Nomen est omen

El tudom képzelni, hogy a sokadik ismeretelméleti meditációmmal (mint amilyen most is következik) kezdek kissé unalmassá válni. Ha így lenne, nézzétek el nekem. Több oka is van annak, amiért az utóbbi időben megszaporodtak az ilyen témájú bejegyzéseim. Egyrészt, rossz szokásomhoz híven, megint sikerült egyszerre több dologba is belekapnom, de ezeknek csak egy része olyasmi, amiről képes vagyok írásban is számot adni. Van olyan téma, ami még nem eléggé kiforrott bennem ahhoz, hogy véleményt mondhassak róla; van olyan is, aminek a "papírra" vetése akkora fájdalmat okozna, hogy nem vagyok képes leírni a vele kapcsolatos gondolataimat. És végül vannak ezek a meditációk. Furcsa módon ezeknek a természetében rejlik az utóbbi idő egyoldalúságának másik oka: egyszerűen örömet okoz leírni őket. A leírt szó valahogy önállósodik, objektivizálódik az őt megalkotó elméhez képest. Jó kívülről látni a saját gondolataimat, jó vitatkozni velük, jó rögzíteni a kifejezhetetlent sejtető képeket. Ennek jegyében készült az alábbi bejegyzés is.

Szóval nomen est omen. Eszter, ugyebár. Nem volt egy nagy ötlet a saját nevemen elkezdeni blogot írni, de így utólag már mindegy. A lényeg az, hogy tényleg így hívnak, és én nagyon szeretem ezt a nevet. Nem a hangzásáért, hanem a jelentése miatt: csillag. Érdekes, hogy a fogalom milyen fontos szerepet töltött be az eddigi életem alakulásában, kétszeresen is. Egyrészről valahányszor leírom a nevemet - bármilyen okból -, rejtetten bár, de ennek a fogalomnak hagyom ott a lenyomatát. Másrészt pedig a csillagok, a világűr, a végtelen képzetei alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Hadd meséljek egy kicsit!

Már akkor tudtam olvasni, amikor még bőven nem kellett volna (lehet, hogy itt rontottam el...:)). Emlékszem, egyszer - úgy öt-hat éves koromban - kaptam valahonnan egy egész csomag ismeretterjesztő könyvet: volt köztük emlősökről, rovarokról, növényekről meg még ki tudja miről szóló - és volt egy a Világegyetemről. Az élővilággal kapcsolatos kötetek azóta sem voltak a kezemben, a csillagászati viszont annál inkább. Éppen az akkori szellemi szintemnek megfelelő könyvről volt szó: sok színes képpel, kevés és könnyen kibogozható szöveggel. Elolvastam... A mai napig vissza tudom idézni azt az egyszerre kellemesen meleg és fájóan jéghideg érzést, amit a fentebb már leírt fogalmakkal (a csillagokéval, a világűrével, a végtelenével) való találkozásomkor éreztem. Félelem és vágy egyszerre. Félelem attól, amit megtudtam; vágyakozás arra, hogy ennek ellenére még többet tudhassak. Ismerős, ugye? Sokszor írtam már ezekről az érzésekről, aminek az az egyszerű oka, hogy azóta is bennem élnek. De visszatérve az előbbi történetre: a "csillagászati" könyv nagy sikere nyomán hamarosan kaptam még néhányat, amiken szintén átrágtam magam (ez idővel már könnyebben ment, mert közben rendesen megtanultam olvasni). Aztán egy időre elhalkult ez az érdeklődés, hogy húszéves koromra ismét felélénkülhessen. A csillagászat, a kozmológia ma egy azon témák közül, amelyek a legjobban érdekelnek. Kár, hogy a tudásom messze elmarad az érdeklődésemtől...

A csillagokkal való kettős találkozás azonban nemcsak érdeklődésemben hagyott nyomott bennem, hanem metaforikusan is, egy furcsa, visszatérő gondolatban. Amikor néhány éve kénytelen-kelletlen eltűntté nyilvánítottam magamban Istent, meglepő módon nem uralkodott el rajtam a nihilizmus, legalábbis ismeretelméletileg nem. A félelem és a vágy, amiről fentebb írtam, megmaradt, és furcsa módon mintha tárgya is lett volna. A tárgy - nos, az sajnos kimondhatatlan, abban a wittgensteini értelemben, hogy nem tudom, mi a tárgy. Ha viszont valamihez mégis kötni akarom az érzéseimet, akkor az egyik dolog, ami eszembe jut: a csillagok vonzása. Tőlük félek és rájuk vágyom. Persze, mikor ezt írom, nem azokra az égő gázgömbökre gondolok, amik a csillagok fizikai valóját jelentik; sokkal inkább azokra a sejtelmesen hunyorgó, ezüstös, apró fénypontocskákra, amiknek akkor tűnnek, ha szabad szemmel felnézünk az éjszakai égboltra. Miszticizmust sugall az, amit írok? Elsőre talán igen, de nem erről van szó. Csupán egy réges-régóta őrzött, ösztönös érzés újraátéléséről úgy, hogy tudom, hogy a dolognak nincs valóságalapja, de ez nem is számít. Csak egy benyomás, amit kedvemre eltávolíthatok magamtól vagy közel engedhetek magamhoz, hiszen nincs hatalma felettem, noha mélyen belém ivódott. Olyasmi, mint Platón államában az emberekbe ültetett fémdarab: a filozófusoknak is "hinniük" kellett abban, hogy egy aranyrögöt hordoznak a testükben, noha jól tudták, hogy a valóság nem ez. Bennük arany volt - bennem csillag. A szívemben, a lelkemben - és, milyen furcsa egybeesés, még a nevemben is.