Bár a blog névtelensége érdekében nem szokásom a fizikai megjelenésemről írni, annyit elárulhatok, hogy igen-igen fehér és anyajegyes bőrrel áldott meg az ég. Aki találkozott már a problémával, tudja, hogy ez mit jelent: egy bizonyos típusú rákbetegség fokozott veszélyét. Mielőtt bárki megijedne, gyorsan megírom, hogy szerencsére egyelőre nem tudok arról, hogy ez utóbbi realizálódott volna nálam. Nem is szoktam sokat törni a fejem a dolgon; bár a jelenlegi környezeti hatások mellett a fizikai adottságaim nem feltétlenül a legelőnyösebbek, talán némi elővigyázatossággal a kilátások javíthatók. (Ehm, igen, ez egyben némi burkolt figyelemfelhívás is volt a témával kapcsolatos odafigyelés fontosságára. Szerintem nagyon érdemes ennek utánaolvasni - kis segítségképpen egy borzasztóan hasznos oldal (angolul; a kezdeményezés gyakorlati része kis hazánkban persze elhalt): http://www.euromelanoma.org/).
De vissza a tárgyra: egy, a fentiekkel kapcsolatos szűrővizsgálat és egy azt követő beszélgetés eszembe juttatott néhány nem igazán új, de megosztásra talán érdemes gondolatot a rákkal kapcsolatban. Azt hiszem, ez a betegség olyasmi, amire a mai civilizációs hatások mellett ha direkt módon készülni nem is, de valamennyire felkészülni, vele kapcsolatban önmagunkkal valamilyen megegyezésre jutni meglehetősen fontossá vált. Nem számít, hány évesek vagyunk, hogyan élünk, milyen terveink vannak - a dolog bármelyikünket érintheti. Van azonban ennek a betegségnek egy érdekes sajátossága: az, hogy viszonylag hosszú lefolyású. És ez az, ami egyszerre teszi iszonyúvá és, valahol, potenciális értékhordozóvá is.
Tisztában vagyok azzal, hogy az, amit az ember egy adott, a jövőben esetlegesen bekövetkező helyzetet illetően elképzel vagy leír, nem feltétlenül fedi majd azt, ami az adott esemény megvalósulásakor ténylegesen lejátszódik majd benne. Azt is érzem, hogy a most leírandókból sugárzik a vigaszkeresés, talán az objektivitás rovására. Mégis, jelenleg, ha megkérdeznék, hogyan viszonyulok a rákbetegség lehetőségéhez, a következőt tudnám válaszolni:
A gondolat, hogy egyszer egy ilyen diagnózist kapok, elrémiszt. Az első reakcióm valószínűleg a pánik lenne, esetleg az érzéketlenné tevő letompulás. De mi lenne utána? Természetesen ott van az a lehetőség, hogy meggyógyulnék. A rákból való gyógyulás útja persze finoman szólva is emberpróbáló feladat: az embernek az életre, az élni akarásra kell koncentrálnia úgy, hogy közben Damoklész kardja folyamatosan a feje fölött lebeg. Azonban van még egy lehetőség is: hogy nincs visszaút. Hogy az emberrel közlik, hogy ennyi és ennyi ideje van hátra, ami esetleg bizonyos módszerekkel valamelyest meghosszabbítható és/vagy valamennyire fájdalommentessé tehető, de ez a kiszabott idő néhány héten-hónapon belül biztosan lejár. Mi a helyzet ilyenkor?!
Még egyszer jelzem, hogy az, amit írni fogok, csupán egy (egyelőre) kívülálló szemével leírt sejtés. Bőven lehet, hogy azt, amit most gondolok, a valóság adott esetben ezerszer módosítaná, netán egyszer módosítani is fogja. Azonban a fenti lehetőséget végiggondolva a kétségbeesés jogos feltételezése mellett egy másik gondolat is végigszalad a tudatomon: a tanulásé. Tanulni sok forrásból lehet: könyvekből, művészetből, meditációból, emberi kapcsolatokból, az életből - és talán az élet vége felé vezető útból is. Különösen, ha ez az út viszonylag hosszú és előre ismert kimenetelű. Azt gondolom, bizonyos szempontból kegyelmi állapot az, ha az ember tudja, hogy egy bizonyos időn belül meg fog halni. Egyrészt, mert sok mindent van ideje átgondolni, ledobva magáról minden olyan terhet, ami az adott helyzetben már csupán felesleges sallangnak, illúziónak tűnik; másrészt pedig tanulhat abból is, hogy megfigyelheti önmagát végighaladni a halálhoz vezető úton.
Ez utóbbi lehetőség sejtésem szerint korántsem olyan értelmetlen és üres, mint amilyennek elsőre látszik. Agnosztikusként az életen túl semmilyen értékre nem tudok rámutatni, mert nem tudom, hogy van-e "ott" egyáltalán valami (érzelmi szempontból egyébként afelé hajlok, hogy van - racionális szempontból pedig arra, hogy nincs). Ilyen világnézettel számomra az élet, ha egyáltalán, úgy kizárólag mint önmagába zárt egység hordozhat bármilyen kézzelfogható értéket. Lehet, hogy van érték az életen túl, az után is - de hogy ez valóság-e vagy csupán vágyálom, arról a jelenlegi pozíciómból nem tudok nyilatkozni. Ha viszont az élet mint zárt egység értékhordozó lehet, akkor erre az utolsó lélegzetvételig lehetőség van. Az a tapasztalat, amit a saját haldoklásunk átélése során szerzünk, ebben az értelemben nem a semmibe fut, mert magának a tapasztalatnak az értékéről is csupán addig van értelme beszélnünk, amíg élünk. Az élet keretein belül a tapasztalat érték marad, azután pedig nem a tapasztalat értéke, hanem az élet maga válik semmivé(?). Egy ilyen, a megismerhetőség jelenleg rendelkezésre álló keretei mellett önmagába zártként felfogható életben azonban igenis sok értelemben messzire vezető lehet, ha átéljük azt, hogy milyen meghalni. Ebből az útból, az így átélt érzelmekből, saját reakcióinkból, változásainkból talán többet tanulhatunk, mint gondolnánk. A rákbetegség jelentette hosszú haldoklás tehát, legalábbis ebből a szempontból nézve, talán ténylegesen képes lehet valós értéket hordozni.
A rákra mint lehetőségre gondolva tehát a félelem mellett a haldoklásból való tanulás az, ami eszembe jut. Utólag visszaolvasva amolyan egzisztencialista gondolatok ezek, talán nem véletlenül. Hit nélkül, mindazonáltal az életben lehetőséget, értéket keresve, számomra a fent leírt út emelt fővel járhatónak tűnik. Kérdés, hogy ténylegesen megvalósítható-e, és ha igen, saját magam (vagy akár mások), ha az élet úgy adná, mennyire lennék képes megvalósítani azt.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: abszurditás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: abszurditás. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. január 9., szerda
2012. december 21., péntek
Babits, ómega, alfa
Finoman szólva nem a legjobb időszakomat élem mostanában, ami a blogírásra is kihat: írnék, mert tudom, hogy megkönnyebbülést okoz, de nehezemre esik az érzéseimet szavakba önteni. Ezért nyúlok most is egy vershez; ezt legalább megfogalmaznom nem kell, csak értelmeznem.
Jó dolog-e vagy sem, a gimnáziumi éveimet humán tagozaton vészeltem át (tényleg szörnyűek voltak, bár persze nem a magyartanulás miatt), így a mai napig rengeteg mindenről eszembe jutnak kósza verssorok vagy másféle irodalmi művek töredékei. A helyzeten csak ront, hogy néhanapján még olvasni is szoktam.:) A lenti vers egy tegnap véletlenül újra a kezembe került könyv, John Barrow "A semmi könyve" című munkája hatására ugrott be. A kötet maga, címéhez hűen, a semmi fogalmát járja körül, filozófiai, kultúrtörténeti és természettudományi szempontokból is. Érdekesség, hogy ugyanezen szerző korábban már egy másik, hasonló koncepciójú, a most említettnek mintegy ellenpontját képező művet is kiadott, ez "A végtelen könyve" címet viseli.
