Érdekes, hogy a szeretet milyen központi, a gyűlölet pedig mennyire marginális szerepet kap a kultúránk által kitermelt közgondolkodásban. Az előbbi "jó", az utóbbi "rossz"; az előbbit szabad, sőt, kell érezni, az utóbbi viszont elfojtandó, szégyenletes. Pedig döbbenetes erejű és az emberi természethez messzemenően hozzá tartozó érzésként a gyűlölet létjogosultsága legalább akkora, mint a szereteté.
Nagyon közeli ismerősöm ez az érzés. Tudom, milyen az, amikor valakiről úgy érzed, már a puszta létezése is sértés a világ számára. Hogy lénye nem más, mint egy fekete lyuk, mely mindent magába nyel, ami fontos, értékes számodra. Tudom, milyen arra vágyni, hogy darabokra téphesd azt, akit gyűlölsz. Tudom, milyen tudni, hogy az illető halálhíre megkönnyebbülést, felszabadult örömöt szerezne a számodra.
Nem hinném, hogy a gyűlölet érzéséhez gonosznak kellene lenni, még annak legmélyebb formái esetében sem. (Igazság szerint egyáltalán nem hiszek sem a "jóság", sem a "gonoszság" létezésében.) A gyűlölet nem racionális érzés, hiszen valahol tudod, hogy "az" a bizonyos másik végső soron ugyanolyan gondolkodó biológiai gép, mint te magad - még ha az ő gondolatainak eredményei szenvedést is okoztak neked vagy valakinek, aki közel áll hozzád. Gyűlölni csak ugyanolyan irracionálisan tudunk, mint szeretni - a szeretteink nem istenek, azok pedig, akiket gyűlölünk, igen nagy valószínűséggel nem démonok. Furcsa és frusztráló ellentmondás az, hogy a két érzés közül mégis csak az egyik kap szabad utat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése