Jobb szó híján - avagy: Önkritikus, önző, gyenge agnoszticizmus

Újabban keveset írok ide, pedig az élményeim száma és mélysége annál nagyobb. Ahogy a bizonytalanságomé is.

Önelemző poszt következik, melyet elsősorban magamnak írok, és melyben előre nem látható terjedelemben fogom fejtegetni, mire is jutok mostanában agnoszticizmus-téren. Az agnoszticizmus fogalma nálam bizonyos értelemben monománia tárgya, annál fontosabb értelemben azonban szimbólum. Mindannak a szimbóluma, amit a világról gondolok.

Jobb szó híján azt mondom, metafizikai szempontból nem hiszek semmiben. És jobb szó híján azt is megállapítom, hogy ez az attitűd nem más, mint egy egyszerre önző és önkritikus, gyenge agnosztikus gondolkodás lenyomata.

Unalmas leszek - a fenti kijelentéseim egyes elemeit fogom elemezgetni. Így segítem magamat a megértésben, pontosabban a megértés hiányának mélyebb tudatosításában.

Azt írtam, metafizikai szempontból nem hiszek semmiben. Miért pont metafizikaiból? Azért, mert pillanatnyilag nem tudok jobb kifejezést mindarra, amivel kapcsolatban a bizonytalanságom, a bizonyossághiányom meghalad egy kritikus értéket. A metafizika szót valami hasonlóra szokás használni, így én sem kerestem tovább (ez kényelemszeretet?). És miért nem hiszek semmiben metafizikai szempontból? Na, ez már érdekesebb kérdés.

A hitet jelen keretek között úgy fogom fel, mint egy a teljes tudáshiánytól a biztos tudásig terjedő skála egy köztes pontját. Természetesen nem csak így lehet tekinteni a hitre, sőt, a megközelítésem egy sokdimenziós probléma egy dimenzióra redukálása, én most mégis így értelmezem. Ha tetszik, a bizonyosság egy fokozataként. Nos, nekem ilyenem nincsen. Semmivel kapcsolatban, amit (egyébként általam is érzékelt logikai körbenforgással, ami azonban talán nem veszélyezteti a megértést) az előbb a metafizika hatáskörébe soroltam. Legalábbis így gondolom... vagy így szeretném gondolni.

Ha valamire kevés hajlandóságot mutatok, az az, hogy kívülről jövő gondolatokat feldolgozás, emésztés, kritika nélkül építsek be a saját gondolatvilágomba. Ha azt mondják: higgy - alapjaiban kérdőjelezem meg a hitet. Ha az mondják: ne higgy - elgondolkodom, hogy vajon tényleg nincs-e miben. Talán lenne is... A sorsról, a véletlenekről gondolkodva néha megcsap a kívülről irányítottság szele. Szellője. Majd tovább is áll, bennem csupán egy fázós borzongást hagyva. Néha el tudnám képzelni, hogy a világot irányítja valaki. A mi világunkat. És itt van a bökkenő: ha el is hinném, hogy van valaki, aki kedve vagy valamilyen szabályrendszer szerint/révén manipulál a minket körülvevő mindenséggel, még mindig nem állítottam túl sokat, már ami a metafizikát illeti. Ha van Valaki a világ mögött, honnan tudjuk, hogy nincs-e valami mögötte is?! Gond nélkül lehetünk egy számítógépes szimuláció, egy kísérlet, egy játék eredményei - de azokat, akik minket potenciálisan megalkottak, vajon ki alkotta? Van-e velük kapcsolatban értelme alkotásról gondolkodni? Hát ok-okozati viszonyokról?...

Egyébként is szeretem a kozmológiát. Érteni persze nem értem, éppen ezért kockáztathatok meg olyan elképzeléseket, hogy a véletlenek, a sors furcsa és kívülről jövőnek érzett fordulatai esetleg csak az anyag szerkezetében rejlő sajátosságokkal magyarázathatók. Talán azáltal, hogy a világ fizikai felépítése - minden külső ok nélkül - olyan, amilyen, szorosabban vagyunk egymáshoz és a világ más objektumaihoz kapcsolva, mint azt gondolnánk. Talán az idő linearitása is másképp, több olyan egybecsengést produkáló módon értelmezendő, melyekre naivan azt mondanánk: csak egy külső Valaki műve lehet. Ha így van, semmi szükség olyan minket megalkotó entitásokat feltételeznünk, akik aztán, legalábbis a mi szemünkben, maguk is feloldódnak a rajtuk túli bizonytalanságunkban. Ezt végiggondolva már kevésbé csábít a gondolat, hogy mégis engedjek a hit borzongatásának.

És persze az is igaz, hogy semmi kedvem hinni. Számomra a metafizika kapcsán az egyetlen megnyugtató, kényelmes és egyben végtelenül motiváló érzés a teljes bizonytalanságé. A semmiben sem hívésé. Nem akarom tudni, hogy van valaki, aki minden gondolatomat felügyeli. Nem akarom tudni azt sem, hogy az élet, a tudat és maga az egész világ is egyszer a még jéghidegnek sem nevezhető semmi martaléka lesz. És főként nem akarok olyan dolgokat tudni vélni, melyek - észrevehetően vagy észrevehetetlenül - maguk is potenciálisan tévesek. A bizonytalanság ezerszer jobb, mint a csalódás. A bizonytalanság ezerszer szerethetőbb, mint a bizonyosság, főleg, ha az utóbbi végül még hamisnak is bizonyul. Metafizikai szempontból nem hiszek semmiben, és/mert(?) nem is akarok hinni. Ez önzés. Az önzés megállapítása, a bizonytalanság kényelmes voltának tudatosítása melletti folyamatos kutatás pedig önkritika. Önző és önkritikus agnosztikus vagyok.

És persze gyenge. Fogalmam sincs, másoknak milyen hitek, bizonyosságok adatnak meg, vagy éppen melyek nem. Számomra ez is a metafizika része. Egyre inkább csak akkor érzem magam biztos terepen, ha magamról beszélek. Vagy még akkor sem.

Gondolatok szeretet-témában

Ennek a posztnak a kapcsán eszembe jutott egy idézet, amit hozzászólásban rögtön le is írtam, de gondoltam, itt is közkinccsé teszem. A néhol talán kissé túlzó jelleg ellenére szerintem annyira igaz. Az "én", az ego olyan érték, amit teljesen feladni valaki más egojáért őrültség, sehova sem vezető, káros.

"(...) több módja van az öngyilkosságnak. Az egyik a teljes odaadás, saját személyünk kikapcsolása. (...) akkiket egy nagy szerelem elfordít a személyes élettől, azok talán gazdagabbak lesznek, de választottjukat egész biztosan elszegényítik. Egy anyának, egy szenvedélyes nőnek mindig kiszárad a szíve, mert elfordul a világtól. Egyetlen érzelem, egyetlen lét, egyetlen arc, de mindent felfal a szenvedély." 
(Albert Camus: Sziszüphosz mítosza)

Dolgoznom kéne, de ezt muszáj...

Eskü', nem az igénytelenség vagy a lustaság írat velem ilyen rövidke bejegyzést (ahogy a friss hozzászólásokra is nemsokára reagálni fogok, csak legyen már kész ez a meló), de ezt tényleg muszáj kitennem. A felsorolt itemek közös tulajdonsága: semmi okunk nincs feltételezni a létezésüket. A pirosét sem...

Na jó, megint tévedtem. Új blog sztornó. Régi blog marad. Nem menekülök el megint valami illetve valaki elől, aki most történetesen önmagam lennék. Csak, ugye, régebbi kiadásban.

Új bejegyzések elvileg egy vizsga- és egy melóegységnyi távolságban. Addig is itt egy kis gondolat, ami engem mostanában foglalkoztat, hát foglalkoztasson mást is. Camus, természetesen. Éljen a monománia.

"He says that if truth does exist, it can only be unacceptable. Why? Because it is unjust. The struggle between truth and justice is begun here for the first time; and it will never end."

(Magyarul: "Azt állítja [ti. Ivan Karamazov], hogy ha létezik igazság, az csak elfogadhatatlan lehet. Miért? Mert igazságtalan. Az igazság és az igazságosság közötti küzdelem itt vette kezdetét, és sosem ér majd véget." Albert Camus The Revolt c. munkájából idéztem.)

Költözés

Biztosan észrevettétek, hogy az utóbbi időben ugrásszerűen lecsökkent a blogírói aktivitásom. A jelenség nem véletlen, olyan változások állnak mögötte, amik a bejegyzések ritkulásánál nagyobb váltásra késztetnek: költözésre.

Úgy érzem, egy ideje kezdek meghasonlani azzal a másfél évvel ezelőtti önmagammal, aki elkezdte írni ezt a blogot. A legfontosabb változás nagyon röviden összefoglalható: rádöbbentem, hogy mennyivel okosabbnak gondoltam magam, mint kellene. A nézőpontom bizonyos szempontból meglehetősen zavaros volt, ehhez képest viszont sok olyan kijelentést megengedtem magamnak, amit még érlelnem kellett volna. Az áttörést ez a cikk hozta meg, amit ezúton is szeretnék megköszönni. Az ebben leírtak, ha nem is egyeznek teljesen a mostani véleményemmel, arra mindenképpen rávilágítottak, hogy melyek azok a pontok, ahol túl messzire rugaszkodtam és/vagy amelyeket nem tisztáztam magamban eléggé. A blognak is nevet adó (agnosztikus) világnézetem nem változott, a nézőpontom, az ismeretelméleti alapjaim azonban igen. Köszi.

A másik fontos változás nem közvetlenül szellemi, noha ezt a területet sem hagyja érintetlenül. Mindezidáig előszeretettel elzárkóztam az élet kézzelfogható valóságától, inkább az elvontat, semmint a konkrétat kutatva. Az élet azonban, ha használhatom ezt a megszemélyesítést, mostanra megelégelte a dolgot, és figyelmet követel magának. Pillanatnyilag - szerencsére - nem annyira, hogy az elvont gondolatok világát teljesen odahagyjam a kedvéért. Érdekes módon ez az újfajta figyelem az absztrakció szintjén is új felfedezésekhez vezet. Az irányt azonban, amerre ezek az új felfedezések visznek, egyelőre nem ismerem.

A harmadik változás az attitűdjeim szintjén következett be. Ez a blog, bár nem mindig nyíltan, nagyon sok fájdalmamat magába szippantotta. Ezekkel naponta-néhány naponta újra szembesülni nem éppen lélekemelő dolog, sőt, kifejezetten bénító. Amellett, hogy ezen fájdalmaknak a feldolgozását szeretném más, nem írásos alapon működő mechanizmusokra bízni, egy új lehetőséget is látok magam előtt: a stagnáló önkínzás helyett valami produktívabbal szeretnék foglalkozni, egészen pontosan több olvasással és az olvasottak alapos feldolgozásával.

Ez a produktivitás-igény, összekapcsolódva a fenti felismerésekkel, ki is jelöli a blog folytatásának az irányát: egy új, elsősorban az olvasmányélményeimre épülő és az azokból fakadó gondolataimat rögzítő blogot szeretnék nyitni. A mostani blogot nem szándékozom törölni, hiszen egyrészt számomra is viszonyítási pontot jelent, másrészt talán lesznek, akik a későbbiek során még találnak rajta nekik tetsző írásokat. Az új blogban viszont már a mostani tapasztalataiból tanulva szeretnék tevékenykedni: kevesebb megalapozatlan "okoskodással", az önkínzás helyett az olvasásból merítve. 

Az új blog terveim szerint hamarosan (a vizsgáim és néhány határidős munka lecsengésével) elindul. Akit érdekel, egy külön bejegyzésben meg fogja találni az oldalra vezető linket. Addig is: ha valakinek esetleg javaslata, ötlete lenne az új bloggal kapcsolatban, esetlen megjegyzése a mostani kapcsán, szívesen fogadom!

Már nem szoktam imádkozni - gondolkodni szoktam.

Politika

Társadalomjobbító kedvemben vagyok. Na, nem mintha ez önmagában túlságosan messzire vezetett volna valaha is, de a szakmámból adódóan talán egy kicsit még meg is engedhetem magamnak. Csak a spekuláció szintjén, na. Ezen szándékom első kivetülése saját magam elhelyezése lesz a politikai gondolkodás egyik lehetséges skáláján - a bal-jobb skálán. A gondolatmenet nem lesz teljesen független a blog témájától, sőt. Aktuálpolitika ellenben kizárva.

Hát szóval hol is állok én ezen a bizonyos skálán? Vegyünk pár alapvető "értéket", nézegessük meg őket alaposan, aztán vonjuk le a megfelelő következtetéseket.*

• Vallás: Nos, bár ez az első jelenség, amit vizsgálni szándékozom, be kell vallanom, nem igazán tudom hova tenni. Eddig nem fújtam a vallásokra, csupán érdektelennek tekintettem őket - mostanában azonban kezdem belátni, hogy ténylegesen kártékonyak. Talán nem lennének azok, ha csupán hiedelemrendszerek megfogalmazására korlátoznák a tevékenységüket. Attól a ponttól azonban, hogy irracionalitásra alapozott és kötelezővé tett életvezetési szabályokat zúdítanak a híveikre, már megkérdőjelezhető a tolerálhatóságuk. A szellemi ellustulás és az egyéniség leépítésének kitűnő eszközei - egyre inkább ezt látom bennük. Szóval ezt inkább "ne".
• Család: Aligha tudok elképzelni olyan emberi intézményt, ami korcsabb, lélekölőbb, visszataszítóbb lenne a családnál. Erre kategorikus "nem"-et tudok mondani bármikor. Hozzáteszem, a többé-kevésbé hagyományos magcsaládnak számos élhetőbb alternatívája is elképzelhető lenne, ami talán kevésbé építené le önnön tagjait.  A megvalósítás azonban túl sok erőfeszítést, non-konformizmust, bátorságot igényelne. Sajnálatos.
• Nemzet: A számomra totálisan érthetetlen kategória. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy vajon miért kéne közösségi érzéseket táplálnunk azokkal, akikkel egy ország határai között élünk. Az egyes országokban élők olyan sokszínűek (különösen, ha többmilliós országokról beszélünk), hogy őket pusztán az állampolgárság alapján egybe gyúrni szerintem lehetetlen. Tehát "nem"-et mondok a nemzet (szerintem) nemlétező értékére is.

Oké, az egyik oldalról jól láthatóan kibombáztam magam. És mi a helyzet a másikkal? Hát itt van a bökkenő.  A szavazójog megkapása után évekig baloldalinak mondtam magam, büszkén lobogtattam a megfelelő sajtótermékeket az utcán stb. Na, ez a bizonyosságom mára megszűnt. Behúztam magam valahova középre, de úgy, hogy igazából a inkább tagadásaim, nem pedig a helyesléseim jelölik ki a skálán elfoglalt helyemet. Lássuk, miért is:

• Szabadság: Na, ez nagyon fontos. Tényleg az. Az egyén szintjén. A gondolkodásén. Ha a gondolkodás nem szabad, az én szememben megszűnik az ember. Erre - kivételesen - "igen" a válaszom.
• Egyenlőség: Ez már érdekesebb kérdés. Alapvetően ezt is helyeselném, ha szép lassan nem látnám át a dolog gyakorlati következményeit. Merthogy legalábbis a jelenlegi  társadalmi berendezkedés mellett igenis folyamatosan kitermelődnek az ostoba, a tartás nélküli, a - mit szépítsem - alacsonyabb rendű emberek. Ha őket egyenlően kell kezelni a többiekkel, az bizony csak egy alacsonyabb szinten való nivellálódás révén érhető el. Csak egy példa: a közoktatásban eltöltött éveim egy bizonyos (nem kis) hányadát képregények rajzolgatásával töltöttem, arra várva, hogy gyengébb képességű társaim egyenlőek lehessenek... ez bizony elvesztegetett idő volt. Az élet más területeiről hasonlók képzelhetők-mondhatók el. Az egyenlőség pártolása helyett tehát a magam részéről inkább valamilyen meritokratikus álláspontot foglalok el. Ez nem éppen baloldali hozzáállás.
• Szolidaritás: Ugyanaz a véleményem, mint az előző pontban. A szolidaritás legfőbb feladata az egyenlőség lehetőségének megteremtése lenne, a kettő tehát nem válik szét egymástól élesen. Természetesen a szolidaritás bizonyos formái nem elvetendők: valamilyen ideiglenesen fellépő vészhelyzetben segíteni másokon nagyon is szép dolog. Ám eleve, menthetetlenül selejtesebb emberek "felemelésén" fáradozni naponta - ez roppant módon kontraproduktív. A "gyengébbeket" nem kell eltaposni, de hogy a társadalmi működés jelentős része az ők felemelésükre koncentráljon... ez elég erős ellenérzéseket vált ki belőlem. A szolidaritás egyes formáira tehát "igen", másokra "nem" a válaszom.

Ilyen módon tehát egy a szabadságot abszolút, a szolidaritást relatív értéknek tekintő, meritokratikus vonásokat hordozó álláspontra helyezem magam. Valahova középre. Az álláspontom nem tökéletesen kiforrott - hiszen én is csak mostanában vettem észre magamon az ez irányba történt elmozdulást - és érzékelten provokatív. A leírt álláspontnak megfelelő társadalomkép (melyet egyelőre nem fejtenék ki részletesen, de talán majd legközelebb) megvalósulása ma még csak a fantázia szintjén élő változtatásokat igényelne. Na de erről majd máskor.

*Ja... illene megjelölni valamilyen hivatkozást arra vonatkozóan, hogy mégis miért pont ezeket az értékeket tekintem az egyes politikai oldalak fő jellemzőinek. Nekem ilyenem is van:) - Vernon Bogdanor Politikatudományi enciklopédiája. Kiadót, kiadási évet most lusta vagyok megkeresni, de higgyétek el, hogy ezt használtam...