Többéves kerülgetés után végre sikerült átrágnom magam Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezésén (eredeti cím: Tractatus logico-philosophicus). Az "átrágás" szó nem túlzás: mindössze 50 oldalról van szó, a hasonló szövegekhez kevéssé szokott szemnek viszont napjaiba kerül, hogy a végére jusson. Ez a bejegyzés az értekezés néhány - számomra - figyelemreméltó gondolatát ragadja ki, ilyen értelemben spoiler, tehát az eredeti szöveget még nem ismerőknek nem feltétlenül javaslom a poszt elolvasását.
Az írással kapcsolatos két legfontosabb benyomásom a "katyvasz" és az "agnoszticizmus" volt. El tudom képzelni, hogy Wittgenstein a Tractatus összeállítása közben időnként tudatmódosító szerekhez nyúlt, néhány ponton ugyanis erősen szétcsúszni látszik a gondolatmenet. Ugyanakkor az a világkép, ami a zavaros szakaszok kiszűrése után kirajzolódik a szövegből, hozzám agnosztikusként rendkívül közel áll.
Wittgenstein szerint a világról csupán egy különböző közvetítő közegek révén nyert képpel rendelkezünk. Azt, amit érzékelünk, gondolatokba és szavakba tudjuk rendezni, nyelvi formulákban ki tudjuk fejezni. Amiről nem tudunk gondolkodni és beszélni, az számunkra nem "létezik" (a létezik szó itt ismeretelméleti, nem pedig ontológiai értelemben használatos): "nyelvem határai világom határait jelentik". Az ember csak a saját világához, tehát a világról alkotott képek egyedi összességéhez férhet hozzá. A látás - szerintem zseniális - analógiájára az egyéni ismeretanyag úgy képzelhető el, mint egy adott pillanatban megtapasztalt látótér. Mindahhoz, ami a látóterünkön kívül esik, semmilyen hozzáférésünk nincs: az egyéb érzékszervek tapasztalatainak kikapcsolása esetén nem tudhatnánk, mi van ott, vagy hogy van-e ott egyáltalán bármi is. Bármely pillanat látásélménye szempontjából a látótéren kívül eső dolgok (ha vannak) hozzáférhetetlenek, nem gondolatba és szavakba foglalhatóak, nem léteznek.
Noha Wittgenstein a dolgozat végén a misztikum kérdéseit feszegetve saját gondolatmenetének csapdájába esik, a fentiek szerintem remekül kifejezik azt, amit a világról a mű megírása idején tudni lehetett, illetve amit ma tudhatunk. Ami a "kimondhatatlanon" innen van, arról gondolkodhatunk, beszélhetünk; azt vizsgálhatjuk, megismerhetjük. A wittgensteini "kimondhatatlan" fogalma semmilyen konkrét entitást nem jelöl, csupán egy határkő: azt jelzi, hogy azon túl, amire gondolni tudunk, lehet, hogy van valami vagy éppen semmi sincs, erre vonatkozóan azonban nemhogy állításokat nem tudunk tenni, de még csak rákérdezni sem vagyunk képesek. "Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem." A kimondhatatlan tehát nem magasztossága, abszolút természete vagy más hasonló okok következtében nem mondható ki, nem gondolható el. Az általa kijelölt határkő per definitionem nem léphető át, következésképp fogalmunk sincs, van-e mögötte bármi is, és ha igen, mi van mögötte.
Hogy a "kimondhatatlanra" vonatkozó állítások maguk is bizonytalanok, azt a legjobban maga Wittgenstein fejezi ki: "Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.)" Végül tehát a Tractatus is eljut arra a pontra, ahol a kételkedő-agnosztikus gondolatmenetek általában elérik saját határaikat, azaz megkérdőjelezi önnön érvényességét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése