Agnosztikus gyötrelem

Agnosztikus gondolkodóként bizonyos szempontból nem tudok nagyobb gyötrelmet elképzelni, mint annak felismerését, hogy még a nemtudásomban sem lehetek biztos.

Az intuíció persze mellette szól, ahogy, ha jól megnézzük, az empíria is - ha bármiben lehetséges hinni, az nem teszi-e jogossá azt a következtetést, hogy igazából semmiben sem lehet? A tudás tagadása azonban eleve lehetetlenné teszi az ismeretelméleti (itt: a tudáshiánnyal kapcsolatos) bizonyosságot is.

Erről írtam korábban azt, hogy az agnoszticizmus végső soron önfelszámoló jellegű. Akkor is, ha talán (néhányunk szerint) a legjobb is a lehetséges alternatívák közül.


Na, erre tessék valamit építeni...

*

Még egy kis kiegészítés a harmadik bekezdéshez:

Van valami igazság abban a wittgensteini kijelentésben, miszerint: "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." (Tudom, már többször elővettem ezt az idézetet, de ami jó, ami jelentésteli, azt nehéz kimeríteni.) Amint az agnosztikus álláspontot kinyilatkoztatjuk vagy akár csak önmagunkban tudatosítjuk, egyben rögtön meg is semmisítjük. Mégis: marad belőle annyi, amibe már kapaszkodni lehet, amiben már lehetséges "hinni". Talán éppen ebben rejlik az ereje.

Camus az abszurdról

Ez a bejegyzés az agnoszticizmus egy sajátos megfogalmazásáról szól: az abszurdról. A gondolat Albert Camustól származik; a most közlendő idézetek is az ő egyik munkájának, a Sziszüphosz mítoszának részletei. Mivel az alábbi szemelvények összegyűjtésével elsősorban csak némi nyilvános jegyzetelés volt a célom, az idézőjeleken kívül nem használtam az ilyenkor szokásos formai elemeket, így a szövegek helyenként kissé különböznek az eredetitől.

• "Aki elkezd gondolkodni, az kezd megrendülni."
• "Az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen 'sűrű' a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránktör a világ eredendő ellenségessége. Kicsúszik a kezünk közül a világ, mert visszaváltozik önmagává."
• "Ha meg kellene írni az emberi gondolkodás igaz történetét, akkor sorozatos megbánásokról és kudarcokról kellene írni."
• "Az ember érzi magában igazságvágyát. Hívó szavára a világ esztelen csöndje a válasz: ebből az ellentétből születik az abszurd. Ez az, amit nem szabad elfelejteni. Ebbe kell megkapaszkodni, mert egész életre szóló következménye lehet."
• "'Ez abszurdum' azt jelenti, hogy 'ez lehetetlen', de azt is, hogy 'ez ellentmondásos'."
• "Összehasonlításból születik az abszurd. Joggal mondhatom tehát, hogy az abszurditás érzete nem egyszerűen valamely tény vagy benyomás vizsgálatából születik, hanem valamely állítás s egy bizonyos valóság, valamely cselekvés s az azt meghaladó világ összevetéséből. Az abszurd lényegében ellentét. Az összehasonlított elemek egyikében sincs benne. Szembeállításukból születik."
• "Az abszurd nem az emberben van és nem is a világban, hanem együttes jelenlétükben. Tudom, mit akar az ember, tudom, mit nyújt számára a világ, s most már azt is elmondhatom, hogy tudom, mi köti össze őket."
• "Egyetlen adatom az abszurd."
• "Az abszurd az az evidencia, melyet tudomásul vesz, de nem fogad el az ember."
• "A felfoghatatlanság semmit sem igazol. A 'tehát' már sok. Nincs itt semmiféle logikai bizonyosság. Sem kísérleti valószínűség. Csak annyit mondhatok, hogy ez valóban meghaladja a felfogóképességemet. Nem következtetek belőle tagadásra, de építeni sem akarok semmit az érthetetlenre."
• "Az abszurd, amely az öntudatos ember metafizikai állapota, nem Istenhez vezet. Nem azt mondtam, hogy 'kizárja' Istent, mert ezzel megint állítottam volna."
• "Szellem és világ szembenállása."
• "Az igaz keresése nem egyenlő a kívánatos keresésével."
• "Az ember és a benne lévő homály."

