Nyavalygás a köbön

Igazi nyavalygás-bejegyzés következik, jó adag önsajnálattal és önváddal, mert mostanság picit nehezen találom a közös hangot az élettel.

In medias res: hajlamos vagyok baromi okosnak gondolni magam, amiért folyamatosan kétségeim vannak a világ dolgaival kapcsolatban (meg, ha már őszinteségi rohamom van, belátom: egy sor egyéb dologért is). No, persze, félre a szerénységgel, a dologban lehet is valami - hülye ember nem kételkedik, hanem szépen benyeli a készen kapott "okosságokat", és még véletlenül sem tesz erőfeszítéseket önálló gondolatok megalkotására. Nos, én próbálok ilyen erőfeszítéseket tenni, csakhogy egyrészt fogalmam sincs, hogy ezek a gondolatok tényleg olyan jók-e, mint ahogy én gondolom, másrészt a kiötlésük gyakran olyan fájdalmas, őrületközeli állapotba kerget, hogy magam is elcsodálkozom.

Az elmúlt évek során valamiért hobbimmá vált kihúzni a talajt a saját lábam alól. Ennek első lépése kétségkívül az volt, amikor otthagytam a "szektámat", és szellemileg önállósítottam magam mindenféle dogmatikus gondolatrendszertől. Tekintve, hogy a szó legátfogóbb értelmében "elméleti" ember vagyok (vagyis folyamatosan szükségem van valamilyen ideológiai megalapozottságra ahhoz, hogy egyáltalán élni tudjak), ez a döntésem alighanem a legfontosabb volt, ami az addigi életem folyamán hoztam. A problémák ott kezdődtek, hogy ez a "lebontási" folyamat nem állt meg a vallásnál - mára szép sorban ízeire szedtem szinte mindent, amit korábban biztosnak tudtam. Sem a szakmai, sem a magánéletem nem úgy alakult, hogy ezt a folyamatot visszafordíthatta volna, sőt, az ezekben szerzett tapasztalatok éppenhogy segítettek a világ atomjaira bontásában. Megtehettem volna, hogy akár az egyikben, akár a másikban visszavonulót fújok, és szépen berendezkedem valamilyen otthonos, az aktuális elképzeléseimnek megfelelő életvitelben - nem tettem. Mindennek eredményeként jelenleg ott tartok, hogy egy meglehetős alapossággal szétcincált világ foszlányaiból próbálok jól-rosszul összeeszkábálni valami elfogadhatót, egyelőre inkább sikertelenül, mint sikeresen. Közben persze - hiszen csak azért, mert éppen szellemi mazochizmusom akut szakaszát élem, még nem vonulhatok ki a társadalomból - kénytelen vagyok időről időre kommunikációs aktusokat lefolytatni másokkal, állást foglalni a legkülönbözőbb kérdésekkel kapcsolatban stb. (Mi több, a sors újabb iróniájaként, az utóbbi gyakorlatilag a foglalkozásom.) Ha pedig már így van, akkor nem átallok másokat is belevonni a saját fájdalmas kis játékaimba.

Mentségemre szóljon, ez utóbbit nem rosszindulatból teszem, ellenkezőleg. Azok a gondolatok, amiket másokkal megosztok, nem légbőlkapott ötletek, hanem átkínlódott nappalok és éjszakák (mint amilyen ez a mostani is), gondos körüljárások, mérlegelések, összehasonlítgatások eredményei. Ennek ellenére nem tudok garanciát vállalni arra, hogy egyben jók, helyesek is (bármit is jelentsenek ezek a szavak) - minden erőfeszítésem ellenére nagyon sok bennük az intuíció, a még nem felszámolt megszokás, az érzelmi befolyásoltság stb. A gondolkodás és a "megérzések" eredményeiként persze alapvetően nem érzem az általam kommunikált tartalmakat eredendően rossznak, sőt, úgy gondolom, jobb, ha megosztom őket másokkal, mint ha nem tenném. De egyelőre egyáltalán nem lehetek biztos abban, hogy a másoknak okozott fájdalom ténylegesen megéri azoknak a dolgoknak a "közkinccsé tételét", amikről úgy gondolom, hogy helyes tudással, megértéssel, belátással rendelkezem.

Fájdalmat okozok magamnak és másoknak - egyszerűen azért, mert szellemi téren elvesztettem azt a naiv ártatlanságot, ami a nyugodt, békés, elégedett életvitelhez szükséges. Nem tudom, meddig folytatható ez büntetlenül. Vajon eljön-e a pillanat, amikor választanom kell a saját testi-lelki egészségem és a szkepszis között? Vajon kell-e attól tartanom, hogy a leírt, csúnyán szólva szado-mazo jellegű szellemi működéseim miatt egyszer csak egyedül találom magam? Vajon várhatok-e még megnyugvást - és ha igen, vajon egyáltalán jó-e, helyes-e megnyugvásra lelni?

Egyelőre csak a legutolsó kérdésemre merem megkockáztatni a választ - a válaszom pedig "nem". Minden nyavalygásom ellenére a legkevésbé sem érzem úgy, hogy helyes lenne letérnem arról az útról, amin jelenleg járok, legyen az bármilyen destruktív és fájdalmas is. Úgy érzem, jelenleg nem tudok őszintébb választ adni a világnak - és a többi embernek -, mint ennek a káosznak a fenntartását és kutatását. Talán, mert, ha jól megnézzük, maga a világ is ilyesmi képet mutat.