Hogy miért kezdem olyan sok bejegyzésemet valamilyen idézettel, annak az oka egyszerű: humán tagozatos gimnáziumba jártam, ahol hihetetlen mennyiségben kellett gyártanunk a műelemzéseket. Ennek köszönhetően máig rengeteg helyzettel kapcsolatban jutnak eszembe különböző irodalmi művek sorai, szókapcsolatai stb. Mivel ez utóbbiak sokszor utánozhatatlan zsenialitással fogalmazódtak meg, többnyire szó szerint vissza is adom őket.
Na de térjünk a lényegre! Nem tudok napirendre térni az előző bejegyzés egyik fő gondolata fölött: miért is kell nekünk éppen a mélységet kutatnunk, miért nem elégedhetünk meg a felszínnel?! Csupán azért, mert "a felszín fecseg, a mély hallgat" (ahogyan azt József Attila A Dunánál c. versében olvashatjuk); mert a felszín elérhető, a mélység elérhetetlen? Csak azért, mert a mélységben, éppen elérhetetlensége folytán, titkokat, ráébredést, megvilágosodást sejtünk; vagy mert a kíváncsi emberi természetet eleve vonzza minden, ami feltérképezetlen? Vajon tényleg van-e létjogosultsága annak, amikor a felszín helyett a mélységre összpontosítunk, amikor innen várjuk a válaszokat? Nem siklunk-e el valami felett, ha így teszünk?
A kérdés, bár (legalábbis az én szememben) önmagában is hihetetlen súllyal nehezedik ránk, még annál is messzebbre vezet, mint ahogyan első látásra gondolnánk. Évezredek óta kiváltságosnak tekintjük a "mélység" (a természeti erők, az istenek/Isten, a tudomány stb.) ismerőit - őket tesszük meg vezetőknek, kezükbe adva a testek és a lelkek feletti hatalmat (gyakran a szó legszorosabb értelmében). A társadalom gyakorlati működése alapvetően éppen úgy az ő kezükben van, ahogy a szépség, a jóság és más alapvető emberi kategóriák meghatározása is. Tevékenységüket megbecsüléssel és a legkülönbözőbb privilégiumokkal jutalmazzuk. De vajon helyesen tesszük-e mindezt? Valóban többet ér-e az, aki a felszín helyett a mélységre szegezi a tekintetét? Valóban közelebb járnak-e ezek az emberek az igazsághoz? Nem szeretném eltagadni a kérdés önkritikus élét sem: vajon (leendő) értelmiségiként én magam követelhetek-e tiszteletet, elismerést pusztán a tevékenységem, a gondolkodásom szerkezete okán?!
Úgy érzem, az igazság - ha egyáltalán van értelme ilyesmiről beszélni - nem feltétlenül kell, hogy a mélységben rejtőzzön. Hogy ténylegesen hol is van, az magának az igazságnak a része. Mintha ugyanazzal a helyzettel állnánk szemben, mint az igazsággal kapcsolatos kérdés megfogalmazására tett kísérletek kudarcba fulladásánál: az igazság megismerése előtt sem kérdést feltenni, sem állításokat megfogalmazni nem vagyunk képesek vele kapcsolatban. Az pedig, hogy az igazság a "hallgató mélységben" vagy a "fecsegő felszínen" keresendő-e, az ilyen kérdések közé tartozik.
Ismét csak annak a sejtésemnek tudok hangot adni, hogy a minket körülvevő ismeretelméleti vákuum áthatolhatatlanabb, mint amilyennek elsőre gondolnánk. A mélység és a felszín közötti választás pedig alighanem nem több, mint egyszerű döntés és/vagy megszokás kérdése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése