is nagyon jól ismeri) azt a gyomorforgató, jéghideg, őrjítő félelmet, amit a meghalással kapcsolatban érezni tudok, mindig olyasmivel próbált vigasztalni, ami számomra nem sokat jelentett: hogy majd akkor fogok elkezdeni kevésbé félni a haláltól, ha már egyre többen kezdenek elmenni a környezetemből. És furcsa, de mintha bizonyos szempontból tényleg így lenne. Hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, hogy úgy érhettem el a felnőttkort, hogy senki sem halt meg azok közül, akik közel(ebb) állnak hozzám. Természetesen tudom, hogy ilyesmi bármelyik pillanatban bekövetkezhet, de talán ma már könnyebben fogom tudni mindezt kezelni, mint korábban tudtam volna. Az elmúlt egy-két évben viszont sorozatosan értek az élet végéhez olyan emberek, akiket, ha nem is közelről, de látásból, lépcsőházi-utcai beszélgetésekből, írásaikból ismertem. Három szomszédom, egy tanárom, néhány kedvelt íróm - ők jutnak eszembe elsőként. És valahogy, ha rájuk gondolok, az a gondolat férkőzik be az elmémbe, hogy lám, ők már túl vannak rajta. Hogy túl lehet lenni rajta. Mint egy vizsgán, egy műtéten, egy kellemetlen beszélgetésen. Csak a halálnak, az utóbbiakkal ellentétben, talán emléke sem marad az "átélő" szubjektumban. Legalábbis, ha az öntudat megsemmisül, akkor biztosan nem. Ha nem semmisül meg, akkor... - nos, akkor majd kiderül, milyen emléket hagy maga után a meghalás, a "túl vagyunk rajta" azonban ekkor is érvényes marad, sőt, ekkor érvényes igazán. Amikor úgy érzem, mintha csökkenne bennem a halálfélelem, ezek gondolatok éltetik bennem az enyhülés sejtelmét. Racionalizálok. Elsőre olyan furcsa ez a felismerés, mintha nem is én lennék az, aki ezt leírja. Aztán rájövök, hogy nagyon is én vagyok. Még inkább én vagyok, mint az a rettegő kislány, aki lassan hátrálni kezd az elmém egy távoli zugába, hogy átadja a helyét valaki másnak - valakinek, akit még én sem ismerek igazán. De akinek barnás fürtjei között már megcsillan néhány ezüstös tincs. Aki képes a világot, mint számára érthetetlen, örvénylésében is hallgató kavargást szemlélni, és aki lassan rájön, hogy ez a hallgatás nem változik sem akkor, ha ő maga - a Valaki - él, sem akkor, ha meghal. Hogy ugyanaz a néma megfoghatatlanság veszi körül már most, mint ami majd akkor is, ha földi útja egyszer véget ér. Hogy nem a halál - a "vizsga", a "műtét", a "kínos beszélgetés" - ad igazi okot a rémületre, hanem a világ maga. Hogy valójában ez az ismeretlenség az, amivel kezdenie kell valamit (de vajon mit?), nem pedig a halál.

Hogy mi köze mindehhez a blogolvasásnak-írásnak? Meglepően sok. Amióta közelebbről elkezdtem ismerkedni a műfajjal, két dologgal gazdagodtam. Egyrészt folyamatosan értesülök mások témába vágó véleményéről, ami a hétköznapi kommunikáció során, lássuk be, nehezen érhető el ilyen koncentrált formában. Mások gondolatai pedig - tanítanak. Nem kioktatnak, nem becsmérelnek, hanem egyszerűen átgondolásra kínálják magukat, kíváncsi és némi intellektuális önmarcangolásra hajlamos emberként pedig nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy csakugyan így is tegyek.:) Ez a "blogolás" egyik nagy előnye. A másik az, hogy, mivel szeretném, ha az eszmefuttatásaimat mások számára is többé-kevésbé fogyasztható formában sikerülne közölnöm, rákényszerülök arra, hogy a mondanivalómat logikusan végigvezessem magamban (is). Mert a nyelv már csak ilyen: ha értelmes kommunikációra akarjuk használni, legalább egy minimális szinten alkalmazkodnunk kell a logika szabályaihoz - nem csak olyan értelemben, hogy a mondatainknak legyen egy ésszerű szerkezete, hanem úgy is, hogy a mondandónk lehetőség szerint ne legyen önellentmondásos, legyen eleje és vége, egyszóval logikus legyen. Egy ilyen szövegszerkezet felépítése pedig egyszerűen kényszerítő erőként hat azirányba, hogy azt, amit leírunk, újra és újra átgondoljuk. Az, hogy hol többé, hol kevésbé élvezhető irományokat rakosgatok fel egy Isten háta mögötti (úgy szó szerint:D) blogra, segít, hogy rendszerezettebben legyenek a gondolataim, hogy jobban fel tudjam dolgozni az élményeimet, benyomásaimat. Akár a halállal kapcsolatosakat is.


