2012. szeptember 30., vasárnap

Az ateizmus iszonyata (sokadszorra)

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, a józan megfontolások mellett van azért valami önáltatás (is) abban, hogy nem vagyok ateista. Elképzelhetőnek tartom ugyanis, hogy lehetségesek olyan megfejtések is a világ rejtélyére, amelyeket nem igazán szeretnék igaznak tudni. Korábban már írtam a hasonló aggályaimról, most egy kicsit tovább szeretném vinni az akkori gondolataimat. Eddig csupán a megsemmisülés elkerülhetetlenségét vetettem fel, mint a potenciálisan a következetes ateista elé tornyosuló legsúlyosabb nehézségek egyikét. Most a kiszámíthatatlanság gondolata következik.

Annak feltételezése, hogy nem létezik sem Isten, sem bármilyen más, a világot transzcendens módon összetartó princípium, magába foglalja a világ "nyitott" voltának elfogadását is. A "nyitott" szón ebben az esetben azt értem, hogy az univerzum előre meghatározott terv vagy külső felügyelet nélkül, irányítatlanul és irányíthatatlanul fejlődik tovább és tovább. Persze, a fizikai törvények ennek a fejlődésnek az útját bizonyos szempontból keretek közé szorítják, de ezeknek a tudatossághoz hasonló különleges képződményekre gyakorolt hatása egyelőre aligha megjósolható, pláne nem befolyásolható.

A tudatot azért helyezem az itt boncolgatott kérdés középpontjába, mert, ha nem tévedek, ez az egyetlen olyan szubjektum, amely képes a szó szoros értelmében elszenvedni a világ változásait. Na már most: ha a természet az általunk tapasztalható jelenségek szintjén nem állandó jellegű, elképzelhető, hogy a jövőben olyan változások is végbemennek benne, melyek magát a tudatosságot is érintik. Lehet, hogy a tudat mint olyan egy idő után egészen más jellegű lesz, mint amilyennek most érzékeljük. Hogy ez a felvetés nem tökéletesen irreális, elég, ha belegondolunk, milyen hatalmas a különbség az alkotó, érző, szenvedő emberi tudatosság és a vegetatív funkciókra beállított, kezdetleges állati "tudat" között. Kétségtelen, hogy az előbbi kialakulásához olyan evolúciós változások vezettek, amelyek (legalábbis) a túlélés szempontjából hasznosnak bizonyultak. De elképzelhetetlen-e, hogy ez a fejlődés előbb vagy utóbb kontraszelektívvé váljon? Hogy a tudatosság olyan formái váljanak általánosság, melyeket ma inkább az elmebetegség kórképeiként tartunk számon? Mi lesz, ha egyszer skizoid, hasadt személyiségű vagy ma még más okokból "deviánsként" kezelt tudatú emberek népesítik be a földet?! Nem vagyok biztos abban, hogy evolúciós szempontból ez a variáns annyival előnytelenebb lenne a jelenleginél. Egy nem integrált személyiségű illető például kiválóan külön tudná választani egymástól az élete különböző területeit, nem zavartatva magát az egyes tevékenységek közben a más területeken esetleg jelentkező nehézségektől. Az emberi élet bőven rejt olyan kihívásokat, amelyek egy idő után azt eredményezhetnék, hogy végül a "betegség" váljon normalitássá. Sőt, könnyen lehet, hogy már jelenleg is egy efelé tartó tudatosság rabjai vagyunk (gondoljunk csak az ún. "túlélési ösztön", "életszeretet" jelenségeire egy egyébként igencsak kilátástalan és végül mindenképpen a megsemmisülés felé tartó életben - mik ezek, ha nem kényszerképzetek?!). A tudatosság sokféleképpen torzulhat az evolúció kiszámíthatatlan útjain. Ami azonban objektíve, a nyers túlélés szempontjából előnyösnek számít, nem feltétlenül az annak a hatalmas komplexumnak a szempontjából, amit jelenleg "emberinek", "tudatosságnak" stb. tartunk. Az így előálló helyzeten viszont, éppen az előbb említett, talán beteges életvágy miatt egyszerű kihalással aligha tudnánk segíteni, más módszerek alkalmazása pedig talán még lehetetlenebb vállalkozást jelentene. Hasadt, átláthatatlan, torz önmagunk rabjaivá válhatnánk.

Ha nincs Isten, nemigen hiszem, hogy lenne abszolút, elvi akadálya az ilyen jellegű változásoknak. Az út nyitott az ember és tudatossága kiszámíthatatlan elfajzása felé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése