Jó ideje rendszeresen felmerülő kérdés nálunk a kivándorlásé. A párom számára régi, mindeddig beteljesületlen álom ez; számomra kaland, egy szerelmes nő döntése a párja céljainak megvalósításáért, és persze lázadás a magyarországi jelen ellen.
Ennek ellenére a döntés nehéz. Mert valahol, távol minden nemzetieskedő érzéstől, szeretek Magyarországon élni. Szeretem, hogy itt tél van és nyár, az ősz halálillatú szomorúságát és a tavasz vigasztaló simogatását. Szeretem ezt a ("bennfentes" számára) gyönyörű, gazdag, kifejező nyelvet; azt, hogy a legbutácskább és a legösszetettebb mondatok után egyaránt számíthatok arra, hogy valaki megérti őket. Szeretek a sokat látott, borús pesti homlokzatok között sétálni; szeretem a maradék balatoni napsütést érezni az arcomon olyankor, amikor a nyaralók már régen robottá visszaváltozva tengetik a napjaikat az otthonuknak nevezett minibörtönökben.
De van, ami elűz, hajt innen. Űz a múlt (nem a sajátom), űz az anyagi gond és az a mostanában kibontakozó légkör, mely a 21. században nem lehet ép elme terméke. Ahol, mondhatni, lassan büntetést kell fizetnem azért, mert "vén" (24 éves) fejjel is tanulok; ahol egyáltalán felmerülhet az információáramlás máig ismert legjobb eszközének - igen, az internetnek - a korlátok közé szorítása; ahol az ember önrombolása kap támogatást önmaga építése helyett, ott valakinek ott "felül" nagyon fáj az, ami számomra a legfőbb érték - a gondolat.
A "menni vagy maradni?"-kérdés esetünkben, legalábbis egyelőre, a "maradni" felé látszik eldőlni. Azonban már nincs messze az a pont, ahol a gondolat szabadságának, sőt, lehetőségének védelmét már csak vízumkérelmekkel, külföldi álláskereséssel és nehezen, de mindenképpen összespórolt repülőjeggyel érezném megoldhatónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése