Van egy (sok:) kérdés, ami időről időre felmerül bennem: ha, teszem azt, létezik Isten, vajon milyen érzései lehetnek?
Sokszor elképzelem, milyen lenne, ha én magam
lennék Isten. Az igazat megvallva, ilyenkor nem egy meglehetősen
elszomorító lehetőség is felmerül bennem: lehet, hogy szomorúság,
szenvedés, magány lenne az osztályrészem? Igen, Isten magányának a
gondolata az, ami a legjobban megérint. Gondoljunk csak bele: sokak
szerint Isten a maga képére teremtett bennünket, ahhoz pedig, hogy mi,
emberek, képesek vagyunk a szenvedésre, kétség sem fér. Lehetséges, hogy
Ő a mi szenvedéseink abszolút formáját hordozza?! Lehetséges, hogy a
végtelenség iszonyata, a lét általános negativitása (nincs jobb szavam
erre) csak az ő vállát nyomja - most és mindig, minden ok nélkül,
"csak"? Önmagát nem változtathatja meg (már ha valóban mindentudó és
mindenható, ezeket a tulajdonságait ugyanis nem adhatja fel anélkül,
hogy a létezése önellentmondásossá ne válna), nem szűnhet meg létezni (mivel öngyilkossága az örökkévalóság tulajdonságának feladását jelentené), és mindezen terheket teljesen egyedül viseli. Nincs senki, akivel megoszthatná a fájdalmát; senki, aki hozzá hasonló. A mindenség nem más, mint az Ő unalmas játékszere, esetleg az egész világ Ő maga. Rajta kívül nincs abszolút létező. Abszolút lét - abszolút magány - abszolút fájdalom. Ez "jutott" Istennek.
Ne legyen igazam. Nem is állítom, hogy így lenne, ennek ellenére hangot szerettem volna adni ezeknek az aggodalmaimnak. Ugyanakkor arra az esetre, ha a gondolatmenetemnek netán mégis köze lenne a valósághoz, azt kell mondanom: nem akarom, hogy Isten létezzen. Ha a fent írtak igazak lennének, Isten szenvedéseit nem lehetne szavakba önteni, Ő pedig maga lenne a legszerencsétlenebb létező a világon - akinek a fájdalmához képest a mieink egyszerűen eltörpülnének.
Mit gondoltok? Képes lehet Isten a szenvedésre?
Ne legyen igazam. Nem is állítom, hogy így lenne, ennek ellenére hangot szerettem volna adni ezeknek az aggodalmaimnak. Ugyanakkor arra az esetre, ha a gondolatmenetemnek netán mégis köze lenne a valósághoz, azt kell mondanom: nem akarom, hogy Isten létezzen. Ha a fent írtak igazak lennének, Isten szenvedéseit nem lehetne szavakba önteni, Ő pedig maga lenne a legszerencsétlenebb létező a világon - akinek a fájdalmához képest a mieink egyszerűen eltörpülnének.
Mit gondoltok? Képes lehet Isten a szenvedésre?
Én úgy gondolom, hogy a világ, az élet alapvetően rossz, szenvedésből, rosszból sokkal több van, mint jóból. Ezért úgy vélem, hogy Isten vagy a bármilyen felsőbb erő, ami létrehozta ezt a világot, teli van szenvedéssel.
VálaszTörlésHú, azért itt egy nagyon fájó dolgot feszegetünk. Igazából még sosem jutottam el ennek az Istenből eredő szenvedésnek a gondolatáig. Valamiért úgy képzeltem (a bejegyzés megírásakor is), hogy Isten, ha szenved is, a világot nem direkt rossznak hozta létre, bár én is úgy érzem, hogy a jó és a rossz dolgok közül többszörös fölényben vannak az utóbbiak. Inkább azt gondoltam, hogy Isten egyfajta játékot teremtett magának a világgal, amiben ez-az történik, erre figyelve pedig legalább csökkentheti a saját szenvedését. Rendben, belátom, hogy ez egy elég emberszabású gondolat... Mindenesetre egyáltalán nem érzem kizárhatónak, amit írsz; akár személyként fogjuk fel Istent, akár erőként. Hm, ez kicsit még keményebb lett, mint eredetileg gondoltam. Mindenesetre köszönöm, hogy felhívtad a figyelmem erre a lehetőségre!
VálaszTörlésÉn nem gondoltam, hogy Isten vagy a felsőbb erő szándékosan rossznak hozta létre a világot, de ha nem is direkt, de mégis így sikerült, mert talán ennek a világot létrehozó erőnek a szenvedés a lényege és a világban lévő sok szenvedés és rossz ebből fakad. Persze ez is csak egy teória a sok közül.
VálaszTörlésTalán hibát követünk el, ha egy antropomorf Istent próbálunk elképzelni érzésekkel, örömmel, bánattal. Talán hibát követünk el, ha megpróbálunk bármilyen Istent is elképzelni.
VálaszTörlésDe tegyük fel, hogy úgy van, ahogy a posztodban írtad. Hadd legyek cinikus: annyira nem lehet mazochista, hogy akarja ezt nézni, ami a Földön történik. Szerintem már rég hátat fordított nekünk, mint abszolút reménytelen eseteknek. :)
Nem szép dolog az embernek önmagát reklámozni, de annyira illik ehhez a posztodhoz, hogy mégis megemlítem:
http://instantfilozofus.blog.hu/2012/06/11/a_deizmus_margojara