A kötetek lapozgatása során elgondolkodtam, hogy vajon milyen hasonló témájú könyveket tudnék még elképzelni. Készülhetne például egy "Az abszolútum könyve", "Istenek könyve" és még hihetetlen számú egyéb írás is. Az induktív gondolkodás (és a koncepciótlanság) mintapéldájaként csak mindezek végiggondolása után kérdeztem meg magamtól, hogy vajon mi is a közös mindezekben a valós és elképzelt címekben. A válasz egyszerű: olyan írások viselik/viselnék őket, amelyeknek célja a saját magunk alkotta fogalmak mélyére ásni. Nem ellentmondásos ez kissé?! Fogalmakat alkotunk, amelyek aztán igen hamar önálló életre kelnek, és végül mi magunk sem leszünk tisztában a mibenlétükkel, jelentésükkel, jelentőségükkel? Abszurd, de számomra (és rengeteg, nálam a témához sokkal jobban értő személy számára) úgy tűnik, hogy csakugyan ez a helyzet. Talán páran ismeritek Clifford Geertz amerikai antropológus viszonylag híressé vált megállapítását, miszerint "az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat." Pontosan erről van szó. A végtelen, a semmi, az abszolútum, az isten(ek) stb. mind emberi konstrukciók, amikről ontológiai tartalmú állításokat (léteznek-e? ha igen, hogyan, hol, mikor? stb.), legalábbis szerintem, nemigen lehet tenni, ennek ellenére egy életet is rá lehet áldozni arra, hogy a titkaikat kutassuk. A magunk alkotta fogalmak titkait. Van ebben valami tragikomikus, nem?!
Miután előzetes szándékaim ellenére sikerült a mondanivalómat kissé bő lére ereszteni, végre közölném, hogy melyik vers is adja a bejegyzés lelkét. Babits Mihály "A lirikus epilógja" című művéről van szó, ami az általam fent kifejtettekhez nagyon hasonló tapasztalatokat foglal verses formába. Babitsról annyit, hogy míg (mint talán észrevettétek) bizonyos szerzőkért (elsősorban Camus-ért és Adyért) szinte szenvedélyesen tudok rajongani, addig Babits személye és legtöbb műve csupán távolságtartó tiszteletet ébreszt bennem. Camus-höz és Adyhoz képest Babits igazi "jófiú" volt, számomra azonban ez utóbbi tulajdonság képtelen olyan vonzerőt jelenteni, mint a másik két szerző (műveikben is visszatükröződő) "életművészete". Így van ez.:) Az alább idézett Babits-verset azonban a szerzővel kapcsolatos fenntartásaim ellenére is igazi remekműnek tartom, mely érzésemet jelen esetben csak fokozza, hogy igen nagy mértékben illik a saját fentebb fejtegetett gondolataimhoz. Lássuk tehát:
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Jó dolog-e vagy sem, a gimnáziumi éveimet humán tagozaton vészeltem át (tényleg szörnyűek voltak, bár persze nem a magyartanulás miatt), így a mai napig rengeteg mindenről eszembe jutnak kósza verssorok vagy másféle irodalmi művek töredékei. A helyzeten csak ront, hogy néhanapján még olvasni is szoktam.:) A lenti vers egy tegnap véletlenül újra a kezembe került könyv, John Barrow "A semmi könyve" című munkája hatására ugrott be. A kötet maga, címéhez hűen, a semmi fogalmát járja körül, filozófiai, kultúrtörténeti és természettudományi szempontokból is. Érdekesség, hogy ugyanezen szerző korábban már egy másik, hasonló koncepciójú, a most említettnek mintegy ellenpontját képező művet is kiadott, ez "A végtelen könyve" címet viseli.
A kötetek lapozgatása során elgondolkodtam, hogy vajon milyen hasonló témájú könyveket tudnék még elképzelni. Készülhetne például egy "Az abszolútum könyve", "Istenek könyve" és még hihetetlen számú egyéb írás is. Az induktív gondolkodás (és a koncepciótlanság) mintapéldájaként csak mindezek végiggondolása után kérdeztem meg magamtól, hogy vajon mi is a közös mindezekben a valós és elképzelt címekben. A válasz egyszerű: olyan írások viselik/viselnék őket, amelyeknek célja a saját magunk alkotta fogalmak mélyére ásni. Nem ellentmondásos ez kissé?! Fogalmakat alkotunk, amelyek aztán igen hamar önálló életre kelnek, és végül mi magunk sem leszünk tisztában a mibenlétükkel, jelentésükkel, jelentőségükkel? Abszurd, de számomra (és rengeteg, nálam a témához sokkal jobban értő személy számára) úgy tűnik, hogy csakugyan ez a helyzet. Talán páran ismeritek Clifford Geertz amerikai antropológus viszonylag híressé vált megállapítását, miszerint "az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat." Pontosan erről van szó. A végtelen, a semmi, az abszolútum, az isten(ek) stb. mind emberi konstrukciók, amikről ontológiai tartalmú állításokat (léteznek-e? ha igen, hogyan, hol, mikor? stb.), legalábbis szerintem, nemigen lehet tenni, ennek ellenére egy életet is rá lehet áldozni arra, hogy a titkaikat kutassuk. A magunk alkotta fogalmak titkait. Van ebben valami tragikomikus, nem?!
Miután előzetes szándékaim ellenére sikerült a mondanivalómat kissé bő lére ereszteni, végre közölném, hogy melyik vers is adja a bejegyzés lelkét. Babits Mihály "A lirikus epilógja" című művéről van szó, ami az általam fent kifejtettekhez nagyon hasonló tapasztalatokat foglal verses formába. Babitsról annyit, hogy míg (mint talán észrevettétek) bizonyos szerzőkért (elsősorban Camus-ért és Adyért) szinte szenvedélyesen tudok rajongani, addig Babits személye és legtöbb műve csupán távolságtartó tiszteletet ébreszt bennem. Camus-höz és Adyhoz képest Babits igazi "jófiú" volt, számomra azonban ez utóbbi tulajdonság képtelen olyan vonzerőt jelenteni, mint a másik két szerző (műveikben is visszatükröződő) "életművészete". Így van ez.:) Az alább idézett Babits-verset azonban a szerzővel kapcsolatos fenntartásaim ellenére is igazi remekműnek tartom, mely érzésemet jelen esetben csak fokozza, hogy igen nagy mértékben illik a saját fentebb fejtegetett gondolataimhoz. Lássuk tehát:
Babits Mihály: A lírikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
2012. november 15., csütörtök
Körtánc
Nem szól a zene. A tökéletes csendet csak a táncosok lábdobogása veri fel. Számtalan táncosé.
Egy beláthatatlanul nagy körben táncolnak. Nincs hang, nincs ritmus, ami irányíthatná lépéseiket. A tánc mégsem áll meg.
A teljes csendbe hasító mozdulatokat furcsán összehangolja az egymásra utaltság. Néha egy-egy magányos táncos egy időre kiválik a körből, és a közös ütemet megtörő, saját táncot jár. A körtől messzire nem mehet, mert nincs hová. Van, hogy kisebb vagy nagyobb csoportok is önálló táncba kezdenek. Ami mindig megmarad: a kör és a folytonosság. Nincs megállás és nincs más forma.
És a körtánc csak megy tovább. Amíg világ a világ. Amíg ember az ember.
Egy beláthatatlanul nagy körben táncolnak. Nincs hang, nincs ritmus, ami irányíthatná lépéseiket. A tánc mégsem áll meg.
A teljes csendbe hasító mozdulatokat furcsán összehangolja az egymásra utaltság. Néha egy-egy magányos táncos egy időre kiválik a körből, és a közös ütemet megtörő, saját táncot jár. A körtől messzire nem mehet, mert nincs hová. Van, hogy kisebb vagy nagyobb csoportok is önálló táncba kezdenek. Ami mindig megmarad: a kör és a folytonosság. Nincs megállás és nincs más forma.
És a körtánc csak megy tovább. Amíg világ a világ. Amíg ember az ember.
2012. augusztus 15., szerda
Gondolatok az éjszaka közepéről
Őszintén érdekel, vajon hány olyan ember van, aki következetesen komolyan veszi az egyén halál utáni megsemmisülésének lehetőségét. Aki képes erre, akinek van mersze ehhez. Tegnap éjjel - noha tulajdonképpen aludni szerettem volna - rá kellett jönnöm, hogy én nem hozzájuk tartozom. Félig rettegve, félig derűsen elfilozofálgatok arról, hogy ugyan milyen lehetőségei vannak a halál utáni létezésnek - a másik lehetőséggel, a semmivé válással azonban nagyon ritkán számolok igazán.
A megsemmisülés... Ha a vele kapcsolatos, nem teljesen indokolt félelmeimet - hiszen, ha megszűnünk, már semmit sem fogunk érezni - félre tudom tolni egy időre, nem érzek mást, csak kimondhatatlan űrt. Ürességet. Amire nem lehet szavakat találni, hiszen a semmiben semmi sincs, amit szóvá formálhatnánk. A semmiben nincs semmi. Mi sem leszünk, ha egyszer magába szippant bennünket.
Ilyenkor szeretném hinni, hogy létezik az Isten. De ugyan mi keresnivalója lenne Istennek ebben a világban?! Bár kétségbeesett pillanataimban az Ő gondolatához menekülök, valójában egyre kevésbé tartom elképzelhetőnek, hogy Isten áll a világ mögött. Akkor már inkább a merő, személytelen véletlen. Abszurd elképzelés? Istené is az. Csak az előbbi valahogy valószínűbbnek tűnik.