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Értetlenség

Elég megrögzött intuícióm, hogy az ember számára, hogy a léte értéket hordozzon, szükséges, hogy legalább részben a szellem szférájában éljen.

Értetlenül állok azon kijelentés előtt, hogy valakinek ilyesmire "nincs ideje" - bár persze, az értetlenségem ellenére még bőven lehetséges, hogy ezek a kijelentések a helyesek, én pedig tévedek. De csakugyan így lenne?! Az eddigi tapasztalatom az, hogy az embernek mindig az adott lehetőségek között, azokhoz alkalmazkodva kell megtalálnia az elmélyülésre alkalmas perceket. Talán még rendjén is van ez így. Ami viszont fontos: ezeket az időket ténylegesen ki lehetne és ki kellene használnunk. Hogy ne pazaroljuk el a szellemet, ami "megadatott" nekünk.

Önkritika

Kíváncsi vagyok, mikor fogok rájönni, hogy a világ valószínűleg nem tökéletes. Legalábbis számunkra, emberek számára nem. És nem csupán azért, mert mi magunk tökéletlenné tesszük - hanem mert nem az. Olyan könnyen meg tudom tenni ezt a kijelentést, de nem, nem tudok hinni benne.

(Az elmúlt pár hétben csak ilyen kis szösszenetekre futja. Ennek az oka nem az érdeklődés hiánya, hanem a bizonyosságaim egyre teljesebb feloldódása. Nem tudom, hova vezet mindez.)

Kérdés magamhoz

Vajon sikerül-e egyszer kimásznom ebből az egészből? Vajon lehetek-e belátható időn belül békés, nyugodt? Vajon elcsendesül-e majd bennem ez a ki tudja, merre sodró vihar?

Ne kergess illúziókat. A nyugtalanságod nem egy átmeneti válság eredménye. Ez, legalábbis jelenleg, az életed maga.

Felszínesség

Íme egy közhelyes, de őszinte szösszenet a felszínességről.

Egyszerűen megdöbbentő. 60 percig egy helyben ülni, pláne aktívan figyelni képtelen, magukat egyébként rohadt okosnak gondoló emberek egy helyre csődülve. Transzbaesés a semmitől. Ostoba, céljaikat tekintve totál egyértelmű marketingszövegek gond nélküli bekajálása. És büszkeség, hogy immáron remekül tudjuk vezetni az életünket, hogy "tudunk" valami különlegeset. Mélyebb, analitikus megértés iránti igény nuku. Tényleg.

A fentiek egy különben filozófiai témájú előadás tapasztalatai. Azt hiszem, kicsit túlságosan is sokan rontjuk újabban a Föld levegőjét...

Izgalmas fejlemények

Tegnap eszembe jutott valami, ami annyira izgalomba hozott, hogy nem bírok ki még egy éjszakát anélkül, hogy le ne írjam. Mivel egyébként már nagyon álmos vagyok, lehetséges, hogy a bejegyzést később még fogyaszthatóbbá szerkesztem, de ez most tényleg kikívánkozik.

Szóval: tegnap este újra nekiültem egy korábban már félbehagyott (és igen vaskos, bár a kettő között kevés az összefüggés:)) könyvnek az indiai filozófiáról. Bár még csak a bevezetésig jutottam, az olvasott gondolatok hatására egy számomra nagyon érdekes gondolat kezdett kibontakozni a fejemben. Nem tudom, hogy ez a gondolat mennyiben helyes vagy helytelen, mindenesetre engem nagyon komolyan felcsigázott.

