Elég megrögzött intuícióm, hogy az ember számára, hogy a léte értéket hordozzon, szükséges, hogy legalább részben a szellem szférájában éljen.
Értetlenül állok azon kijelentés előtt, hogy valakinek ilyesmire "nincs ideje" - bár persze, az értetlenségem ellenére még bőven lehetséges, hogy ezek a kijelentések a helyesek, én pedig tévedek. De csakugyan így lenne?! Az eddigi tapasztalatom az, hogy az embernek mindig az adott lehetőségek között, azokhoz alkalmazkodva kell megtalálnia az elmélyülésre alkalmas perceket. Talán még rendjén is van ez így. Ami viszont fontos: ezeket az időket ténylegesen ki lehetne és ki kellene használnunk. Hogy ne pazaroljuk el a szellemet, ami "megadatott" nekünk.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: test-lélek-szellem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: test-lélek-szellem. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 18., hétfő
2013. január 9., szerda
Egzisztencialista gondolatok a rákbetegségről
Bár a blog névtelensége érdekében nem szokásom a fizikai megjelenésemről írni, annyit elárulhatok, hogy igen-igen fehér és anyajegyes bőrrel áldott meg az ég. Aki találkozott már a problémával, tudja, hogy ez mit jelent: egy bizonyos típusú rákbetegség fokozott veszélyét. Mielőtt bárki megijedne, gyorsan megírom, hogy szerencsére egyelőre nem tudok arról, hogy ez utóbbi realizálódott volna nálam. Nem is szoktam sokat törni a fejem a dolgon; bár a jelenlegi környezeti hatások mellett a fizikai adottságaim nem feltétlenül a legelőnyösebbek, talán némi elővigyázatossággal a kilátások javíthatók. (Ehm, igen, ez egyben némi burkolt figyelemfelhívás is volt a témával kapcsolatos odafigyelés fontosságára. Szerintem nagyon érdemes ennek utánaolvasni - kis segítségképpen egy borzasztóan hasznos oldal (angolul; a kezdeményezés gyakorlati része kis hazánkban persze elhalt): http://www.euromelanoma.org/).
De vissza a tárgyra: egy, a fentiekkel kapcsolatos szűrővizsgálat és egy azt követő beszélgetés eszembe juttatott néhány nem igazán új, de megosztásra talán érdemes gondolatot a rákkal kapcsolatban. Azt hiszem, ez a betegség olyasmi, amire a mai civilizációs hatások mellett ha direkt módon készülni nem is, de valamennyire felkészülni, vele kapcsolatban önmagunkkal valamilyen megegyezésre jutni meglehetősen fontossá vált. Nem számít, hány évesek vagyunk, hogyan élünk, milyen terveink vannak - a dolog bármelyikünket érintheti. Van azonban ennek a betegségnek egy érdekes sajátossága: az, hogy viszonylag hosszú lefolyású. És ez az, ami egyszerre teszi iszonyúvá és, valahol, potenciális értékhordozóvá is.
Tisztában vagyok azzal, hogy az, amit az ember egy adott, a jövőben esetlegesen bekövetkező helyzetet illetően elképzel vagy leír, nem feltétlenül fedi majd azt, ami az adott esemény megvalósulásakor ténylegesen lejátszódik majd benne. Azt is érzem, hogy a most leírandókból sugárzik a vigaszkeresés, talán az objektivitás rovására. Mégis, jelenleg, ha megkérdeznék, hogyan viszonyulok a rákbetegség lehetőségéhez, a következőt tudnám válaszolni:
A gondolat, hogy egyszer egy ilyen diagnózist kapok, elrémiszt. Az első reakcióm valószínűleg a pánik lenne, esetleg az érzéketlenné tevő letompulás. De mi lenne utána? Természetesen ott van az a lehetőség, hogy meggyógyulnék. A rákból való gyógyulás útja persze finoman szólva is emberpróbáló feladat: az embernek az életre, az élni akarásra kell koncentrálnia úgy, hogy közben Damoklész kardja folyamatosan a feje fölött lebeg. Azonban van még egy lehetőség is: hogy nincs visszaút. Hogy az emberrel közlik, hogy ennyi és ennyi ideje van hátra, ami esetleg bizonyos módszerekkel valamelyest meghosszabbítható és/vagy valamennyire fájdalommentessé tehető, de ez a kiszabott idő néhány héten-hónapon belül biztosan lejár. Mi a helyzet ilyenkor?!