2012. július 7., szombat

Pár mondat Istenhez

Úgy érzem, alkalmas a perc arra, hogy néhány dolgot megköszönjek Neked, Istenem.

Köszönöm, hogy már nem hiszek Benned. Nem tudok és nem is akarok.
Köszönöm, hogy sosem tudok már Hozzád fordulni: sem örömömben, sem bánatomban, sem tanácstalanságomban, sem kétségbeesésemben. Köszönöm, hogy az életemért engem terhel a felelősség, és azt is, hogy - legalább néha - elég erőt érzek magamban mindezt emelt fővel viselni.
Köszönöm, hogy ha most kellene meghalnom, azonnal el is kárhoznék. Tíz parancsolatodból hetet nem tartok be, nem sok reményt fűzhetnék a végítélethez.
Köszönöm, hogy olyan idegennek érzem magam az emberek között, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Köszönöm az undort, a haragot, a gyűlöletet, amit érezni tudok. És köszönöm, ha néha, bár ésszerűtlenül, mégis hagysz megnyílni egy keskeny és veszélyes ösvényt "lélektől lélekig".
Köszönöm, hogy érthetetlen helyeken és időkben ismertettél meg érthetetlen emberekkel, hogy aztán érhetetlen fájdalmakat és érthetetlen csodákat élhessek át velük.

És köszönöm, hogy mindennek ellenére nem tudok szabadulni Tőled, mert az általad hagyott űrt kitöltő kérdés ott van velem minden percemben. Köszönöm Neked a vágyat és a nyugtalanságot, ami betölti az életemet.

2012. július 1., vasárnap

Jaj...

Körülbelül ezzel a szóval tudnám jellemezni a ma a rokonságomnál tett látogatásomat. Nyilván az én hibám, de jobban szeretem, ha a találkozásimat új és minden fél számára építő információk cseréje jellemzi. Ma sajnos  - ahogy az már csak szokásos - nem ez történt. A következő tudásmorzsákat mindenesetre zsebre tehettem, immáron ezredszer:

  • Nincs életem. [Azaz magamnak való vagyok, ahogy az elmúlt huszonkevés év során is voltam.]
  • Majd kinövöm. [Mindent, de leginkább magamat.]
  • Érzelmileg éretlen lény vagyok. [Azaz nem szeretem kritikátlanul átvenni az érzelmi élettel kapcsolatos mintákat, sem kritika nélkül hagyni azt, amit helytelennek találok. És van, amit helytelennek találok. Magyarán van saját morálom.]
  • és az elmúlt hét még egy remek termése, ezúttal a rokonságom egy más tagjától: Ideje lenne már férjhez mennem. [Kac-kac. Erre tényleg nem tudok többet mondani.]

Na, erre varrjak gombot. Igen, az is csodás lenne, ha végre elkezdenék gombokat varrogatni, elvégre mi más is egy nő feladata... Na de az iróniát félretéve: nem célom a blogot efféle személyes nyavalygásokkal megtölteni, de ha már van hova kiírnom magamból az ilyesmit, miért ne tenném. Elvégre hozzám hasonló elméleti ember esetében a világnézeti kérdések csakugyan kapcsolatba hozhatók az élet minden más mozzanatával is.

Egyébként, azt hiszem, pontosan ez az elméleti beállítódás lehet a baj: mióta az eszemet tudom, viszonylag kevéssé érdekeltek a világ látható-tapintható-érzékelhető dolgai; mindig a jelenségek mögött álló valóság illetve ennek keresése volt az, amit igazán fontosnak éreztem.  Érdekes kérdésnek tartom, hogy az utóbbi körébe tartozó sejtéseket vajon miért tartjuk kevésbé jelentékenynek, mint a mindennapi élet eseményeit. Az, amit mi emberi életnek tekintünk, csak egy meghatározhatatlan méretű részlete annak az egésznek, amit a mai napig nem sikerült kielégítő módon felderítenünk. A részletekbe merülni az egész megismerésére való törekvés helyett: csak én érzem ezt nevetségesnek?!

Ahogy már korábban is sokszor írtam, a magam részéről ezen megismerési törekvésnek a jegyében élek. Ennek nyilván következményei vannak a mindennapi tevékenységemre nézve is: rengeteg téma érdekel, sokat olvasok és még annál is többet gondolkodom. Nem hinném, hogy különösebben magas intellektussal rendelkeznék, de amim van, azt a fent leírt célnak szentelem. Valóban nem sokat járok társaságba, de ennek nem csak az az oka, hogy a könyvek rabul ejtettek, hanem az is, hogy jobban szeretem az egyedüllétet, a nyugalmat; továbbá az, hogy undorodom az emberek többségét jellemző minden szempontú ürességtől. Ha ennek az ürességnek a diagnosztizálása érzelmi fejletlenséget jelent (tekintve, hogy nem szeretném "megérteni" a tartalmatlan életű embertársaimat), ám legyen. Hogy mindezt "kinövöm-e" majd egyszer, nem tudom. Azzal tisztában vagyok, hogy, ahogy mindenkié, az én személyiségem is változik. Komolyan tartok azonban attól, hogy nagyobb eltérés a jelenlegi beállítottságomtól inkább beszennyeződést, lesüllyedést jelentene, mint bármiféle fejlődést. Lelkiismereti okoktól hajtva rengeteget dolgozom magamon, tudatosan. Ha az irány, amit eddig követtem, nem végzetesen hibás valamilyen módon, jobban örülnék, ha az engem formáló változások inkább a jelenlegi utam folytatását jelentenék, mint attól való elkanyarodást, netán visszafordulást. Végül az, hogy huszonpár évesen nem vagyok házas, számomra semmiféle nehézséget nem jelent, sőt. Radnóti szellemét idézve nem gondolom, hogy az, akire igazán szükségem van, feltétlenül "hitves" kell, hogy legyen - elég, ha "barát". Barát lehet bárki: ismerős, szerető, rokon - mindegy. A kölcsönösen építő, támogató, tiszta emberi kapcsolatok nem zárhatók jogi keretek közé. Ha pedig a "hitves és barát" kombináció mégiscsak megvalósul, az több, mint amit az élettől elvárhatunk.

Ez lenne tehát a válaszom a mai antiélményeimre. Számomra a fentiek leírása megkönnyebbülést jelentett - azt pedig csak remélni tudom, hogy nektek sem okozott túl unalmas perceket.:)

2012. június 28., csütörtök

Wittgenstein

Ludwig Wittgensteinről eddig mindössze annyit tudtam, amennyi még a középiskolai filozófiaórákról megmaradt. Ma viszont találtam tőle pár - számomra - roppantul figyelemreméltó gondolatot, amiket ide is felteszek. "A kincs legyen közkincs."

Először is pár sort a Wikipédiáról (akit érdekel a teljes cikk, elérheti itt). A következő hét pont a Tractatus Logico-Philosophicus (Wittgenstein fiatalkori műve) hét főtételét tartalmazza:
1. A világ mindaz, aminek esete fennáll.
2. Aminek esete fennáll, a tény, nem más, mint a körülmények megléte.
3. A tények logikai képe a gondolat.
4. A gondolat értelemmel bíró kijelentés.
5. Minden kijelentés az elemi kijelentések igazságfüggvénye.
6. Az igazságfüggvény általános formája a következő: [`p,`x, N(`x )].
7. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.
És még egy idézet ugyanebből a műből:

"Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem.
A rejtély nem létezik."

Magyarul: számunkra csak az létezik, amit logikai úton meg tudunk ragadni. Amivel kapcsolatban erre nem vagyunk képesek, az az emberi elme számára megnevezhetetlen, megfoghatatlan, elérhetetlen. Ami viszont elérhetetlen, arról sem állításokat tenni, sem kérdéseket feltenni nem tudunk. Ezeket a dolgokat tehát emberi gondolkodás semmilyen módon nem tudja megközelíteni, így számunkra [kvázi] nem is léteznek.
Hát valami ilyesmit mondok én is - már ami a világ lehetséges magyarázatait illeti! Igen szívet melengető, amikor az ember rájön, hogy a saját gondolatai már nála jóval nagyobb elmék fejében is megfordultak... A bejegyzés megírását inspiráló második idézetet egyébként Nicholas Fearn Zénón és a teknősbéka című könyvében találtam, ami már önmagában is ígéretes olvasmánynak tűnik (különösen a műfajhoz képest - népszerűsítő filozófiai összefoglaló), de közel sem annyira, mint Wittgenstein fentebb idézett műve. Remek, ezennel felkerült egy kb. századik könyv is az elolvasandó művek listájára.:)

2012. június 26., kedd

A sztoicizmus és Camus

Mindenki nagy meglepetésére ismét egy Camus-vel foglalkozó bejegyzés következik. Arról a múltkor már írtam, hogy az előbb megnevezett szerző szerint az öngyilkosság rossz megoldás a létezés kihívására; érdemes inkább életben maradni és cinikusan szembenézni a világgal, hogy legalább ilyen módon felül tudjunk kerekedni a minket körülvevő mindenség könyörtelenségén.

Most némi Camus-féle életmód-tanácsadás következik. Ahogy a szerző öngyilkossággal kapcsolatos nézeteit, úgy az élet helyes berendezéséről írt véleményét is kritizálni fogom, bár ez nem akadályoz meg abban, hogy rajongjak a Sziszüphosz mítoszához és a Közönyhöz hasonló remekművekért. (Camus kifejezetten nem az a szerző, akit a nézeteink teljes egyezése miatt szeretnék. Azért szeretem, mert az elméleti kiindulópontunk - az ember kérdése és a világ hallgatása közötti alapvető feszültség tudatosítása - azonos, noha ő ezekből az elvekből az enyémektől nagy mértékben különböző következtetésekre jut.) A most írandókhoz az utóbbiból fogok meríteni.

Nem szeretném részletesen elemezni Camus Közöny című kisregényét (különösen, mert jelenleg nincs a kezem ügyében, és nem szeretnék téves dolgokat leírni), inkább csak afféle elméleti összefoglalásra készülök. Azt hiszem, Camus ebben a műben kifejtett nézetei nem sokban különböznek az ókori sztoikus filozófusok álláspontjától, leszámítva, hogy az előbbi nem feltételez semmiféle transzcendens létezőt a világ mögött, míg az utóbbiak igen. Az ókori gondolkodás számára azért nem volt szükség a világ dolgai feletti aggodalomra, mert az isten(ek) vagy a logosz (a világnak a tao-hoz, Világszellemhez stb. hasonló elvont értelme) úgyis a saját törvényeinek megfelelően irányítja azokat, és nekünk, embereknek, bíznunk kell ezen irányítás helyességében. Ha rábízzuk magunkat erre az őselvre, helyesen cselekszünk. Ilyen értelemben tehát az ókori sztoicizmusra is érvényes az a közmondásos "minden mindegy" attitűd, amit közkeletűen sztoikus nyugalomnak szokás nevezni.

Camus számára más miatt "mindegy minden". A világ csökönyösen hallgat, hiába igyekszünk, nem tárja fel előttünk titkait. Az ember így morális szempontból áthághatatlan űrben kénytelen létezni, hiszen transzcendentális információforrás híján nem tudjuk megállapítani, mi a helyes és mi a helytelen. Közöny című regénynek főszereplője, Mersault, ennek az általános erkölcsi nihilizmusnak a megtestesítője: anyja siratásán elalszik, a temetés után strandra megy, nem érzi bűnösnek magát, miután napszúrásos állapotban lelő egy embert a tengerparton. Mert csakugyan teljesen mindegy, hogy így tesz-e vagy sem. A világban körülöttünk és bennünk zajló dolgok nem többek, mint értelmezhetetlen fodrozódásai a jelenségek tengerének. Mersault csupán akkor döbben rá élete ürességére, mikor halálos ítéletét várva a börtönben töpreng, majd a gyóntatására küldött pappal való összezördülése után újra egyedül maradva (talán utoljára) megszemléli a éjszakai égboltot. A közömbösen ragyogó csillagok látványa átértékelteti a férfival egész korábbi életét. Ez az átértékelés azonban nem a közöny megszüntetéséhez, hanem tudatossá tételéhez vezet. Rájön, hogy az, ahogyan mindaddig ösztönösen, sosem átgondoltan élt, valójában csak a világ szenvtelenségének visszatükröződése. Hogy van valami méltóságteljes abban, ahogy a csillagok közönye tudatosan leképeződik az emberi életben. Hogy a közömbösség nem más, mint ráhangolódás a világ szívdobbanásaira. Mersault számára az élet ebben a pillanatban értékké válik; noha tudja, hogy hamarosan meg kell halnia, legszívesebben újra átélne mindent, ami addig történt vele. Sziszüphosz cinizmusa Mersault nihilista életvágyában válik kézzelfoghatóvá.

Mersault és rajta keresztül Camus gondolatai bizonyos szempontból - legalábbis egy hozzám hasonló agnosztikus egyén számára - hatalmas vonzerővel rendelkeznek. Mert csakugyan: hol van a kapaszkodó, amire támaszkodva morális mértéket szabhatnánk az emberi életnek? Sehol - a csillagok valamennyiünkre ugyanolyan közömbösen ragyognak, mint a Közöny főszereplőjére azon a bizonyos éjszakán. Mégis, van valami, ami miatt nem tudom elfogadni Camus gondolatait: ez pedig az együttérzés hiánya. Bár nyilván nincs lehetőségünk biztosan állítani, hogy bárki vagy bármi más is létezik rajtunk kívül, mindennapi tapasztalataink alapján legalábbis elképzelhető, hogy így van (tudom, hogy a hétköznapi gondolkodásnak nagyon idegen ez a bizonytalanság, de ha teljes mértékben kitartunk a racionális gondolkodás mellett, csakugyan nem tudjuk teljes biztonsággal kizárni, hogy rajtunk kívül senki és semmi más nem létezik). Ha pedig mások létezésének legalább a lehetősége fennáll, számolnunk kell az ő jól-létük fontosságával is. Ha jól emlékszem, korábban már írtam, hogy a zsidó-keresztény szentírások számomra egyetlen elfogadható gondolata a felebaráti szeretet. Úgy érzem, emellett kell kiállnom most is. Ha már egyszer feltételezhető más, hozzánk hasonló lények létezése, erkölcsi kötelességünk minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy a létezés számukra is a lehető legkönnyebben elviselhető legyen. "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat." - ez egyáltalán nem elvetendő parancs (bár sosem fogom megérteni, hogy egy ilyen bölcs gondolat hogyan egyeztethető össze a kisebb kihágásokat elkövetők megkövezésének néhány száz oldallal korábban papírra vetett előírásával...). A teljes közöny ezt az együttérzést nem teszi lehetővé. Úgy gondolom tehát, hogy bár Camus nagyon mély igazságot ismétel el és önt a kornak megfelelő formába azzal, hogy a külvilág jelenségeinek egyáltalán semmilyen típusú és mértékű jelentőséget nem tulajdonít, ebbe az általam nagy mértékben helyeselendőnek tartott nevenincs nihilizmusba - egyszerűen mások létezésének feltételezhetőségének okán - nem szabad, hogy a másokkal szembeni viselkedésünk is beletartozzon. "Légy közömbös a világgal szemben, de szeresd felebarátaidat!" - talán így tudnám összefoglalni azt az erkölcsi imperatívuszt, amit a camusi gondolatokból és a keresztény jellegű tanításokból összegyúrva az agnosztikus morálba (is) beemelhetőnek érzek.