A könyv szerzőjének állítása szerint az indiai filozófia alapvetően spirituális jellegű - fő fókusza a lélekre irányul. Ezen túlmenően aztán igen nagy szabadságot hagy a legkülönbözőbb megközelítéseknek (legyenek azok bár valamilyen abszolútumot feltételezők, szabadgondolkodók, kifejezetten materialisták stb.), a lényeg azonban mindig ugyanaz: a lélekre koncentráltság. Ezen az állításon komolyan elgondolkodtam. A lélek, az egyéni tudat középpontba állítása alighanem egyike a filozófiai problémák legtermészetesebben adódó megközelítési módjainak; szélsőséges esetben akár a szolipszizmusig (annak állításáig, hogy csak az egyéni tudat létezik) is elmehetünk anélkül, hogy álláspontunk logikailag ténylegesen kifogásolhatóvá válna. Van azonban egy bökkenő: az önvalón kívül más, szintén nagyon természetesnek tűnő vezérmotívumokat is állíthatunk a gondolkodásunk középpontjába. És a különböző vallások pontosan ezt is teszik!

Nem ismerek igazán sok vallást, de a legnagyobbak tanaival nagy vonalakban (legalább az általános műveltség szintjén) tisztában vagyok. Nézzük, mit is találunk, ha elkezdjük keresni az egyes vallási rendszerek vezérmotívumait - az a "dolgot", amire az adott vallás teljes gondolatköre felfűzhető:

• Kereszténység - emberi kapcsolatok/szeretet: Ha az "én"-en kívül - jóllehet, talán nem tökéletesen megindokolhatóan - feltételezem a "te" létezését is, máris fontossá válik, hogy "mi" hogyan viszonyulhatunk egymáshoz. A kereszténység középpontjában ez a viszonyulás, annak is egyik minőségében magasabb rendűnek ítélt formája, a szeretet áll. 

• Zsidó vallás - közösség/nép: A zsidó vallás szintén az egyén és egyén közötti viszonyulás egy speciális formájára, mégpedig a nép mint tágabb közösség eszméjére épül. Jó példát nyújtanak erre az ünnepek, amennyiben valamennyi a közösség történetének egy-egy fejezetére, annak újraélésére épül.

• Iszlám: Bevallom, erről a vallásról tudok a legkevesebbet. Eddigi ismereteim alapján annyit tudok mondani, hogy a központi motívum ebben az esetben a szolgálat, azonban az, hogy ez a szolgálat végső soron kire irányul, nem igazán tisztázott. Ez a tisztázatlanság nemsokára fontos lesz.

• Kínai eredetű vallások (taoizmus, konfucionizmus) - rend: Noha tudtommal a kínai eredetű vallásosság az általam említett két irányzatnál jóval gazdagabb, a két legismertebb vallást kiragadva ezek vezérmotívumát a rend fogalmában találjuk meg. A rend, a világ működésében felfedezni vélhető törvényszerűségek ugyanolyan természetes alapelemei az emberi létezésnek, mint bármelyik a fent felsoroltak közül.

Furcsa, ugye? Van azonban itt más is. Miközben a fent felsorolt vallások mindegyike rendelkezik valamilyen vezérmotívummal (az iszlám esetében nem tudtam ilyet megnevezni, de ennek oka alighanem a saját ismereteim hiányos voltában keresendő), az indiai vallásokat is beleértve (ezek esetében egyébként az említett könyv szerzője külön is ír a most következőkről) valamennyi vallásról megállapítható, hogy magáról a vallási kultusz tárgyáról, az istenségről, az abszolútumról viszonylag kevés és meglehetősen zavaros szó esik. Más szóval: a vallásos hagyományokban ritka a tiszta metafizikai kijelentés. Különböző példákon, történeteken, metaforákon stb. keresztül persze rendkívüli gazdagságban tárulnak elénk valamennyi vallás elképzelései arról, amire tulajdonképpen irányulnak, ezek azonban nem többek, amik: elképzelések. Hogy kulturálisan ne túl messzi példát hozzak, a keresztény Biblia "Vagyok, aki vagyok", "Én vagyok az Alfa és az Ómega", "Én vagyok az igazság és az élet" kijelentéseiből nem tudhatunk meg túl sokat az istenség tényleges (miben)létéről. A példaként hozott vallások, úgy tűnik, mind valami olyasmire támaszkodnak, ami a közvetlen földi tapasztalat számára elérhető: az egóba, a szeretetbe, a közösségbe, a rendbe stb. Az érdemi, tételes metafizikai állításokat hiába várjuk a vallásoktól - ha ilyesmire vágyunk, azt az európai gondolkodás egy viszonylag modern hajtása, a (milyen meglepő) metafizika háza táján kell keresnünk. Szembetűnő ugyanakkor, és ezzel most többet nem is szeretnék foglalkozni, hogy a metafizika keretén belül tett "metafizikai" állítások állandó ellentmondásokba kerülnek egymással, a metafizika mint terület alapvetően polemikus jellegű (hogy ez szükségszerű-e vagy sem, nem tudom).

Amikor tehát vallási keretek között gondolkodunk a világ működéséről, mindig valamilyen általunk is elérhető vezérmotívumba kapaszkodunk; a tevékenységünk végső soron inkább erre, nem pedig a vallás tényleges "tárgyára" irányul. Hogy ennek mi lehet az oka, arra kétféle magyarázatot tudok elképzelni. Az egyik lehetőség az, hogy maguknak a vallások megalapítóinak sem volt "lövése sem" a világ tényleges természetéről, így valami könnyen megragadhatóba próbáltak támaszkodni a világgal szembeni általános kiszolgáltatottságukat érzékelve. Ez a lehetőség, azt hiszem, elég hihetőnek tűnik. Elképzelhető azonban még egy, egészen izgalmas lehetőség is: lehet, hogy a megismerésről, annak lehetőségeiről, formáiról alkotott elképzeléseink eleve hibásak, legalábbis ami a világ metafizikai jellegű kutatását illeti. Nem elképzelhetetlen, hogy a fent felsorolt vezérmotívumok, melyeket a vallások mintegy a tényleges középpontjukat alkotó "valami" helyére állítanak, helyette tisztelnek, nem mások, mint a megismerés eszközei. Lehetséges, hogy tényleges metafizikai ismerethez (jelentsen ez bármit) csak a tapasztalati világ valamely jelenségének megragadásával, annak minél alaposabb megismerésével és művelésével, minél magasabb szintre fejlesztésével, a benne való minél teljesebb elmélyüléssel juthatunk. Vagy, ha nem is juthatunk hozzá, legalább közelebb kerülhetünk a hozzájutáshoz... Ez a kérdés az, ami engem két napja állandó izgalomban tart, és feltételezem, hogy ez az állapot még jó ideig fenn is fog maradni.



Mivel a koncentrációm így éjjel fél kettőkor egyre csökken, az írást itt abbahagyom. Mint írtam, elképzelhető, hogy a fentieket a későbbiekben javítani, folytatni fogom, kiegészítésekkel látom el stb. De erre előbb aludnom kell egyet...

"Jól élni"

Magamon látom, milyen furcsa és érdekes, ahogy az ember érdeklődése az idő múlásával alakul, változik.

Bárkinek, aki már valaha akár csak egy bejegyzést is elolvasott ezen a blogon, feltűnhetett, hogy imádok olvasni. Ez így is van. Egy ideje azonban bizonyos nehézségeim támadtak az olvasnivalóimmal kapcsolatban - kissé nehezemre esik a megválasztásuk.

Nem is olyan régen a választás még egyértelmű volt: a kérdésem a "hogyan működik a világ?" volt, az olvasmányaim pedig erre a kérdésre voltak hivatottak válaszolni. Azt hiszem, az évek során sikerült megtalálnom a magam számára kielégítő választ. Nem ott, nem úgy, ahol és ahogyan sejtettem, de végre az enyém. A válaszom az ismeretelméleti tagadás. Nem tudok semmit. És ez a felfedezés és a felfedezés eredményével való megbékélés bizonyos szempontból teljessé tett. Nem, nem tűnt el belőlem a kíváncsiság, korántsem. Az eredeti kérdéseim ma is élőek, válasz után kiáltanak, de már megvan az a jelen pillanatban biztosnak tűnő háttér, ami előtt feltehetem őket. A kérdések és a mögöttük meghúzódó elméleti megfontolások mára szerves egységet alkotnak a tudatomban; azok a tudattartalmaim, amik korábban, eredetileg elkülönülten léteztek, mostanra összekapcsolódtak. Hitté váltak, ha úgy tetszik. A hit sem valami befejezett dolog, nem. De a háttér, ami előtt tovább építkezhet, többé-kevésbé szilárd. Én a nemtudásban "hiszek".