Még egyszer jelzem, hogy az, amit írni fogok, csupán egy (egyelőre) kívülálló szemével leírt sejtés. Bőven lehet, hogy azt, amit most gondolok, a valóság adott esetben ezerszer módosítaná, netán egyszer módosítani is fogja. Azonban a fenti lehetőséget végiggondolva a kétségbeesés jogos feltételezése mellett egy másik gondolat is végigszalad a tudatomon: a tanulásé. Tanulni sok forrásból lehet: könyvekből, művészetből, meditációból, emberi kapcsolatokból, az életből - és talán az élet vége felé vezető útból is. Különösen, ha ez az út viszonylag hosszú és előre ismert kimenetelű. Azt gondolom, bizonyos szempontból kegyelmi állapot az, ha az ember tudja, hogy egy bizonyos időn belül meg fog halni. Egyrészt, mert sok mindent van ideje átgondolni, ledobva magáról minden olyan terhet, ami az adott helyzetben már csupán felesleges sallangnak, illúziónak tűnik; másrészt pedig tanulhat abból is, hogy megfigyelheti önmagát végighaladni a halálhoz vezető úton.
Ez utóbbi lehetőség sejtésem szerint korántsem olyan értelmetlen és üres, mint amilyennek elsőre látszik. Agnosztikusként az életen túl semmilyen értékre nem tudok rámutatni, mert nem tudom, hogy van-e "ott" egyáltalán valami (érzelmi szempontból egyébként afelé hajlok, hogy van - racionális szempontból pedig arra, hogy nincs). Ilyen világnézettel számomra az élet, ha egyáltalán, úgy kizárólag mint önmagába zárt egység hordozhat bármilyen kézzelfogható értéket. Lehet, hogy van érték az életen túl, az után is - de hogy ez valóság-e vagy csupán vágyálom, arról a jelenlegi pozíciómból nem tudok nyilatkozni. Ha viszont az élet mint zárt egység értékhordozó lehet, akkor erre az utolsó lélegzetvételig lehetőség van. Az a tapasztalat, amit a saját haldoklásunk átélése során szerzünk, ebben az értelemben nem a semmibe fut, mert magának a tapasztalatnak az értékéről is csupán addig van értelme beszélnünk, amíg élünk. Az élet keretein belül a tapasztalat érték marad, azután pedig nem a tapasztalat értéke, hanem az élet maga válik semmivé(?). Egy ilyen, a megismerhetőség jelenleg rendelkezésre álló keretei mellett önmagába zártként felfogható életben azonban igenis sok értelemben messzire vezető lehet, ha átéljük azt, hogy milyen meghalni. Ebből az útból, az így átélt érzelmekből, saját reakcióinkból, változásainkból talán többet tanulhatunk, mint gondolnánk. A rákbetegség jelentette hosszú haldoklás tehát, legalábbis ebből a szempontból nézve, talán ténylegesen képes lehet valós értéket hordozni.
A rákra mint lehetőségre gondolva tehát a félelem mellett a haldoklásból való tanulás az, ami eszembe jut. Utólag visszaolvasva amolyan egzisztencialista gondolatok ezek, talán nem véletlenül. Hit nélkül, mindazonáltal az életben lehetőséget, értéket keresve, számomra a fent leírt út emelt fővel járhatónak tűnik. Kérdés, hogy ténylegesen megvalósítható-e, és ha igen, saját magam (vagy akár mások), ha az élet úgy adná, mennyire lennék képes megvalósítani azt.
De vissza a tárgyra: egy, a fentiekkel kapcsolatos szűrővizsgálat és egy azt követő beszélgetés eszembe juttatott néhány nem igazán új, de megosztásra talán érdemes gondolatot a rákkal kapcsolatban. Azt hiszem, ez a betegség olyasmi, amire a mai civilizációs hatások mellett ha direkt módon készülni nem is, de valamennyire felkészülni, vele kapcsolatban önmagunkkal valamilyen megegyezésre jutni meglehetősen fontossá vált. Nem számít, hány évesek vagyunk, hogyan élünk, milyen terveink vannak - a dolog bármelyikünket érintheti. Van azonban ennek a betegségnek egy érdekes sajátossága: az, hogy viszonylag hosszú lefolyású. És ez az, ami egyszerre teszi iszonyúvá és, valahol, potenciális értékhordozóvá is.
Tisztában vagyok azzal, hogy az, amit az ember egy adott, a jövőben esetlegesen bekövetkező helyzetet illetően elképzel vagy leír, nem feltétlenül fedi majd azt, ami az adott esemény megvalósulásakor ténylegesen lejátszódik majd benne. Azt is érzem, hogy a most leírandókból sugárzik a vigaszkeresés, talán az objektivitás rovására. Mégis, jelenleg, ha megkérdeznék, hogyan viszonyulok a rákbetegség lehetőségéhez, a következőt tudnám válaszolni:
A gondolat, hogy egyszer egy ilyen diagnózist kapok, elrémiszt. Az első reakcióm valószínűleg a pánik lenne, esetleg az érzéketlenné tevő letompulás. De mi lenne utána? Természetesen ott van az a lehetőség, hogy meggyógyulnék. A rákból való gyógyulás útja persze finoman szólva is emberpróbáló feladat: az embernek az életre, az élni akarásra kell koncentrálnia úgy, hogy közben Damoklész kardja folyamatosan a feje fölött lebeg. Azonban van még egy lehetőség is: hogy nincs visszaút. Hogy az emberrel közlik, hogy ennyi és ennyi ideje van hátra, ami esetleg bizonyos módszerekkel valamelyest meghosszabbítható és/vagy valamennyire fájdalommentessé tehető, de ez a kiszabott idő néhány héten-hónapon belül biztosan lejár. Mi a helyzet ilyenkor?!
Még egyszer jelzem, hogy az, amit írni fogok, csupán egy (egyelőre) kívülálló szemével leírt sejtés. Bőven lehet, hogy azt, amit most gondolok, a valóság adott esetben ezerszer módosítaná, netán egyszer módosítani is fogja. Azonban a fenti lehetőséget végiggondolva a kétségbeesés jogos feltételezése mellett egy másik gondolat is végigszalad a tudatomon: a tanulásé. Tanulni sok forrásból lehet: könyvekből, művészetből, meditációból, emberi kapcsolatokból, az életből - és talán az élet vége felé vezető útból is. Különösen, ha ez az út viszonylag hosszú és előre ismert kimenetelű. Azt gondolom, bizonyos szempontból kegyelmi állapot az, ha az ember tudja, hogy egy bizonyos időn belül meg fog halni. Egyrészt, mert sok mindent van ideje átgondolni, ledobva magáról minden olyan terhet, ami az adott helyzetben már csupán felesleges sallangnak, illúziónak tűnik; másrészt pedig tanulhat abból is, hogy megfigyelheti önmagát végighaladni a halálhoz vezető úton.
Ez utóbbi lehetőség sejtésem szerint korántsem olyan értelmetlen és üres, mint amilyennek elsőre látszik. Agnosztikusként az életen túl semmilyen értékre nem tudok rámutatni, mert nem tudom, hogy van-e "ott" egyáltalán valami (érzelmi szempontból egyébként afelé hajlok, hogy van - racionális szempontból pedig arra, hogy nincs). Ilyen világnézettel számomra az élet, ha egyáltalán, úgy kizárólag mint önmagába zárt egység hordozhat bármilyen kézzelfogható értéket. Lehet, hogy van érték az életen túl, az után is - de hogy ez valóság-e vagy csupán vágyálom, arról a jelenlegi pozíciómból nem tudok nyilatkozni. Ha viszont az élet mint zárt egység értékhordozó lehet, akkor erre az utolsó lélegzetvételig lehetőség van. Az a tapasztalat, amit a saját haldoklásunk átélése során szerzünk, ebben az értelemben nem a semmibe fut, mert magának a tapasztalatnak az értékéről is csupán addig van értelme beszélnünk, amíg élünk. Az élet keretein belül a tapasztalat érték marad, azután pedig nem a tapasztalat értéke, hanem az élet maga válik semmivé(?). Egy ilyen, a megismerhetőség jelenleg rendelkezésre álló keretei mellett önmagába zártként felfogható életben azonban igenis sok értelemben messzire vezető lehet, ha átéljük azt, hogy milyen meghalni. Ebből az útból, az így átélt érzelmekből, saját reakcióinkból, változásainkból talán többet tanulhatunk, mint gondolnánk. A rákbetegség jelentette hosszú haldoklás tehát, legalábbis ebből a szempontból nézve, talán ténylegesen képes lehet valós értéket hordozni.
A rákra mint lehetőségre gondolva tehát a félelem mellett a haldoklásból való tanulás az, ami eszembe jut. Utólag visszaolvasva amolyan egzisztencialista gondolatok ezek, talán nem véletlenül. Hit nélkül, mindazonáltal az életben lehetőséget, értéket keresve, számomra a fent leírt út emelt fővel járhatónak tűnik. Kérdés, hogy ténylegesen megvalósítható-e, és ha igen, saját magam (vagy akár mások), ha az élet úgy adná, mennyire lennék képes megvalósítani azt.
2012. augusztus 9., csütörtök
Test, lélek, szellem I. - Az alapok
Az jutott eszembe, hogy érdemes lenne kicsit körüljárni a címben megnevezett test-lélek-szellem témakört. Persze, a blog jellegének megfelelően, a feldolgozást az agnosztikus gondolkodás, ezen belül is a saját agnosztikus gondolkodásom keretében készülök megtenni. Mivel viszonylag rövid idő alatt is rengeteg dolog jutott eszembe a téma kapcsán, jelenleg úgy tervezem, hogy egy több részből álló minisorozatot kerekítek majd ki az ide kapcsolódó gondolataimból - meglátjuk, mi lesz belőle.
Ebben az első bejegyzésben azt szeretném bemutatni, hogy hogyan is fogom fel - agnosztikusként - a címben szereplő fogalomhármast. Azért érzem itt fontosnak a vonatkoztatási keretként használt világnézetem kiemelését, mert a téma vallásos körökben igazi örökzöldnek számít, sőt, ateista-materialista feldolgozásokkal is bőven találkozhatunk. Az én eszmefuttatásom viszont, ahogy azt már megszokhattátok, várhatóan (hacsak közben nem térek meg/ki...:)) kifejezetten agnosztikus alapokra épít majd. Lássunk is neki!
Hm, hát hogy mégis mi ez... Mivel a számítógépes grafikai ismereteim hagynak némi kívánnivalót maguk után, az eredeti terveimen módosítva kénytelen voltam egy kissé kezdetleges ábrázolás segítségével vizualizálni a mondanivalómat - remélem, ezt elnézitek nekem.:) Az ábra a test, a lélek és a szellem fogalmairól alkotott elképzeléseimet hivatott illusztrálni. Ha a körvonalak nem is, a színek a saját választásaim eredményei - nézzük, mit is jelentenek:
Barna - a test: A föld és egyben a bomlás színe; az én felfogásomban a test jelképe. Test alatt értem az ember biológiai megnyilvánulásait - magát a fizikailag létező élőlényt annak minden életfunkciójával, érzékelési képességeivel, ösztöneivel együtt. Arról a "tünetegyüttesről" van tehát itt szó, amely a fejlettebb állatok létezéséhez éppúgy hozzátartozik, mint az emberéhez. Az utóbbi esetében azonban a lét több, mint ezeknek a megnyilvánulásoknak az összessége. A test "röghöz [földhöz - ld. a magyarázat elejét] kötött" - biológiai igényei és korlátai (pl. időbeli behatároltsága) határozzák meg. Bár nélküle a lélek és a szellem kibontakozása lehetetlen lenne, pusztán a test még nem ember. Önmagában "por és hamu", semmi több.
Zöld - a lélek: Bevallom, a lélek színén gondolkodtam a legtöbbet. Furcsa módon a köztudat az általam érzelmi működésként definiált lélek különböző megnyilvánulásaihoz igen sokrétű színszimbolikát társít (a vörös a szerelem és a szenvedély, a fekete a gyűlölet és a gyász, a fehér az ártatlanság, a lila az őrület stb. színe), számomra mégis a zöld szín az, amely a legjobban keretbe foglalja mindazon tartalmakat, amelyek a saját felfogásomban a lélek integráns részei. A zöld az én szememben a lélek, az érzelmi szféra ideális állapotát sűríti magába: a szabadságot, a tisztaságot, az őszinteséget, a nyugalmat és a megnyugvást. Így lett számomra a zöld a lélek színe.
Kék - a szellem: A szellem számomra a gondolkodás, az elvontság, az összetett kognitív erőfeszítések színtere. Ezért választottam ezen szféra jelölésére a kéket - azt a színt, amely mind közül a legritkábban fordul elő a fizikai világban; amely, mondhatni, a "legéteribb". A zöldhöz hasonlóan a kék szín is magában foglalja a tisztaság mozzanatát, ez esetben azonban a tisztaság "zavartalanságként", a fizikai világtól való viszonylagos függetlenségként értelmezendő. (Nem) mellesleg az összes szín közül a kék áll a legközelebb hozzám, ahogy a bejegyzés témájául szolgáló hármasság tagjai közül is az ezen színnel szimbolizált "szellemet" sejtem a legfontosabbnak - de erről majd később.
Az reményeim szerint már a fenti sorokból is látszik, hogy a szóban forgó fogalmakat igyekeztem úgy definiálni, hogy az eredmény ne kötődjön semmilyen idealista vagy materialista állásponthoz sem. Épp olyan "szabadon lebegő" megfogalmazásokra törekedtem, mint amilyennek világnézetként az eszmefuttatás alapját adó agnoszticizmust érzem. A következő pár bejegyzésben terveim szerint fogok írni arról, hogy a saját értékrendemből kiindulva hogyan állítanám fel a három terület hierarchiáját és miért; valamint az egyes szférák közötti átjárhatóságról és annak korlátairól is. Szeretném továbbá felhívni a figyelmet néhány olyan, a témával kapcsolatban bennem felmerült kérdésre is, amelyeket megválaszolni ugyan nem tudok, azonban továbbgondolásra érdemesnek tartok. És persze elképzelhető, hogy a bejegyzések írása közben még újabb, előre nem látható gondolatok, megfontolandó problémák is megfogalmazódnak bennem a test-lélek-szellem kérdései kapcsán - ha így lesz, ezeket is igyekszem majd megosztani Veletek.
Szóval folytatás következik - hamarosan!:)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)