Nem találom a helyemet az emberek között. Pedig, urambocsá', nem csak én vagyok ám halandó. Ennek ellenére a tapasztalataim mindinkább azt mutatják, hogy a többség - szép filozófiai kifejezéssel élve - hétköznapjai során olyan mélyen süllyed a létfeledésbe, hogy onnan csak erőszakkal (betegség, tragédiák stb. árán) lehet felszínre hozni.
Irodakukac vagyok egy ideje. Ránézésre szép, egyébként egészségtelen munkahelyi környezet, közepesen izgalmas munka, sivár lelkületű kollégák. Bizonyos szempontból a legrosszabbat hozza ki belőlem, hiszen egy ilyen közegbe az ember akaratlanul is megpróbál világosságot csempészni. Praktikusan: okoskodik. Nem szép dolog, de a lelki-szellemi üresség fullasztó légkörét kell, muszáj oldani valahogy.
Az ismerőseim közül mind többen családot alapítanak. Az egyetlen dolog, amit szerintem soha, senkinek nem lenne szabad megtennie. A gyermek - halál. A nevelő eleven halála, az ego eltűnése, feláldozódása egy hozzá hasonló létért, magyarul értelmetlenül. Hiába szőtt a kultúra olyan sok szép mesét a család intézménye köré, az utóbbi a valóságban nem más, mint a gondolkodó egyént elevenen felemésztő pokoltűz.
A kapcsolat, amiben élek, jó. Tudtommal. És mindaddig, amíg nem válik szükségessé az igazság fogalmának kisebb-nagyobb megkapargatása. Merthogy az rugalmas határokkal rendelkezik mifelénk. Sok egyéb dolog mellett egyvalamit biztosan megtanultam a kapcsolatomból: azt, hogy az igazság az esetek egy részében tünékeny, nehezen becserkészhető jószág.
Szeretnék eltűnni valahová. Valahová, ahol csend van, nyugalom van, ahol a gondolatot nem öli meg a nyárspolgári "kell", "nincs időm", "van nekem fontosabb dolgom is". Egy erdészházba. Egy tópartra a skót hegyek közé. Egy sokemeletes ház legfelső, szomszédtalan garzonjába. Novellaírásból és szörpfőzésből élni. A párommal, esetleg még néhány macskával. Éjszakákon át olvasni és olvasni, büntetlenül. Egy életet szánni azoknak a nagy, kimondhatatlan kérdéseknek, melyek többé tesznek minket kötelességüket ostobaságból teljesítő biológiai gépeknél.
Mivel ismét van kommentelési lehetőség - élek vele :).
VálaszTörlésHa nem találod a helyed - az jó. Így kezdődik minden ami lényeges, ami visz valahová, sokan még addig sem jutnak el, hogy egyáltalán a helyüket keressék. Szerintem nem elkerülhető a szakadékkal való szembesülés, mindenki ide jut el először, aki egyáltalán "feleszmél".
Hozzászólnék a család témaköréhez is - ha már nemrég, épp 8 hónapja gyerekem született. Egész életem során soha semminek nem volt ehhez foghatóan megrendítő, átformáló ereje, és soha nem volt még ilyen nehéz feladatom. Szinte semmi nem úgy alakult, ahogy vártam és elképzeltem, teljesen más érzések, tapasztalatok fogadtak. Gyereknek lenni teljesen más dimenzió, mint amikor valaki gyerekből hirtelen szülővé válik. Olyan mély kérdéseket, fűződéseket vet fel ez az esemény a saját életedhez és világodhoz, mint semmi más.
Vagyis egy életbe-, -létbe, és húsbavágó tapasztalat, ami korántsem olyan rózsaszín, mint ahogy a babamama-ipar marketingesei feltüntetik, és ahogy a kívülállók látják.