Az eddig jelzett kérdéseken túl azonban van még valami, ami mostanában talán az előbbieknél is sürgetőbben, akutan foglalkoztat. Ez a "hogyan éljünk?" kérdése. A kérdés az előző bekezdésben írtaktól cseppet sem független: úgy érzem, elérkezett az idő, amikor meg kell hoznom a "hitem" további építgetéséhez szükséges feltételeket. Ez rengeteg kérdést vet fel. Vajon milyen feltételek szükségesek ehhez? Merre építhető tovább ez a hit? Milyen eszközökkel? Mi az, amit ehhez fontosnak kell tekinteni, és mi az, amire nem érdemes figyelmet szentelni? Ha úgy tetszik, ezek mind etikai, erkölcsi kérdések: hogyan lehetséges jól - természetesen a saját "hitem" értelmében "jól" - élni? Lehetséges-e egyáltalán? És így tovább, és így tovább...

Mostanában, ha olvasok, az ilyen kérdésekre válaszlehetőségeket kínáló írásokat keresem. Nem, nem kész válaszokat, mert az eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy ilyenek nincsenek; közhelyesnek hangzik, de úgy érzem, válaszul igazán csak az szolgálhat a kérdéseinkre, amit belsővé tudunk tenni, ehhez pedig minden külső forrásból érkező válaszon alakítanunk kell valamennyit. Amit keresek - olvasmányokban, beszélgetésekben, itt-ott - az az inspiráció az ilyen válaszok megfogalmazásához. Nem tudom, hogy ez az út hová vezet - noha, mint bebizonyosodott, az "út" előző stádiumának végkimenetelét sem sejtettem. Szeretném, ha sikerülne az, amit egy bekezdéssel korábban megfogalmaztam: megteremteni a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a - úgy érzem - lényegemmé vált "hitemet" tovább építgethessem.

Hogy ehhez hol, mikor, hogyan találok, vagy találok-e egyáltalán fogódzót, nem tudom.

Sannyasa

Az utóbbi időben sokszor eszembe jut az öregség. Nem, nem azért, mert túlzottan közel lenne, sőt. Viszont jelenleg éppen olyan időszakomat élem, amikor rendszeresen és komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy vajon mit is szeretnék kezdeni az életemmel, ezen elmélkedve pedig megkerülhetetlen problémának érzékelem az időskorét. Nem tudom, milyen lesz; sőt, azt sem, hogy egyáltalán elélek-e addig. Arról, hogy az életem "végeredményét" hogyan képzelem, egy korábbi bejegyzésben már rögzítettem egy pillanatképet: ez lenne az az állapot, amikor már bizonyos megnyugvással tudnék igent mondani a halálra. Most arról a folyamatról szeretnék írni, ami elképzelésem szerint végső soron az előbbi állapothoz vezet - az öregségről mint folyamatról alkotott ideálomat szeretném megosztani veletek.

Mert az öregség, legalábbis ha jól kezeljük, akár előremutató folyamat is lehet. Ezt írva természetesen nem arra az időszakra gondolok, amikor az ember már magatehetetlen (ha tehetném, bármikor szívesen aláírnám, hogy ilyen állapotba kerülve valaki legyen kedves átsegíteni arra a bizonyos másik oldalra...), hanem arra, amikor már sok idő áll mögöttünk, de a gondolkodásunk (ha lassult, nehézkesebbé vált is talán) még ép. A gondolatmenet, amit közölni fogok, a legkevésbé sem új, sőt, többek között a nagy ókori kultúrákban a lehető legtermészetesebb és legnemesebb dolognak tekintették.

