"Reménytelenül"

Ez a bejegyzés nem kifejezetten a saját gondolataimról fog szólni - illetve csak annyiban, amennyiben pár mondatot fűznék az alább közölt vershez. Nagyon rövid leszek: szerintem ez a néhány sor maga a papírra vetett zsenialitás. József Attila "Reménytelenül" című verséről van szó, ami számomra tökéletes kifejezője annak, amit az ember néha a megfejt(het)etlen világot szemlélve érez. Ezért is kap helyet itt. Jöjjön tehát a vers:

József Attila: Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - - 

Egyébként, ha van, akit érdekel, szívesen írnék valami elemzés-félét is arról, hogy számomra mit jelent ez a vers. Addig is jó emésztgetést kívánok hozzá (szerintem nem könnyű feldolgozni)!