Nekem amúgy meggyőződésem, hogy a szüléssel és az "anyasággal" kapcsolatban rengeteg a tabutéma, van egy belső kör, az anyák köre, és egy külső, akik nem azok. A külső körben állóknak fogalmuk sincs, mennyire más ez az egész, mint képzelik, és hogy a belső körben lévők mennyi mindent elhallgatnak önmaguk, egymás, és a külső körben állók elől. Rengeteg a be nem vallott, esetleg szégyellt érzés - egyébként a szégyen egy teljesen új és mély dimenziójával magam is megismerkedtem a szülés után, és ez is most egy olyan momentum, ami akár tabu tárgyát is képezhetné -, rengeteg a váratlan, megrázó történés.
Az anyává válás egy fizikai és lelki hullámvasút, a tapasztalatok ezerféle módon találnak meg, és mivel a nők felé elvárás, hogy mint anyák, azonnal és ösztönszerűen "produkáljanak", általában nem merik megvallani az igazat. Hogy itt sokkal több a kérdés, a kétség, a megingás, mint azt a férfiak által vezetett társadalom látja és látni szeretné.
Jómagam a legtöbb megválaszolatlan - és megválaszolhatatlan? - kérdéssel azóta szembesülök, amióta megszületett a kisfiam, tehát elmondhatom, hogy a tapasztalás, a gondolatok teljesen új dimenzióját nyitja meg.
És őszintén szólva sokkal több időm van olvasgatni, gondolkodni, és egyáltalán, szemlélődni, mint korábban, amikor az időm nagy részét a munka töltötte ki. Tehát ne gondold, hogy ez valamiféle szellemi hátraarc - inkább beleugrás az ismeretlenbe, ami rengeteg új tapasztalattal jár.
És most már azt is tudom, hogy amíg valakinek nincs gyereke, függetlenül az életkorától, maga sem nő fel igazán. Mindig csak "saját szülőjének a gyereke" marad.
"Novellaírásból és szörpfőzésből élni" - ez jó :)... Milyen szörpöt főznél? És milyet tudsz :)?
Egyébként szerintem az élő tapasztalás legalább olyan lényeges, mint az olvasás, valamennyire bele kell vetnünk magukat az életbe, hogy legyen min gondolkodni, legyen mit megemészteni. Még ha van is értelme az elvonulásnak, előtte akkor is dobbantani, ugrani és úszni kell.
Egyébként az elvonulás képletesen bármikor megtehető, nem kellenek ehhez különleges körülmények, ugyanis nem is ezeken múlik szerintem - ülj le egy padra, délidőben egy órácskára, figyeld a körülötted mászkáló embereket, a saját gondolataidat, és meglepődsz, milyen lassan múlik az idő, és milyen sok gondolat bukkan fel hirtelen.
Csak keveset engedélyezünk magunknak ezekből az egy órákból - általában ebben is végletesen gondolkodunk, az általános, mindent felemésztő rohanásból mintha csak a teljes menekülés lenne a kiút, holott már egy-egy órácska befelé fordulás is gyökeres változásokat hozhat.
Ja és még valami, nem gondolnám, hogy egy anyának fel kellene áldoznia magát a gyerekéért. Miért is?
VálaszTörlésHa teljesen elveszejti önmagát, ki lesz az, akit a gyereke megismer, hogyan tudja a gyerekét bevezetni a világba? Ki támasztja és miért azt az elvárást, hogy egy nőnek "fel kell áldoznia magát"?
Szerintem az a jó, ha egy gyerek fel tud nézni a szüleire, ismeri őket olyannak, amilyenek, hibáikkal együtt, és megérti különállóságukat - persze ha már nagyobb. Egy gyerek ugyanúgy nem sajátíthatja ki a szüleit, mint ahogy a szülő sem a gyereket, de ez igaz amúgy a párkapcsolatra is - minden jó kapcsolat azzal alapozódik meg, hogy egymás szabadságát elismerjük és az életben is meghagyjuk.
Nézd, az ember agya olyan, hogy bármiben képes "megtalálni" a jót/az elfogadhatót, különben az élethelyzeteink egy jelentős részébe beleőrülnénk. Én azt gondolom, hogy az, aki gyereket vállal, az az utóbbi megszületésétől kezdve egy nagyon kegyetlen kényszerpályán mozog. Akkor is "szeretnie kell" a gyerekét, ha közben valahol mélyen tudja, hogy gallyra megy tőle az élete és igazából értelmetlen az egész. Én csak örülök, ha Te ezt nem így éled meg.
TörlésAz, hogy az ember mikor nő fel... Én akkor éreztem magamon, hogy ez megtörtént, amikor a párkapcsolatom miatt belekényszerültem egy rakás olyan döntési helyzetbe, amelyeket teljesen egyedül kellett megoldanom. Tehát a krízis, azt hiszem, önmagában is felnőtté tesz, mert megtapasztaltatja velünk a magunkra utaltságot. Talán a gyerekvállalás is ugyanilyen módon érlel felnőtté...
Egyébként azt nem mondom, hogy az ember gyerek nélkül (de rossz ez a szó... szerintem inkább gyerektől mentesen) nem csapja be magát, nem azért fogad el helyzeteket, mert úgy érzi, hogy nincs más választása. Nekem soha nem lesz gyerekem, tudatosan, ennek ellenére már így viszonylag fiatalon is időről-időre felmerül bennem, hogy bizonyos dolgokat esetleg másképp kellene csinálnom, más pályákra kellene állítanom magam.
Ja, és a szörpöt vadon termő gyümölcsökből készíteném.:) Meg főzeteket gyógynövényekből. Azt hiszem, kicsit kezdek kiábrándulni a tömegiparból és tartozékaiból.
TörlésVan egy iszonyatosan jó /:)/ téli receptem, ha érdekel, saját készítésű gyümölcslé, és azért téli, mert sütőtök is van benne. Elég olcsó, mivel csak sütőtök, alma, citrom és méz kell hozzá (fűszernek pedig szegfűszeg és fahéj). Én minden héten csinálok ilyet pár literrel, és ezt iszom egész héten.
VálaszTörlésSzóval kb 1 kg tisztított sütőtököt felkockázok és 5-6 db kockára vágott almával (amúgy ha növeled az alma mennyiségét, annál almásabb lesz az íze, és akkor a sütőtök ízét már nem érezni annyira, viszont tök jó sűrű állagot ad) felteszem főni, annyi főzőlével, hogy éppen ellepje, de ne nagyon úszkáljanak benne. Rakok hozzá 2 egész fahéj rudat meg 5-6 db szegfűszeget. Kb 20 perc alatt puhára fő, és egyszerűen csak összeturmixolom az egészet. Utána én jó sok citrom levét hozzáadom, ekkora mennyiséghez kb 5 citrom leve, és kb 6 evőkanál méz. Én lehűtöm, és hidegen szoktam inni, de melegen is lehet.
------------
Azért azt te is belátod, hogy nincsenek "általános" tapasztalatok, a tapasztalat minden esetben és kivétel nélkül egyedi, egyéni. Hasonló élethelyzetek mindenkiből mást és mást váltanak ki - vagyis nem lehet mondani semmire sem, hogy azt kötelezően ugyanúgy kell megélnie mindenkinek.
Vannak olyan anyák, akik nem szeretik a gyerekeiket. Vannak drasztikus példák, bűncselekmények is, tehát a gyerek nem mindenkiből vált ki szeretetet. Van, aki alig foglalkozik a gyerekével, van, aki rátelepszik - a legnehezebb itt is a normális viszony kialakítása, mint ahogy mindenben.
Szerintem az életben a legnehezebb: "normális" embernek lenni. Épp arra akartam utalni az előző kommentben, hogy a szeretet és annak kialakulása nem egy egyszerű, magától értetődő dolog.
Mostanában többször is gondolkodom azon, tudjuk-e egyáltalán, mi is a szeretet valójában, hiszen olyan gyakran emlegetjük, és olyan kézenfekvőnek tűnik. De mit is jelent szeretni valakit? Milyen nyomokat hagy bennünk, hogyan éljük ezt meg, és hogyan valósul meg a gyakorlatban?
A szeretet tipikusan az a téma, amit egyrészt a kereszténység is kissé túl- és elhasznált, lépten-nyomon emlegeti és hangoztatja, azt hiszem eredeti jelentésétől eltávolodtunk, de a karácsonyipar, valamint a hollywoodi filmek sem kedveztek neki.
Én nem hiszem, hogy minden nőnek gyereket kellene szülnie. Aki ezt mélyen legbelül nem szeretné, az ne erőltesse.
Az én fő indítékom az volt, hogy szerettem volna ezzel "megkoronázni" a párommal való kapcsolatunkat, kettőnk miatt is szerettem volna, ha születik belőlünk valami közös és mégis valami teljesen egyedi, illetve szerettem volna megtapasztalni a születés folyamatát, a lehető legközelebbről végigkísérni egy ember születését és fejlődését. Szerettem volna, hogy létezzen valaki, akinek én mutatom be a világot, akit én kísérek végig ezen az úton. Nem tudtam, hogy ez milyen lesz, és most is érzem, hogy még mennyi minden előttem van, és tudom, hogy az örömök mellett fájdalmas is lesz.
Összességében nem tudtam, mire vállalkozom, de úgy éreztem, hogy semmiképpen nem hagynám ki ezt a tapasztalatot.
Még valami, megint :) - a szülés szerintem a mai világban a nők számára elérhető rendkívül kevés "beavató" tapasztalat egyike, és mint ilyen, talán nem érdemes kihagyni. Sajnos az orvosok nem hangsúlyozzák eléggé, hogy ez egy nagyon kemény erőpróba, igénybevétel, és ezért a legtöbb nőt, például engem is, felkészületlenül ért.
VálaszTörlésSoha nem éreztem magamban és magam körül akkora erőket, mintha minden egyes fájáskor egy vulkán készült volna kitörni. Azt gondoltam korábban, hogy miután 8 évig repültem, és voltak vészhelyzeteim is, de pánikolni sosem pánikoltam, leküzdöttem egy komolyabb betegséget, megbírkóztam a rémálmaimmal és a nulláról egyedül felépítettem egy vállalkozást, szóval hogy bírom a strapát.
A szüléshez hasonló keménységű feladattal azonban még nem szembesültem, és bizony ott majdnem bepánikoltam. Tényleg kerülgetett a pánik, de utólag már tudom, mennyi mindent máshogy kellett volna csinálni, és hogy milyen sokat számít a megfelelő környezet, és nekem ez nem volt adott.
De a lényeg, hogy azóta teljesen másképp látom azokat a nőket, akik ezt bevállalják és végigcsinálják, többek közt a saját anyámat is. Sosem volt felhőtlen a viszonyunk, viszont azóta tisztelem már csak azért is, hogy megszült és felnevelt, sokat közeledtünk az utóbbi időben egymás felé.
Illetve a szülés alatt megtapasztalt hatalmas erők jelenléte ismét csak a világ titokzatosságára, meglepő voltára emlékeztetett, sőt, a lehető legmélyebben belém véste ezt a tapasztalatot. Örülhetünk mi, nők, hogy ebben a deszakralizált világban részesei lehetünk egy ilyen ősi és kivételes tapasztalatnak, hogy megmutathatjuk, milyen nagy dolgokra vagyunk képesek, ugyanis a szülés valódi erőpróba, és mindenki büszke lehet magára, aki végigcsinálja.
Az a helyzet, hogy a mai társadalomban erről is csupa téves, félrevezető információ kering a köztudatban, és sajnálatos, hogy alapvetően orvosi problémává vált, holott teljesen máshol lenne a helye.
De persze ez most téged még nem érdekel, bár szerintem társadalmi érdek az, hogy a gyerekek megfelelő körülmények közt jöjjenek világra.