Az elképzelésem és a történeti előzmények összecsengése miatt ez utóbbiak egyikét fogom felhasználni a saját vízióm illusztrálására is. Az egyik legkézenfekvőbb és ma is élő példa a hindu sannyasiké. Ebben a kultúrában bizonyos (kb. 50 éves) kor után a férfiak (a nők tudtommal kevésbé...) elkezdik felszámolni minden kapcsolódásukat a külvilággal, és életüket fokozatosan egyre inkább a vallásnak szentelik. A hindu vallásosság nagyon érdekes abból az szempontból, hogy itt a hit és a filozófia nem vált szét egymástól, mint Nyugaton. Így a világi feladataikat, kapcsolataikat felszámoló, majd a világtól végül teljesen visszavonuló sannyasik előtt hihetetlen spirituális-szellemi út nyílik meg, mely életük hátralévő évtizedeit feladattal, mi több, küldetéssel látja el. A küldetés: átadni magukat Istennek. Hogy kicsoda Isten? Senki sem tudja. A hindu filozófia másik roppantul figyelemreméltó vonása, hogy - legalábbis a hagyomány egészét, nem csupán egy-egy kultuszt figyelembe véve - Istenről szinte semmi konkrétat nem állít. Bizonyos "istenszerű" vonásokkal természetesen ez a kultúra is felruházza azt, akinek a világ fölötti uralmat tulajdonítják, de az így kirajzolódó (különböző neveken megnevezett) Isten sokkal inkább egy ismeretlen Abszolútum, mint egy konkrét, antropomorf Mindenható. Ezt az Abszolútumot megismerni, a személyt magát Neki áldozatul átnyújtani, összekapcsolódni Vele: ez a sannyasi feladata. Hogy mindezt konkrétan hogyan érje el, azt a különböző kultuszok másképp szabályozzák, de nem is ez a lényeg. Az, ami fontos, csupán ennyi: hogy az időskor közeledtével, majd beköszöntével eljön az ideje annak, hogy az ember, lerázva magáról korábbi élete terheit, valami magasabb rendű felé forduljon.

Mivel nem hiszek Istenben (ezt jelenleg teljes őszinteséggel állíthatom), ellenben nem is tagadom Isten létét, számomra nem egyértelmű, hogy ténylegesen van-e értelme a fentebb leírtaknak. Ezen elgondolkodva rögtön felmerül azonban egy másik, az előzőhöz kapcsolódó kérdés is - hogy ti. mit nyer vagy veszít az ember, ha nem így tesz. Azt, hogy van-e valami nálunk magasabb rendű, amit kutatni érdemes, nem tudom; sőt, talán senki sem tudja. Az erre irányuló kérdésekre adandó válasz iránti igény azonban ugyanolyan mélyről fakadó és végső soron indokolatlan, mint az élet fenntartására és/vagy élvezetére irányulók. Ha az előző évtizedeinket ez utóbbiak művelésére szenteltük, bizony ostoba módon megfosztjuk magunkat valamitől, ha az élet derekán túl nem szánunk időt az előbbire is.

*

Zárásként hadd utaljak még egy érdekes dologra: az ókori kultúrák egy nagyon szembetűnő vonása - amit a bejegyzés során én is felhasználtam - az, hogy az életnek egy teljes, szabályozott rendet adtak. Ebben a rendben mindennek helye volt: a fejlődésnek-tanulásnak, a világi tevékenységeknek, végül pedig a tiszta szellemi létezésnek, a vallásnak, a spiritualitásnak. Az embernek nem kellett türelmetlennek lennie, mert tudhatta, hogy ha megéli, minderre ideje és lehetősége lesz (ha pedig nem, az csupán a sors maga irányította játéka, de az elvi lehetőség megvolt rá). Amíg a rend előírta, az ember teljes odaadással tehette, amit tennie kellett; majd eljött a nap, ami után már nem tartozott senkinek semmivel, csupán "Istennek." Úgy érzem, az életnek ez a harmonikus teljessége (amit csak mi, emberek tudunk biztosítani egymásnak - vagyis tudnánk, ha meglenne hozzá a közös akarat) nagyon hiányzik a mai életünkből.