2013. április 27., szombat
2013. április 23., kedd
Közhely, de mégis...
Gondolkodtam, hogy szenteljek-e pár sort ennek a kis élményemnek, de végül úgy döntöttem, hogy az általam hallott kijelentés nemes egyszerűsége folytán megérdemli, hogy a blogon is közzétegyem.
Történt ugyanis, hogy egy kisebb csoport tagjaként egy elég neves szociológussal egy bizonyos kérdés vizsgálatáról (egyébként a pártpreferenciákéról, de ez most nem számít) beszélgettünk, jócskán "belemenve" a dolog mélyebb bugyraiba. Mikor már valamennyien sikeresen elvesztettük az utolsó szál fonalunkat is, az illető (aki egyébként egy láthatóan hihetetlen szakmai tapasztalattal rendelkező, nagyon intelligens, késő középkorú úriember) az alábbi következtetés levonásával zárta a beszélgetést:
"A (társadalmi) jelenségek vizsgálatakor nem árt, ha néha a valóságot is figyelembe vesszük."
Na tessék. Még egy ekkora közhelyet, amiben mégis ennyi bölcsesség rejlik! A zárójelet én tettem az idézetbe, mert a kijelentést természetesen nem csak a társadalmi jelenségekre tartom igaznak. Annyira egyszerű az egész, és mégis olyan könnyen megfeledkezünk róla...
Történt ugyanis, hogy egy kisebb csoport tagjaként egy elég neves szociológussal egy bizonyos kérdés vizsgálatáról (egyébként a pártpreferenciákéról, de ez most nem számít) beszélgettünk, jócskán "belemenve" a dolog mélyebb bugyraiba. Mikor már valamennyien sikeresen elvesztettük az utolsó szál fonalunkat is, az illető (aki egyébként egy láthatóan hihetetlen szakmai tapasztalattal rendelkező, nagyon intelligens, késő középkorú úriember) az alábbi következtetés levonásával zárta a beszélgetést:
"A (társadalmi) jelenségek vizsgálatakor nem árt, ha néha a valóságot is figyelembe vesszük."
Na tessék. Még egy ekkora közhelyet, amiben mégis ennyi bölcsesség rejlik! A zárójelet én tettem az idézetbe, mert a kijelentést természetesen nem csak a társadalmi jelenségekre tartom igaznak. Annyira egyszerű az egész, és mégis olyan könnyen megfeledkezünk róla...
2013. április 21., vasárnap
"Őrzők: vigyázzatok a strázsán."
Újra egy Ady-idézet következik. A vágás teljesen önkényes - onnan kezdem a verset, ahonnan, ha én írtam volna (ami persze egy hihetetlenül valótlan feltételezés:D), kezdődne. Bár őszintén szólva kissé lusta voltam utánanézni, gondolom, Ady a világháború alatt és miatt vethette papírra ezt a verset. Én csak a szofisztikáltan emberi állapotnak /conditio humana-nak/, egyébként meg számos választékos és kevésbé választékos névvel illetett létélménynek a megszólaltatására használom.
Naponta látom, és egyre inkább értem, hogy mindaz, amit az emberi élet jellegével, lehetőségeivel kapcsolatban hittem, tudni véltem, néhány morzsányi talán-létező igazságot leszámítva merő hazugság. Hogy ez élet nem olyan, amilyennek hittem. A mindent átható szocializációs hatások eredményeképpen az emberi létezésről kialakuló kép a fejünkben pusztán egy tetszetős légvár. A megszorításokat, a mozgásterünk nagyon is szűk határait csak akkor vesszük észre, ha valamilyen okból értelmezni kezdjük a lehetőségeinket; ha nem csupán beszívjuk azt, ami a külvilágból áramlik felénk, hanem elemezni is próbáljuk. Ebben a komoly részben hazugságból felépített világban eltörpül, rosszabb esetben el is veszik az, amiért az emberi élet értékes lehet - és legfeljebb csak apró darabokban vagy a múlt több évszázadának-évezredének áttekintésével találhatjuk meg újra. Az "itt és most" helyett egyre inkább csak a türelemre intést, a "biztos" helyett a "talán"-t, a "minden" helyett a "részlegesség"-et érzem elérhetőnek; noha mindeddig ennek ellenkezőjét hittem valóságnak.
Húsz meg pár év kevés volt ahhoz, hogy ezt megemésszem, de még ahhoz is, hogy megértsem. Kimondom, leírom; de elhinni, tényleg elhinni azt, hogy így van, nem tudom és nem is akarom.
"Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán."
Naponta látom, és egyre inkább értem, hogy mindaz, amit az emberi élet jellegével, lehetőségeivel kapcsolatban hittem, tudni véltem, néhány morzsányi talán-létező igazságot leszámítva merő hazugság. Hogy ez élet nem olyan, amilyennek hittem. A mindent átható szocializációs hatások eredményeképpen az emberi létezésről kialakuló kép a fejünkben pusztán egy tetszetős légvár. A megszorításokat, a mozgásterünk nagyon is szűk határait csak akkor vesszük észre, ha valamilyen okból értelmezni kezdjük a lehetőségeinket; ha nem csupán beszívjuk azt, ami a külvilágból áramlik felénk, hanem elemezni is próbáljuk. Ebben a komoly részben hazugságból felépített világban eltörpül, rosszabb esetben el is veszik az, amiért az emberi élet értékes lehet - és legfeljebb csak apró darabokban vagy a múlt több évszázadának-évezredének áttekintésével találhatjuk meg újra. Az "itt és most" helyett egyre inkább csak a türelemre intést, a "biztos" helyett a "talán"-t, a "minden" helyett a "részlegesség"-et érzem elérhetőnek; noha mindeddig ennek ellenkezőjét hittem valóságnak.
Húsz meg pár év kevés volt ahhoz, hogy ezt megemésszem, de még ahhoz is, hogy megértsem. Kimondom, leírom; de elhinni, tényleg elhinni azt, hogy így van, nem tudom és nem is akarom.
"Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán."
(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)
2013. április 7., vasárnap
Abszurd és agnoszticizmus*
Egy általam rendszeresen olvasott blogon éppen a tegnapi és a mai nap folyamán vita kerekedett egy bizonyos kérdés körül. A kérdés lényege egyszerű: vajon a materialisták vagy az idealisták találták-e meg a Szent Grált... A megfogalmazás szándékosan ironikus, melyben azonban inkább kedveskedő gúnyolódást, semmit rosszallást sejtsetek. Azt hiszem, az ilyen viták, ha két ennyire különböző világnézetű ember összetalálkozik, nem elkerülhetők, így igazából a résztvevők minden indulatossága ellenére sem ítélhetők el. (Aki a vita részleteire kíváncsi, utánanézhet itt. Az utolsó néhány hozzászólást nézzétek, mert nagyon sok van!)
Bár a véleményemet röviden már a szóban forgó blogbejegyzés után is kifejtettem (stella28 néven, ha valakit érdekel - a Stella valamennyire rokon név az Eszterrel;)), ennek ellenére eléggé felcsigázott a dolog ahhoz, hogy külön írást is szenteljek neki.
A legfontosabb megállapításom a vitával kapcsolatban az, hogy a jelenlegi ismereteink birtokában alighanem eldönthetetlen. Mindkét álláspontban éppúgy jelen vannak a racionális, mint az intuitív ill. érzelmi töltetű megfontolások. Ami a materialista-fizikalista nézőpontot illeti, itt maga a vizsgálati módszer a végletekig racionális, a gondolatmenetből származó következtetések univerzálissá emelésének igénye azonban, legalábbis szerintem, erősen intuitív-érzelmi jellegű. Ezzel szemben az idealista álláspont alapjaiban intuitív, mely alapokat a racionális alátámasztás lehetősége tovább erősíti. Az érzelmi hatásoktól természetesen ez utóbbi esetben sem szabad megfeledkeznünk - egyszer egy külföldi tematikus fórumon olvastam egy bölcs megjegyzést, mely szerint végeredményben mindenki abban hisz, amit igaznak szeretne tudni.
A két álláspont, mint azt már említettem, véleményem szerint összeegyeztethetetlen. Összeegyeztethetetlen azért, mert abban a pillanatban, hogy az egyik véleményen lévő egy hajszálnyit is enged a másik véleménye irányába, máris hatalmas veszélynek teszi ki a saját gondolati építményét. Olyan ez, mint a fekete és a fehér - nem lehet anélkül "közelíteni" (mondjuk, egymásra festeni) a kettőt, hogy a kapott szín ne váljon legalább valamennyire szürkéssé. A szürke viszont már nem fekete és nem is fehér. A szürke az szürke.
A magam részéről (gondolom, senkit sem meglepve) szürke vagyok. Harmadik utas. Agnosztikus. Nem köteleződöm el egyik álláspont mellett sem, mégpedig azért nem, mert egyikben sem hiszek. Elfogadom a materialista álláspontúak tudományos alapokon tett állításait (számomra magától értetődő, hogy egy ma élő ember nemigen vonhatja kétségbe, hogy az ősrobbanás, a kvantummechanika vagy az evolúció elméletei a legjobbak, amik ma a rendelkezésünkre állnak); de intellektuálisan-érzelmileg csiklandoznak az idealista álláspont fantáziaképei is, sőt, valahol elképzelhetőnek is tartom őket. De önmagában egyik nézetrendszert sem tartom kielégítőnek, akárhogy is kozmetikázzuk őket. Sőt: mind a két álláspontot alapvetően abszurdnak tartom.
Szintén egy blogbejegyzésben (itt) olvastam egyszer, hogy minden világmagyarázat végső soron ugrás a sötétbe. Szerintem is így van. A világ tisztán fizikai természetét állítva éppen olyan abszurditás mellett foglalunk állást, mint amikor annak szellemi eredete mellett érvelünk. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, be kell látnunk, hogy egyik mellett sincs igazi bizonyítékunk. Azáltal, hogy agnosztikus vagyok, csupán annyit teszek, hogy elutasítom a választást két egyenértékűen abszurd lehetőség között. Nem gyávaságból, hanem mert így tartom korrektnek.
De tovább megyek: az agnosztikus álláspont nem csupán eltávolít az egyébként már feltalált világmagyarázatoktól, hanem új kapukat is megnyit. Nagyon sokszor leírtam már, de még mindig nem teljesen értem: ha a fent boncolgatott két totálisan abszurd narratívát számításba vesszük, vajon miért nem gondolkodunk el azon, hogy nincsenek-e egyéb lehetőségek is? (Amúgy erre van egy hipotetikus válaszom: azért, mert a világmagyarázataink antropomorfak. Mi, emberek, élni meg meghalni szoktunk. Akkor legyen a világ is vagy élő, vagy halott.) Ezek az újabb világmagyarázatok, amik akkor lennének a legjobbak, ha teljes szakítást jelentenének a korábbiakkal, lehetnének akár abszurdak is - a materialista és az idealista álláspontot ebből a szempontból úgyis nehéz überelni. Az, ha az ember agnosztikus, szabaddá teszi az utat az ilyen megoldások kiötlése előtt. Nincs semmi, ami tabu lenne, amit nem szabadna megkérdőjelezni - így a világ megmagyarázására való törekvéseink során is szabadon építkezhetünk. Ezek az új, abszurd magyarázatok (amikből egyébként már én is legyártottam párat itt a blogon, leginkább a magam szórakoztatására) egyszerre lehetnek nagyon vonzók és nagyon rémisztőek. Talán ezért is nem szokás velük túl gyakran foglalkozni.
Az agnoszticizmus és az abszurd közötti kapcsolat tehát szerves és fontos: egyrészt eltávolít tőle, másrészt közelít hozzá. Az abszurddal való különleges kapcsolata ellenére azonban egy agnosztikus igyekszik sosem megfeledkezni valami nagyon fontosról: a saját korlátairól.
* Az "abszurd" szót szándékosan ebben a formában, nem pedig "abszurdum"-ként használom. Ezzel egyrészt kedvenc szerzőm, Albert Camus előtt tisztelgek, akinek a révén mélyebben megismerkedhettem a fogalommal; másrészt az "abszurdum" szót a gyakori köznyelvi használat miatt túl sok jelentéssel terheltnek érzem egy ilyen elméleti fejtegetéshez.
Bár a véleményemet röviden már a szóban forgó blogbejegyzés után is kifejtettem (stella28 néven, ha valakit érdekel - a Stella valamennyire rokon név az Eszterrel;)), ennek ellenére eléggé felcsigázott a dolog ahhoz, hogy külön írást is szenteljek neki.
A legfontosabb megállapításom a vitával kapcsolatban az, hogy a jelenlegi ismereteink birtokában alighanem eldönthetetlen. Mindkét álláspontban éppúgy jelen vannak a racionális, mint az intuitív ill. érzelmi töltetű megfontolások. Ami a materialista-fizikalista nézőpontot illeti, itt maga a vizsgálati módszer a végletekig racionális, a gondolatmenetből származó következtetések univerzálissá emelésének igénye azonban, legalábbis szerintem, erősen intuitív-érzelmi jellegű. Ezzel szemben az idealista álláspont alapjaiban intuitív, mely alapokat a racionális alátámasztás lehetősége tovább erősíti. Az érzelmi hatásoktól természetesen ez utóbbi esetben sem szabad megfeledkeznünk - egyszer egy külföldi tematikus fórumon olvastam egy bölcs megjegyzést, mely szerint végeredményben mindenki abban hisz, amit igaznak szeretne tudni.
A két álláspont, mint azt már említettem, véleményem szerint összeegyeztethetetlen. Összeegyeztethetetlen azért, mert abban a pillanatban, hogy az egyik véleményen lévő egy hajszálnyit is enged a másik véleménye irányába, máris hatalmas veszélynek teszi ki a saját gondolati építményét. Olyan ez, mint a fekete és a fehér - nem lehet anélkül "közelíteni" (mondjuk, egymásra festeni) a kettőt, hogy a kapott szín ne váljon legalább valamennyire szürkéssé. A szürke viszont már nem fekete és nem is fehér. A szürke az szürke.
A magam részéről (gondolom, senkit sem meglepve) szürke vagyok. Harmadik utas. Agnosztikus. Nem köteleződöm el egyik álláspont mellett sem, mégpedig azért nem, mert egyikben sem hiszek. Elfogadom a materialista álláspontúak tudományos alapokon tett állításait (számomra magától értetődő, hogy egy ma élő ember nemigen vonhatja kétségbe, hogy az ősrobbanás, a kvantummechanika vagy az evolúció elméletei a legjobbak, amik ma a rendelkezésünkre állnak); de intellektuálisan-érzelmileg csiklandoznak az idealista álláspont fantáziaképei is, sőt, valahol elképzelhetőnek is tartom őket. De önmagában egyik nézetrendszert sem tartom kielégítőnek, akárhogy is kozmetikázzuk őket. Sőt: mind a két álláspontot alapvetően abszurdnak tartom.
Szintén egy blogbejegyzésben (itt) olvastam egyszer, hogy minden világmagyarázat végső soron ugrás a sötétbe. Szerintem is így van. A világ tisztán fizikai természetét állítva éppen olyan abszurditás mellett foglalunk állást, mint amikor annak szellemi eredete mellett érvelünk. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, be kell látnunk, hogy egyik mellett sincs igazi bizonyítékunk. Azáltal, hogy agnosztikus vagyok, csupán annyit teszek, hogy elutasítom a választást két egyenértékűen abszurd lehetőség között. Nem gyávaságból, hanem mert így tartom korrektnek.
De tovább megyek: az agnosztikus álláspont nem csupán eltávolít az egyébként már feltalált világmagyarázatoktól, hanem új kapukat is megnyit. Nagyon sokszor leírtam már, de még mindig nem teljesen értem: ha a fent boncolgatott két totálisan abszurd narratívát számításba vesszük, vajon miért nem gondolkodunk el azon, hogy nincsenek-e egyéb lehetőségek is? (Amúgy erre van egy hipotetikus válaszom: azért, mert a világmagyarázataink antropomorfak. Mi, emberek, élni meg meghalni szoktunk. Akkor legyen a világ is vagy élő, vagy halott.) Ezek az újabb világmagyarázatok, amik akkor lennének a legjobbak, ha teljes szakítást jelentenének a korábbiakkal, lehetnének akár abszurdak is - a materialista és az idealista álláspontot ebből a szempontból úgyis nehéz überelni. Az, ha az ember agnosztikus, szabaddá teszi az utat az ilyen megoldások kiötlése előtt. Nincs semmi, ami tabu lenne, amit nem szabadna megkérdőjelezni - így a világ megmagyarázására való törekvéseink során is szabadon építkezhetünk. Ezek az új, abszurd magyarázatok (amikből egyébként már én is legyártottam párat itt a blogon, leginkább a magam szórakoztatására) egyszerre lehetnek nagyon vonzók és nagyon rémisztőek. Talán ezért is nem szokás velük túl gyakran foglalkozni.
