"Hiszek hitetlenül Istenben..."

Én mondjuk még hitetlenül sem, de annyira illett a most következő bejegyzéshez a fenti Ady-idézet, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ezt válasszam címül. Ha másra esetleg nem is, arra biztosan jó ez a blog, hogy segít tisztáznom magamban néhány nem jelentéktelen világnézeti kérdést. Tegnap este (elalvás előtt/helyett, ehemm...) valahogy beugrott, hogy milyen megnyugtató is volt az, amikor, még jópár évvel ezelőtt, minden este imádsággal zártam a napot. Az Istenben való hitem teljes elvesztését kb. négy éve az tette kézzelfogható valósággá számomra, amikor észrevettem, hogy képtelenné váltam az imádkozásra. Azóta sem tudok - sem elalvás előtt, sem máskor, pedig sokszor mintha késztetést éreznék rá. Mindennek alapján a tegnap felmerült gondolataimból végül egy furcsa következtetést sikerült levonnom: a mai napig imádkozom. Mégpedig azzal, hogy tudatosan nem imádkozom.

Írtam már arról, hogy vannak az életvitelemnek a most említetthez hasonló, általam kvázi-vallásosnak nevezett jellegzetességei. Sőt, jobban belegondolva, az életem (szinte) teljes egészét ilyen "maradványtünetek" hálózzák be. Úgy veszem észre, hogy az elmúlt évek során csak a hittől sikerült megszabadulnom, a vallásosság egyéb jegyeitől nem. Az jutott eszembe, hogy érdekes lenne listaszerűen összeszedni ezeket - csak hogy lássam, mennyire kísér tovább a múltamnak ez a talán legfontosabb szelete. Nézzük, mik is jutnak eszembe:

• Anti-imádság. Az imádság tudatos elutasításával definiálható hitetlen imádkozásról már az előbb szóltam - ennek felfedezése volt az, ami a mostani bejegyzés megírásához vezetett.
• Ha (isten)hitem már nincs is, egy, a gondolataim vezérfonalát képző fogalom ma is "uralkodik" az elmémen: az ismeretlenségé. Ebben nem kell hinni, nem kell tisztelni, viszont lehet törekedni a megismerésére. Ebben pedig már benne rejlik a gondolkodásom következő kvázi-vallásos jellegzetessége, az
• Elkötelezettség. Feladatomnak, életcélomnak tekintem az ismeretlenség kutatását. Ahogy a hívőnek Isten szolgálata, számomra az ismeretlenség fürkészése jelent az életprogramot, a cselekedeteim mögötti legfontosabb mozgatórugót. És mellesleg - sokszor - az elérhető legnagyobb örömöt is. Ez sem idegen a vallásosságtól.
• Erkölcs. A hívő számára az erkölcs legfontosabb forrása Isten szava, melyet többnyire valamilyen szentnek tekintett könyv vagy élő ember közvetít számára. Az én szememben az erkölcs legfőbb forrása a megismerésre törekvő ember lelkiismerete. Ez utóbbinak, miközben feltérképezni igyekszik a világot, számolnia kell azzal, hogy rajta kívül (esetleg) mások is létezhetnek. Hogy velük kapcsolatban mi a helyes bánásmód, arra a hit hiánya semmilyen útmutatást nem ad. A válaszokat - melyek eredetükből és jellegükből fakadóan folyton instabilak maradnak és gyakran változhatnak - a hitetlen csak a saját lelkiismeretétől várhatja. Ahogy igazából az esetleges "bűnök" alóli feloldozást is (lévén az ilyen értelemben vett erkölcs valahol mindig privát jellegű marad).
• Szent könyvek. Számomra nincsenek. Ellenben vannak olyan írásművek, amelyektől a "közönséges" könyveknél több, hasznosabb segítséget remélek a világ megismerésével kapcsolatban - ezért fogyasztom nagy érdeklődéssel a filozófiai és újabban a különböző tudományos vizsgálódások eredményképp keletkező (és, bevallom, lehetőleg az én szintemre leegyszerűsített) írásműveket. De ilyen kvázi-"szentírás" lehet az szépirodalom, a művészet, de akár egy táj vagy egy helyzet is, ha megfelelő nyitottsággal közelítünk feléjük.
• Akkor jöjjön az első kiegészítés: alázat. Nem, igazán nem tudnám megmondani, hogy ez az érzés helyénvaló-e, a racionalitással való kapcsolatát pedig végképp megfoghatatlannak érzem. "Alázat" alatt ebben az esetben éppen azt értem, amit az általam ismert vallások jelentős része is: főhajtást a világ megfoghatatlansága, kiszámíthatatlansága, fölöttünk való hatalma előtt. Annak elismerését, hogy a mindenséget (jó eséllyel) nem az én akaratom irányítja; hogy az engem körülvevő kavargáson semmilyen módon nem tehetek erőszakot, legyen szó akár szellemi, akár fizikai törekvéseimről. Alárendelődést a "sorsnak", a véletlennek; a saját semmisségem megsejtését a világgal szemben. Nem kell túlságosan elmélyülni a vallásfilozófiában ahhoz, hogy ezeknek a gondolatoknak a vallásos jellegét (és talán gyökerét is) felfedezzük.

Azt hiszem, a fenti listát a későbbiekben még bővíteni fogom, első nekifutásra ennyi jutott eszembe. Arra azonban már ez a néhány pont is elég volt, hogy megerősítse a saját kvázi-vallásosságommal kapcsolatban eddig felmerült, időközben egyre jobban körvonalazódó sejtéseimet. Hogy bajnak tartom-e, ha ezek a sejtések helyesek? Azt hiszem, nem, de ezen a kérdésen még, úgy érzem, nem ártana alaposabban elgondolkodnom.