Szelídség, türelem

Ezt a bejegyzést eredetileg csak magamnak szántam, nem állt szándékomban közszemlére tenni, de aztán meggondoltam magam. Két olyan tulajdonságról lesz most szó, amiket az elmúlt évek során mintha elvesztettem volna, és amelyek hiányát egyre fájóbban érzem: a szelídségről és a türelemről.

Nem hiszek abban, hogy az ember a múltja rabja lenne - azt gondolom, alapvetően képesek vagyunk nagyon nagy változásokra, épülésre vagy éppen romlásra. Ennek ellenére az én életemnek is voltak időszakai, amelyek hatását ma is érzem, ha másképp nem, visszatérő gondolatok, nosztalgia formájában. Az aktívan vallásos periódusom ezek közé az időszakok közé tartozik.

Ahogy arról már írtam, az én késő-kamaszkori vallásosságom egy bizonyos távol-keleti kultuszhoz kapcsolódott. Máig azt gondolom, hogy nekünk, európaiaknak, sok tanulnivalónk lenne a Kelet társadalmaitól (bár az állításom fordítottját is igaznak érzem: valószínűleg a keletiek is gazdagabbá válhatnának a nyugati kultúra bizonyos elemeinek felszívásával). Különösen, ami az élet filozófiai megalapozottságát hirdeti.

Az európai kultúrát megalapozó kereszténység sajnos olyan rövidlátó jellegű, annyira csak az egyéntől egyénig terjedő viszonyokat ("szeretet") látja, olyannyira idegen tőle az, amit Hamvas Béla "éberségként" (a dolgok mögött rejlő valóság iránti érzékenységként) emleget, hogy az itteni gondolati klímához szokott ember számára hihetetlen nehézségeket okoz a Keleten oly általános holisztikus látásmód gyakorlása. A keleti gondolkodásból sem hiányzik az "én", a "te" és a "szeretet" - csak éppen az egész eltörpül a valóság iránti vágyakozás mellett. A nyugati ember görcsösen ragaszkodik saját magához, a társaihoz, az eszméihez, az - ilyen vagy olyan értelemben vett - "üdvözüléshez". A keleti szellem számára mindez puszta álom, jelentéktelenség. Ami fontos, az a látható, hallható, tapintható világ mögött van. Hogy pontosan mi az, ami fontos, arról a keleti szentírások ellentmondásos és lényegben egy helyben toporgó válaszokat adnak (ebben nem különbözve a kereszténységtől, ld. "Vagyok, aki vagyok." - hát, ezt éppen bármelyikünk mondhatná...). Ami a sokszínű és nemegyszer nehezen érthető szövegekből kibontakozik, az csupán egy sejtelem - egy sejtelem arról, hogy talán mégis vannak válaszok a kérdéseinkre, és ezek a válaszok (megfelelő életvitel, erkölcsi tartás stb. mellett) esetleg nem is tökéletesen elérhetetlenek.

Ez a "sejtelem" minden ízében áthatja a keleti gondolkodást - és azokét is, akik más kulturális környezetben ugyan, de szintén a Távol-Kelet eszméit vallják. Az én hajdani közösségem ilyen volt. Az ő köreikben megtapasztaltam, milyen ennek a "sejtelemnek" az oltalma alatt élni - hogyan lehet derűsen szemlélni a nem mindig szép arcát mutató világot, hogyan lehet türelemmel és szelíd szeretettel közelíteni azokhoz is, akiknek az életét, az érzéseit, a gondolatait nem hatja át a számukra mindent megalapozó "sejtelem". Az ilyen viselkedés összeférhetetlen az erőszakossággal, a haraggal, az önteltséggel, a gyűlölettel. Békés, szelíd sodródás ez, mint a szélé, a folyóké - mindig a legkisebb ellenállás irányába halad, de a célt soha szem elől nem téveszti.

Ez a hozzáállás veszett ki belőlem, mióta "felnőttem" (mind életkoromat, mind világnézetemet tekintve). Az évek múlásával egyre súlyosabban érzem a vállamra nehezedő felelősséget, amit mások iránt vállalnom kell. A felelősségérzet türelmetlenséget eredményez. Talán, mert már nem él bennem aktív hit arról, hogy az idő végtelensége áll a rendelkezésünkre, hogy a hibáinkat helyrehozzuk. Mert agnosztikus világnézetű emberként csak ezt az egyetlen életet tudom megkérdőjelezhetetlen alapul venni ahhoz, hogy mi, emberek, valami értékeset érhessünk el. A "sejtelem", bár a "díszlet" más, máig bennem él, csak a rá épített élet- és gondolkodásmód változott. Fájdalmat és lelkiismeret-furdalást érzek mások tönkretett élete láttán. Az én felelősségem, hogy nem segítek, amikor (talán) még lehetne. Az én hibám, ha azok, akiknek segíthettem volna, annak idején majd egy lényegében üres, az állaténál nem sokkal különb életet hagynak maguk mögött. Ha egyáltalán van valami a gondolkodásomat máig megalapozó "sejtelemben", abból következik, hogy az emberi élet többet ér, többre hivatott, mint amit jelenleg is magam körül látok. Nem az "élet" maga a cél, hanem valami több, valami más. Hogy mi ez, arról nem tudok többet mondani. Sőt, talán nincs is semmi a "sejtelem" mögött, csak a "sejtelem" maga - egy fantazmagória, ami azonban még úgy, ahogy van, önmagában, téves feltételezésként is több, értékesebb, magasabb rendű, mint az egyszerű biológiai lét. Hiszem, hogy jobb az életet egy emberhez méltó álomra építeni, mint disznóként hemperegni a sárban, bármilyen kellemes is az utóbbi. A magam részéről próbálok az előbbi módon élni.

Egy gond van csak: ha él is bennem a "sejtelem" és a belőle fakadó elhivatottság, ha érzem is a mások iránti felelősség súlyát, vajon azzal érek-e többet, ha "erőszakkal" próbálok másokat is egy értékesebb élet felé húzni, vagy azzal, ha - mint azt a hajdani vallásos közösségemben láttam - csak szelíden, türelemmel terelgetem a körülöttem élőket, hátha számukra is értéket képvisel majd az a sejtés, az az álom, ami számomra (hiszem: jogosan) mindennél fontosabb. Sok szempontból nehéz kérdés ez. Egyrészt a türelem és a szelídség gyakorlása kétségkívül nehezebb, mint az erőszaké - de ezt a nehézséget, amennyiben az út helyes, vállalni kell, bármilyen erőfeszítéseket igényeljen is. De vajon célravezető-e a türelmesség? Vajon nem vezet-e ahhoz, hogy a törekvéseim oly gyengék és észrevétlenek maradnak, hogy mások még csak az átgondolásukig sem jutnak majd el?  Vajon nem eredményezi-e végül éppen azt, ami annyira aggaszt: az egyszerű biológiai lényekénél többre nem vágyó és nem törekvő, a hétköznapi létben reménytelenül elvesző és feloldódó, arc-és gondolattalan embereket, éppen azok körében, akiknek a legtöbbet adhatnám, ha lenne hozzá bátorságom és erőm? Akkor teszek-e jobbat, ha "lerohanok", vagy akkor, ha csupán "sodródom", és a sodrásba másokat is megpróbálok belevonni? Vajon annak a valakinek a viselkedése-e a helyénvaló, aki akkor voltam, amikor testestül-lelkestül magába szippantott a Kelet - vagy azé, aki ma vagyok, valahol a Kelet és a Nyugat határán?

Íme egy újabb kérdés, amire képtelen vagyok megnyugtató választ adni. Mivel azonban ebben az esetben nem csupán rólam van szó, a leírtak szinte fullasztó súllyal nehezednek rám.