Kaleidoszkóp

Belezuhantam egy kaleidoszkópba. A színes kis üvegcserepek kiszámíthatatlanul áramlanak körülöttem, ahogy a bűvös doboz időről időre meg-megrázkódik, forog. Néha előre sejthetően, néha teljesen váratlanul. Van, hogy én is rásegítek egy kicsit a mozgására. Minden rázkódás, minden fordulat új, ismeretlen képet tár a szemem elé. Nem tudom, maga a szerkezet változik-e vagy sem; nem tudom, milyen természetű. Bármi is azonban a helyzet, nekem csak egy lehetőségem van az engem rabul ejtő kaleidoszkóp megismerésére: az örvénylő képek szemlélése.

Meglehet, boldog lennék, ha egyszer  - számomra legalábbis - végképp leállna a kaleidoszkóp forgása. Ha eljönne egy pillanat, ami után már csak egy képet mutatna. De tud-e hiányozni még nekem a boldogság? A boldogság, ami negédesen elszunnyasztja, megöli a gondolatot. A gondolat ellenben fájdalmat, zaklatottságot kelt - minél többet gondolkodunk, annál inkább. Annál hevesebben forog a kaleidoszkóp. Csak forogjon is tovább!

De jaj: nem csupán azt nem tudom, mit jelentenek a kaleidoszkóp képei  - arról sincs elképzelésem, hogy hogyan kezdhetnék neki az értelmezésüknek. Az egyes üvegcserepecskék körvonalát, színét, formáját, átlátszóságát figyeljem meg? Vagy teljes képeket - azok hangulatát, színhatásait? Vagy egyszerre csak kisebb-nagyobb részleteket? Netán kombináljam a megfigyelés különböző módjait? Képként kell egyáltalán értelmezni azt, amit a kaleidoszkóp mutat? Te jó ég...

Lassan már az lesz a gyanús, ha a kaleidoszkópom valamely képét illetően bizonyosságot kezdek érezni. Ilyenkor szinte biztos lehetek abban, hogy a szerkezet perceken belül ismét rázkódni kezd - és a kép, amelyet érteni véltem, szertefoszlik, és újabb érthetetlen alakzattá rendeződik át. (Ez történik többek között, amikor olvasok: az olvasásra valóban méltó könyv - és meghallgatásra érdemes "tanító", és a tiszteletet megérdemlő művész - feladata kiforgatni a világot a sarkaiból.) Gyakran azon kapom magam, hogy a képek szemlélésekor már nem is bizonyosságot keresek, csupán benyomásokat, az ismereteknek az elmémben halványan, sejtelmesen tovább gomolygó megcsillanásait, amelyekbe szükség esetén kapaszkodhatok, vagy el is engedhetem őket. Nem tudom, lesz-e közöttük, amelyik segít megértenem a kaleidoszkóp képeit, és ezáltal azt is, ami igazán fontos: magát a kaleidoszkópot.

A talaj megmozdul a lábam alatt, forgást érzek magam körül. Színes csillogás vakít el egy pillanatra. És és az üvegcserepek - ki tudja, húsz és még pár év alatt hanyadszorra már - csilingelve ismét új képbe rendeződnek át...