Kétszerkettő

"...s mint egy hűvös hullám,/ a 2x2 józansága hull rám."

Valamiért csak érdemes volt végigülnöm azt a négy évet humán tagozaton, különben nem ugranának be időnként nagyon is a pillanathoz illő versrészletek. Ez a mostani Radnóti-részlet egy érdekes asszociációs lánc végpontjaként jutott az eszembe; mindjárt ki is fejtem, hogyan.

Nem hiszem, hogy meglepetést árulok el, ha azt mondom: az utóbbi időben még a szokásosnál is jobban foglalkoztat a halál gondolata. Pillanatnyilag nem is csak az elméleti spekuláció szintjén, sőt: az elmúlt hetek során "sikerült" a kérdés számos részterületét körbejárnom, közel engednem magamhoz és - elborzadnom tőlük. Egyetlen gondolat volt csak, amit a korábbiaknál valamilyen okból jobban fogadtam: a tisztán, egyneműen fizikai jellegű létezését.

A közelmúlt fizikai felfedezései és a környezetemben történtek egybeesése végre komolyan elgondolkodtatott azon, mi is a helyzet akkor, ha mi, emberek, az összes élőlénnyel egyetemben, csupán fizikai létezők vagyunk. Ha a tudatunknak semmi köze a halhatatlansághoz; olyan jelenség csupán, mint a hang vagy a zene - nem megfogható, de fizikailag létezik és kikapcsolható. Ez a gondolat aztán továbbvezetett a kvantumfluktuáció általam egyébként vajmi kevésbé ismert fogalmához és mindahhoz, amit a nagyon kicsi dolgok világáról ma tudunk vagy tudni vélünk (és ami abból hozzám is eljutott). És itt jött az a pont, ahol elcsodálkoztam a semmi és a valami között emberi elme által húzott, mesterséges határon; a semmiből "csak úgy", különösebb ok nélkül fakadó létezés nagyon is elképzelhető és lenyűgöző vízióján. Életemben talán először éreztem azt, hogy, ha így van, az nem feltétlenül rossz. Egy tudattalanul pulzáló világ persze a legkevésbé sem embercentrikus, semmi köze a lélekhez és más illúzióinkhoz, de a maga nemében bizony elképesztő és csodálatos.

A fenti, korábban talán soha el nem ért megnyugvás csupán percekig tartott. Bár eddig sosem éreztem át ilyen világosan, hogy nem feltétlenül kell görcsösen ragaszkodnunk az antropomorf világ elképzeléseihez, nem kellett sokat várnom a posztnak címet adó "kétszerkettő" pillanatára sem. Arra, hogy rájöjjek: hiába szeretek bele bármely világképbe - épüljön az Istenre, a véletlen által megszabott ütemben a lét és a nemlét között táncoló részecskékre, szivárványt kilélegző zöldalmára vagy bármi másra -, az csupán egy érzelmi történés marad, és semmi köze sem lesz a bizonyossághoz. Az a típusú, hangsúlyozottan "végső" (tehát olyan, ami után már nem maradnak kérdések) tudás, amire én és talán még sokan mások vágynánk, alighanem elvileg lehetetlen az ember számára. Erre persze adható az a válasz, hogy a megismerésnek a racionális alapokon nyugvó tudás megszerzésén kívül számos más módja is elképzelhető (tehát például a hit, a megtapasztalás stb.). Én azonban egyrészt ezeket a módozatokat megbízhatatlannak tartom, másrészt pedig még akkor is igen zavarbaejtőnek érezném annak az egyetlen területnek - a racionalitásnak - a berzenkedését a többi terület által megszerzett ismeretek ellen, ha elfogadnám a megismerés ilyen módon többtényezős voltát.

Erre ráébredni - tökéletesen visszaadja a Radnóti idézett soraiban foglalt érzést. A józanságot. Azzal kapcsolatban, hogy az agnoszticizmus - a tudáshiány - nem választott vagy preferált állapot, hanem sors.

Kedden részt vettem egy temetésen. A nagybátyámat temettük. Olyan életkorban halt meg - hetvenegynéhány évesen -, amit ma már nemigen szokás az igazi öregséghez számítani; olyan betegségben - szívinfarktusban -, amit sokan túlélnek. Furcsa élmény volt.

Furcsa egyrészt azért, mert, noha a "bácsi" nem tartozott a közelebbi ismerőseim közé, a néhány nyaranta ismétlődő találkozásaink megkedveltették őt velem. Csupaszív, életvidám, kissé műveletlen, de hihetetlen humorú ember volt. Mostanra mindebből - hetvenpár év öröméből, nevetéséből, kalandjaiból, fájdalmából - csupán egy bomlásnak indult váz maradt. Az utóbbi jelzőnek, azt hiszem, feltétlenül igaznak kellett lennie a keddi napra, hiszen, a korábbi várakozásokkal ellentétben, zárt koporsó fogadott bennünket. A "bácsi" teste addigra annyira az enyészeté lett, hogy az illetékesek már a búcsúzásra sem ítélték alkalmasnak.

És furcsa, nagyon furcsa volt a keddi nap, benne a temetéssel, a saját reakcióim miatt is. Mióta az eszemet tudom, pánikszerűen rettegek a haláltól. A hideg ráz a gondolatára; ha nagyon komolyan beleélem magam, úgy érzem, legszívesebben az egész világból kiszaladnék, csak éppen nincs hová. Ehhez képest ezen a temetésen - az elsőn, amin életem során részt vettem - egyetlen könnyet sem ejtettem. Megérintett a halál tudata, közvetlenül a koporsó előtt ülve tisztában voltam azzal, ki van abban és miért. Ahogy azzal is, hogy ami vele megtörtént, mindannyiunkkal meg fog. Csak a kétségbeesés maradt el. Ahelyett, hogy átadtam volna magam a fájdalomnak és/vagy a félelemnek, éppen én(!) voltam az, aki a "bácsihoz" legközelebb állókat - a feleségét, az anyámat és a testvéremet - vigasztalni, támogatni tudtam a saját fájdalmukban. Öleltem, simogattam őket. Együttérzően, de könnyek nélkül. Mint egy nagyon idős, nagyon sokat látott ember, akit már nem rendít meg "holmi" elmúlás; aki látja és megérti a mások fájdalmát, támogatja őket szenvedéseikben, de ő maga már túlságosan tapasztalt ahhoz, hogy egy ilyen érzés a földre sújtsa.

Csak utólag jöttem rá, miért tudtam így viselkedni. Egyrészt, persze, azért, mert a "bácsi" nem tartozott az igazán közeli ismerőseim közé. Sajnáltam, igen, nagyon is; de a hiánya nem okozott igazi fájdalmat a számomra. Másrészt viszont ott van az a tényező, amire csak a temetés befejeztével ébredtem rá teljesen: arra tudniillik, hogy a halál gondolata számomra annyira a mindennapok része, hogy egy érzelmi szempontból vett kritikus határon innen (tehát például egy kedves, de távolabbi ismerős halálakor) egyszerűen nem sokkol. Olyan ez, mint amikor valaki hideg vízbe esik: ha az ember az élete nagy részét a napsütötte vízparton éli le, az esetenkénti, véletlen vízbeesések igencsak rosszul érintik. Azt azonban, aki egész életében térdig a vízben volt, kevésbé lepi meg az, ha egy pillanatra a teljes teste víz alá kerül. Úgy tűnik, eddig előttem sem egyértelmű módon, én is ilyen viszonyba kerültem a halál gondolatával (nem az egyes konkrét emberek halálával, hanem az általános fogalommal): állandó ismerősöm, nem örömmel, de magam mellett megtűrt társam, útmutatóm. Nem tudok szabadulni tőle - egészt, mert, az egyes pillanatokban tudatosan vagy éppen tudattalanul, de folyamatosan rettegek tőle; másrészt pedig azért, mert maga az életvitelem, a gondolkodásom, az érdeklődésem bizony nem sokkal több, mint egy a halál gondolatára emelt épület.*

(*Tisztában vagyok vele, hogy erre a záró gondolatra valószínűleg hideget-meleget, mentálisan betegnek vagy éppen depressziósnak nyilvánítást és hasonlókat egyaránt kapni fogok. Ennek ellenére a (magammal és másokkal szembeni) őszinteség megkívánta a fentiek leírását.)

Őszi séta

Sokszor úgy érzem, alig, épphogy csak van egy kicsiny szükségem az emberekre. Másokra. Ilyenkor magával ragad a szolipszizmus, legalábbis annak egy engedékenyebb változata: semmi sem létezik, csak a tudatom - és esetleg a természet.

Szeretem az őszt. Nem a hideg, szeles, esős napokat, hanem azokat, amikor még szelíden simogat a napsugár, amikor még vékony kabátban sem fázom, amikor még szívesen elhagyja az ember egy időre a fűtött lakást. Szeretek ilyenkor egyedül sétálni egy-egy csendes külvárosi utcán, hagyni, hogy az arcomat simogassa az októberi fény, érezni a lehullott, színes levelek édeskés-fanyar illatát. Nem is olyan régen ilyen alkalmakkor még ott sejtettem Isten érintését a vállamon. Ha hagyom, ma is magával ragad ez az érzés - de csak, hogy reményként, hol könnyű, hol nehéz szomorúságként nyomot hagyva bennem, tovább is illanjon.

Ilyenkor nem hiányoznak az emberek. Isten emléke, majd az utána maradó, hiányból, reményből, büszkeségből összeálló furcsa tudatállapot éppen elég ahhoz, hogy a világomat - a sajátomat - önmagában is teljesnek érezzem. Ebben az érzésben hihetetlenül koncentráltan van jelen minden, ami a hétköznapokban is foglalkoztat: a megismerés iránti szenvedélyes vágy, a tudat áttörhetetlen magánya, a bármiben való aktív hit hiánya.

Ezekben a pillanatokban érzem át igazán azt, hogy az én kérdéseim csak a saját válaszaimra várnak. Akkor is, ha megtalálom őket, és akkor is, ha a keresésük, akár örökre, csak egy sikertelen próbálkozás marad.

Russell teáskannája agnosztikus szemmel

Egy levelezés során ismételten belefutottam a Russell teáskannája néven ismert gondolatkísérletbe. Az elképzelés részleteit itt elolvashatjátok; a lényege egyébként "mindössze" annyi, hogy ha azt mondjuk, hogy egy számunkra innen, a Földről észlelhetetlenül kis méretű teáskanna kering a bolygónk körül, azzal olyan állítást teszünk, amit sem igazolni, sem cáfolni nem tudunk - hiszen a dolog észlelhetetlen, ugyebár. Ezzel a gondolatmenettel egyébként én magam csupán néhány hónappal ezelőtt találkoztam először, és megerősített abban az elképzelésemben, hogy a világról, tág értelemben vett metafizikai szempontból, azt feltételezhetünk, amit csak akarunk. Most arról szeretnék írni, hogy Russell gondolatmenete miért is annyira kellemes számomra, mint agnosztikus gondolkodású ember számára.

Előrebocsátom, hogy a következő pár sor nem hivatott általánosságokat megfogalmazni valamennyi magát agnosztikusnak valló személy gondolkodására nézve. Sőt, a szubjektív tartalmakat (amik az alábbiakat igen erősen áthatják) tekintve bármit is megfogalmazni leginkább az én gondolkodásom kapcsán hivatott. Önelemzés, csak a szokásos.:)

Ami miatt tehát Russell gondolatmenete különösen kellemes és kedves a számomra, az a fantázia előtt általa (is) megnyíló végtelen játéktér. (Ez a játéktér természetesen akkor is végtelenül nyitottnak lenne képzelhető, ha Russell egy szót sem írt volna teáskannákról és hasonlókról; a teáskannás gondolatkísérlet csupán segítséget nyújt a témába vágó további elmélkedésekhez, újdonságot nemigen tár fel.) Ha, Russell-t követve, feltételezzük, hogy a világ egy bizonyos értelemben végtelenféleképpen működhet, azzal utat nyitunk a képzeletnek, az elme csapongó játékainak. Egyben a reménynek és a kétségbeesésnek is. A világot, a jelenlegi szellemi látóterünkön túl, tetszés szerint képzelhetjük jónak és/vagy rossznak, egyszerűnek és/vagy bonyolultnak, benépesíthetjük a nekünk tetsző vagy éppen nem tetsző entitásokkal (a világot tartó teknősbékákkal, láthatatlan rózsaszín egyszarvúakkal, istenekkel, démonokkal, a világ lényegét képező almacsutkákkal és bármi mással, ami csak eszünkbe jut), vagy, nemes egyszerűséggel, valamilyen leleményes furfanggal az egész világot beleágyazhatjuk a semmibe. A lehetőségek tárháza végtelen; mivel egy bizonyos, szellemi értelemben vett "távolságon" túlra nem terjed ki a "látásunk", az ezen kívüli tartományokat gondolatban éppen úgy alakíthatjuk, ahogy az adott pillanatban kedvünk van hozzá.

Ezekben az általunk alkotott képekben - nem kell hinnünk. Hiszen az egész csak játék, saját magunk vigasztalására, elszomorítására vagy egyszerűen csak szórakoztatására kieszelt fantáziavilág. De éppen ez a szabadság, az önfeledt játék lehetőségének a felfedése az, ami miatt Russell teáskannája figyelemreméltóvá válik, legalábbis számomra. Ha az ő gondolatmenetét következetesen követjük, hamar rájövünk, hogy játszhatunk. Ahogy arra is, hogy, bár csodás, de egyben nagyon is kemény, felnőtt játék ez. Hiszen a szabadság, a játszadozás lehetősége ott lesz adott, ahova a tudásunk, különböző okokból, (még) nem terjed ki, és ahova talán soha nem is fog. Végső soron tehát a játék, ami Russell gondolatmenete nyomán feltárul előttünk - édes, de keserédes. Azt teszi széppé és szórakoztatóvá, ami egyébként a legnagyobb fájdalmunk forrása is lehet: a tudás hiányát.

"Homok a szélben..."

Ugyan valamiért (leginkább azért, mert a blogok elvileg a saját gondolatainkról szólnak) én sem szeretem más blogokon a Youtube-ra linkelő bejegyzéseket, de ezt most felütésként beszúrom ide, mert ez a dal volt, néhány más tényező mellett, a bejegyzés ihletője.

Bár általam igencsak sokat tárgyalt téma, valószínűleg nem gondolkodnék ennyit a halálon, ha nem jött volna ennyiszer szembe velem az utóbbi idők során; idős embereket, továbbá egy számomra kedves idős állatot is magával ragadva. Kit így, kit úgy. Néha szinte megdöbbentett, milyen könnyű meghalni, mennyire nem tűr ellentmondást a test, ha lejár az ideje. Vajon ha én testemmel mi lesz, ha az enyém is lejár?

Úgy képzelem, (sőt, szeretném,) hogy elégetik és szétfújják majd azt, ami marad belőlem. Nem azért írom le ezt ide, mert különösebben morbidnak vagy depresszívnek szeretnék tűnni, hanem mert rájöttem, hogy ez a kérdés - a saját testtel kapcsolatos kívánságok kérdése - nagyon is szervesen kapcsolódik ahhoz, amit a világról egyébként is gondolunk. Én azt szeretném, hogy, ha eljön az ideje, porrá égessék a testemet, és szétszórják a szélben, belemossák a földbe. Azért, hogy semmi se maradjon utánam. Nem, mintha gyűlölném az életet - úgy gondolom, az túlságosan heterogén ahhoz, hogy egyszerűen csak szeretni vagy gyűlölni lehessen -, de egy olyan világban, amelyben emberként nem lehet igazi kapaszkodót találni, cserébe én magam sem szeretnék nyomot hagyni. Ez egyrészt lázadó gesztus, másrészt pedig nem áll rendelkezésemre olyan igazság, amihez viszonyítva a "nyomhagyást" nyugodt szívvel megtehetném. Ha hívő lennék, valószínűleg vágynék arra, hogy egy test maradványai, egy síremlék, néhány fénykép és egyebek emlékül maradjanak azután, hogy léteztem. Egy hívő számára van értelme az életnek és az élet utáni emlékhagyásnak. Agnosztikusként nincs - nem tagadó, hanem válaszhiányos értelemben nincs. Ez esetben pedig hadd legyek inkább csak "homok a szélben", a vízben, a földben. Hadd tűnjek el nyomtalanul és láthatatlanul, magammal rántva a saját soha meg nem válaszolt kérdéseimet is.

Egyébként is közel áll hozzám ez a "homok a szélben"-elképzelés. Az ok, érdekes módon, az élettel kapcsolatban is ugyanaz, mint amit a halálról szólva már leírtam: a választalanság. Egy olyan  életben, amelyben nincsenek számomra elérhető válaszok, cserébe viszont a végén ott van a legnagyobb béklyó, a biztos halál, hadd legyek legalább az életben szabad. Nem írom azt, hogy teljesen szabad, mert az lehetetlen. De lehessek szabad szellemben, szívben, választásokban. Hadd ne béklyózzon meg senki és semmi, és hadd ne legyek én magam sem béklyó másoknak. Hadd ne éljem az életemet ostoba, senki által komolyan át nem gondolt elvárások, normák előtt megalázkodva; és hadd legyen minden döntés, amit meghozok, szabadon hozott áldozat mindannak az oltárán, amiben a teljes választalanság közepette és hatására hinni tudok. A kérdésekben és a figyelemben. Leginkább.

"Ha nem lennék szabad, élni sem tudnék..." Sem élni, sem nyugodtan meghalni, azt hiszem.