Az agnoszticizmus és az abszurd közötti kapcsolat tehát szerves és fontos: egyrészt eltávolít tőle, másrészt közelít hozzá. Az abszurddal való különleges kapcsolata ellenére azonban egy agnosztikus igyekszik sosem megfeledkezni valami nagyon fontosról: a saját korlátairól.
* Az "abszurd" szót szándékosan ebben a formában, nem pedig "abszurdum"-ként használom. Ezzel egyrészt kedvenc szerzőm, Albert Camus előtt tisztelgek, akinek a révén mélyebben megismerkedhettem a fogalommal; másrészt az "abszurdum" szót a gyakori köznyelvi használat miatt túl sok jelentéssel terheltnek érzem egy ilyen elméleti fejtegetéshez.
2013. április 5., péntek
A pont
A pont. Nincs és nem-nincs. Csak úgy pont.*
A pont álmodik. Álmában tér lesz és idő, káosz és rend, csillagok és bolygók, ég és föld, növények és állatok, emberek és gondolatok.
Aztán egyszer csak már nem-pont. ...
(*A pont szót itt egyszerre használom főnévként és (saját képzésű) igeként. A pont egyébként egy nulla kiterjedésű geometriai objektum.)
A pont álmodik. Álmában tér lesz és idő, káosz és rend, csillagok és bolygók, ég és föld, növények és állatok, emberek és gondolatok.
Aztán egyszer csak már nem-pont. ...
(*A pont szót itt egyszerre használom főnévként és (saját képzésű) igeként. A pont egyébként egy nulla kiterjedésű geometriai objektum.)
2013. április 2., kedd
Rombolás
Egy néhány nappal ezelőtti gondolatomat tervezem most továbbvinni. Azt tudniillik, hogy nekünk, embereknek, iszonyú romboló erő van a kezünkben, csupán azáltal, hogy képesek vagyunk - kérdezni.
Említettem, hogy a legközvetlenebb istenélményt is érvényteleníteni lehet egyetlen kérdéssel. Egy "valóban?", egy "miért is?" hatalmas építményeket rombolhat porig egy szempillantás alatt. Amit meg tudunk kérdőjelezni, azt meg tudjuk gyengíteni. Márpedig számomra nagyon úgy tűnik, hogy bármire képesek vagyunk rákérdezni.
Ahol egy kérdés elhangzik, ott haldoklani kezd a hit. Isten itt állhatna előttem a maga abszolút valóságában - lehet, hogy még így sem hinnék benne, hogy még így is visszakérdeznék. Furcsa gondolat, de a kérdezés képessége mintha vetekedne a mindenhatósággal. Talán nemhiába szerepel a sátán olyan sok irodalmi műben a kételkedés szellemeként...
Említettem, hogy a legközvetlenebb istenélményt is érvényteleníteni lehet egyetlen kérdéssel. Egy "valóban?", egy "miért is?" hatalmas építményeket rombolhat porig egy szempillantás alatt. Amit meg tudunk kérdőjelezni, azt meg tudjuk gyengíteni. Márpedig számomra nagyon úgy tűnik, hogy bármire képesek vagyunk rákérdezni.
Ahol egy kérdés elhangzik, ott haldoklani kezd a hit. Isten itt állhatna előttem a maga abszolút valóságában - lehet, hogy még így sem hinnék benne, hogy még így is visszakérdeznék. Furcsa gondolat, de a kérdezés képessége mintha vetekedne a mindenhatósággal. Talán nemhiába szerepel a sátán olyan sok irodalmi műben a kételkedés szellemeként...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)