Egy Isten nélküli világban szembenézni a megsemmisülés elkerülhetetlenségével - tudom, hogy nem kellene, de ez a gondolat iszonyatos félelemmel tölt el.
A megsemmisülés... Ha a vele kapcsolatos, nem teljesen indokolt félelmeimet - hiszen, ha megszűnünk, már semmit sem fogunk érezni - félre tudom tolni egy időre, nem érzek mást, csak kimondhatatlan űrt. Ürességet. Amire nem lehet szavakat találni, hiszen a semmiben semmi sincs, amit szóvá formálhatnánk. A semmiben nincs semmi. Mi sem leszünk, ha egyszer magába szippant bennünket.
Ilyenkor szeretném hinni, hogy létezik az Isten. De ugyan mi keresnivalója lenne Istennek ebben a világban?! Bár kétségbeesett pillanataimban az Ő gondolatához menekülök, valójában egyre kevésbé tartom elképzelhetőnek, hogy Isten áll a világ mögött. Akkor már inkább a merő, személytelen véletlen. Abszurd elképzelés? Istené is az. Csak az előbbi valahogy valószínűbbnek tűnik.
Egy Isten nélküli világban szembenézni a megsemmisülés elkerülhetetlenségével - tudom, hogy nem kellene, de ez a gondolat iszonyatos félelemmel tölt el.
2012. augusztus 13., hétfő
Metafizikai félelmeim
Elképzelhetőek a világnak olyan lehetséges működési módjai, amelyeket még véletlenül sem szeretnék igaznak tudni. A mostani bejegyzésben ezek közül fogok ismertetni néhányat. A dolgot igazán nyugtalanítóvá azt teszi, hogy - ahogy ezt a metafizikában már megszokhattuk - egyik lehetőséget sem tudjuk kizárni. Ha valaki úgy gondolja, hogy ilyen gondolatok olvasása kibillentené a lelki egyensúlyából, annak javaslom, hogy ugorjon inkább a következő bejegyzésre.
Ami abszurd, az lehetséges. Ez az, ami igazán ijesztő.
- "Egyedül-lét": Meglehetősen régi gondolat, a filozófiatörténet során már többen kísérleteztek vele. Arról van szó, hogy az ember sosem lehet biztos abban, hogy rajta, egészen pontosan a saját tudatán kívül bármi is létezik a világon (bár igazából a tudatunk létezésében sem lehetünk teljesen biztosak, de ebbe most nem szeretnék belemenni, a dolog így is éppen elég ijesztő). Természetesen érdekes kérdés, hogy hogyan állhatna az egész mindenség egyetlen, illúziókat gyártó tudatból (és hogy miből épülne fel ez a tudat, honnan származnának a képzetei stb.); azonban, mivel az abszurd világmagyarázatok - legalábbis szerintem - pusztán abszurditásuk okán nem zárhatók ki, így sajnos csakugyan nem lehetünk biztosak abban, hogy nem a tudatunk az egyetlen létező. Ugyancsak nincs okunk elvetni azt az ötletet, hogy ilyen egyedüli létezőként egész működésünket holmi véletlen szabályozza: a véletlen szabja meg, vajon örökké létezünk-e vagy egyszer semmivé válunk, ahogyan képzeteink tartalmát is. Mindemellett, mivel rajtunk kívül csak a semmi "nem-létezne", létünket a totális magány állapota jellemezné. Az eddigiek alapján, azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért okozott nekem ez a lehetőség már oly sok nehéz percet (régebben meglehetősen búskomor napokat is).
- A végtelen idő megtapasztalása: Tudom, tudom. Az idő jó talán egyáltalán nem úgy működik, ahogyan a saját mindennapi lineáris időtapasztalatunk alapján elképzeljük. Vessük most el azonban a fizika erre vonatkozó megállapításait, és ragaszkodjunk az abszurditások lehetőségéhez (miért ne tennénk?)! Tegyük fel először is, hogy az idő pontosan olyan módon működik, ahogyan életünk során természetesnek tekintjük: a múlttól a jövő felé, egy irányban halad előre, a múltbeli végtelentől a jövőbeni végtelenig. (Itt most feltételezzük az idő abszolút végtelenségét, ami tehát mind "visszafelé", mind "előrefelé" végtelen. Lehetséges, hogy a "valós" fizikai idő nem így működik, de mivel ezen pontban egy a fizikaitól egészen eltérő létszféra létezését is feltételezni fogjuk, nem lesz nehéz elképzelnünk, hogy ez utóbbiban ténylegesen a leírt módon működő lineáris idő uralkodik.). Tegyük fel továbbá, hogy az emberben van egy bizonyos nem-anyagi jellegű szubsztancia, amit vallásos körökben leggyakrabban léleknek neveznek. És tegyük fel azt is, hogy az előbb definiált lélek a halál után is fennmarad és tehetetlenül vár a sorsára. A kérdés a következő: mi van, ha a lélek sorsa az idő végtelenségének megtapasztalása, anélkül azonban, hogy az életünk során is alkalmazott időszemléletből ki tudna vetkőzni? Ez ugyanazt jelentené, mintha valamelyikünkkel hirtelen közölnék, hogy ő bizony örökké fog élni. Szeretnénk egy ilyen ember helyében lenni? Valószínűleg nem, én legalábbis biztosan nem. A végtelen gondolata a véges léthez "szokott" ember számára iszonytató, feldolgozhatatlan, megérthetetlen. Ha ilyen tudatállapotban kellene szembenéznünk saját végtelen létünk tényével, az... nos, az kimondhatatlanul borzalmas lenne. Az elképzelés elviselhetetlensége még fokozható, ha arra gondolunk: lehet, hogy igazuk van a lélekvándorlást hirdető keleti tanoknak, azonban az egymást követő életek, az időhöz kötött létbe való ismételt "leszállás" nem más, mint kétségbeesett menekülés saját öröklétünk tudatától. A felejtés, a figyelemelterelés eszköze, kábítószer. Kérdések persze ezen elképzelés esetében is felmerülnek: ha így is van, mi vagy ki rendezi úgy a világot, hogy a "lelkeknek" ilyen elviselhetetlen sorssal kelljen szembenézniük? Ez is a véletlen műve? "Megélt-e" már a lélek egy végtelenségnyi időt a múltban, és ha igen, vajon miért retteg saját örökké tartó jövőjétől? Ha ellenben a lélek nem létezett mindig, mi garantálja, hogy jövőbeli létezése örök lesz? A feltehető kérdéseket, bizonyítékok híján, tetszés szerint megválaszolhatjuk. Ahogyan azt is, hogy elképzelhetőnek tartjuk-e a világ ilyetén működését. Bizonyítékunk sem mellette, sem ellene nincs. Az abszurditás, jellegéből fakadóan, ellenáll a racionális megértési törekvéseknek.
- Tudattalan lélekvándorlás: Az utolsó elképzelés, amit most ismertetni szeretnék, némiképp kapcsolódik az előző pontban leírtakhoz. Itt is feltételeznünk kell az "anyagtalan" lélek - legalább a jövő irányában - örök létezését, valamint a lélekvándorlás tanának igaz voltát. Eszerint azonban az egymást követő életek nem valamiféle menekülési útvonalat jelentenek, hanem csupán egyfajta tehetetlenségi erőből fakadnak. A lélek tudattalanul, ismeretlen eredetű mechanizmusoknak kiszolgáltatva kerül egyik életéből a másikba - miközben sosem fogja megtudni, hogy ő maga örökké létezik, és hogy előtte-mögötte végtelen számú élet volt, van és lesz. A három közül talán ez a gondolatkísérlet tűnik elsőre a legkevésbé ijesztőnek, számomra azonban mégis hátborzongató érzés belegondolni, hogy esetleg így is lehet. A kellemetlen érzést fokozza, ha az ember - hozzám hasonlóan - nem igazán van oda a létezés folyamatos kiszolgáltatottságot "garantáló" intézményéért - az események kiszámíthatatlanságáért, a veszteség folyamatos lehetőségéért, a halál (jelen elképzelés szerint számunkra soha nem megismerhető, így örökre szólóan félelmetes) gondolatáért. Az előző gondolatkísérleteknél látottakhoz hasonló kérdések természetesen jelen esetben is feltehetőek, ezeket itt az önismétlés elkerülése érdekében külön nem részletezem. Ahogy már eddig is láttuk-elfogadtuk, végső soron úgysem tehetünk fel olyan kérdést, ami az abszurditást ellehetetlenítené - hiszen önmagában lehetetlen, azonban ennek ellenére nem kizárható.
Ami abszurd, az lehetséges. Ez az, ami igazán ijesztő.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)