Szebben úgy lehetne mondani: érek; a megnevezés azonban mit sem változtat azon, amit közölni próbálok. Bár még nem találtam ősz szálat a hajamban, az utóbbi időben észrevettem magamon egy kezdődő, de fontosnak ígérkező változást: mintha kevésbé félnék a haláltól. Pontosabban, mintha kezdeném átértékelni a halál tényét. Az összefeszültség-mennyiségem ("feszültség", hű, de jó szó - erről még szeretnék írni, bár már biztos nem ma este) ezzel ugyan nem csökken, de a hangsúly mintha mostanában a korábbiakhoz képest eltolódott volna. Mondhatni, egy csöppet talán intellektualizálódott a halálfelfogásom. Hm...
Két dolog történt az utóbbi időben, ami ebbe az irányba hathatott: egyrészt több, általam ismert ember földi útja is véget ért, másrészt elkezdtem blogot olvasni és írni. Elég bizarr kombináció.
Bár kifejezetten utálok gyerekkori emlékeket idézgetni, egy furcsa jelenetsorozat jutott eszembe a napokban: régi-régi átsírt esték és éjszakák, amikor a haláltól való félelmemben próbáltam anyám szavaiban vigaszt találni, sikertelenül. Bár nagyon jól tudom, hogy a mai napig anyám szinte az egyetlen, aki érti (mert maga is nagyon jól ismeri) azt a gyomorforgató, jéghideg, őrjítő félelmet, amit a meghalással kapcsolatban érezni tudok, mindig olyasmivel próbált vigasztalni, ami számomra nem sokat jelentett: hogy majd akkor fogok elkezdeni kevésbé félni a haláltól, ha már egyre többen kezdenek elmenni a környezetemből. És furcsa, de mintha bizonyos szempontból tényleg így lenne. Hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, hogy úgy érhettem el a felnőttkort, hogy senki sem halt meg azok közül, akik közel(ebb) állnak hozzám. Természetesen tudom, hogy ilyesmi bármelyik pillanatban bekövetkezhet, de talán ma már könnyebben fogom tudni mindezt kezelni, mint korábban tudtam volna. Az elmúlt egy-két évben viszont sorozatosan értek az élet végéhez olyan emberek, akiket, ha nem is közelről, de látásból, lépcsőházi-utcai beszélgetésekből, írásaikból ismertem. Három szomszédom, egy tanárom, néhány kedvelt íróm - ők jutnak eszembe elsőként. És valahogy, ha rájuk gondolok, az a gondolat férkőzik be az elmémbe, hogy lám, ők már túl vannak rajta. Hogy túl lehet lenni rajta. Mint egy vizsgán, egy műtéten, egy kellemetlen beszélgetésen. Csak a halálnak, az utóbbiakkal ellentétben, talán emléke sem marad az "átélő" szubjektumban. Legalábbis, ha az öntudat megsemmisül, akkor biztosan nem. Ha nem semmisül meg, akkor... - nos, akkor majd kiderül, milyen emléket hagy maga után a meghalás, a "túl vagyunk rajta" azonban ekkor is érvényes marad, sőt, ekkor érvényes igazán. Amikor úgy érzem, mintha csökkenne bennem a halálfélelem, ezek gondolatok éltetik bennem az enyhülés sejtelmét. Racionalizálok. Elsőre olyan furcsa ez a felismerés, mintha nem is én lennék az, aki ezt leírja. Aztán rájövök, hogy nagyon is én vagyok. Még inkább én vagyok, mint az a rettegő kislány, aki lassan hátrálni kezd az elmém egy távoli zugába, hogy átadja a helyét valaki másnak - valakinek, akit még én sem ismerek igazán. De akinek barnás fürtjei között már megcsillan néhány ezüstös tincs. Aki képes a világot, mint számára érthetetlen, örvénylésében is hallgató kavargást szemlélni, és aki lassan rájön, hogy ez a hallgatás nem változik sem akkor, ha ő maga - a Valaki - él, sem akkor, ha meghal. Hogy ugyanaz a néma megfoghatatlanság veszi körül már most, mint ami majd akkor is, ha földi útja egyszer véget ér. Hogy nem a halál - a "vizsga", a "műtét", a "kínos beszélgetés" - ad igazi okot a rémületre, hanem a világ maga. Hogy valójában ez az ismeretlenség az, amivel kezdenie kell valamit (de vajon mit?), nem pedig a halál.
Hogy mi köze mindehhez a blogolvasásnak-írásnak? Meglepően sok. Amióta közelebbről elkezdtem ismerkedni a műfajjal, két dologgal gazdagodtam. Egyrészt folyamatosan értesülök mások témába vágó véleményéről, ami a hétköznapi kommunikáció során, lássuk be, nehezen érhető el ilyen koncentrált formában. Mások gondolatai pedig - tanítanak. Nem kioktatnak, nem becsmérelnek, hanem egyszerűen átgondolásra kínálják magukat, kíváncsi és némi intellektuális önmarcangolásra hajlamos emberként pedig nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy csakugyan így is tegyek.:) Ez a "blogolás" egyik nagy előnye. A másik az, hogy, mivel szeretném, ha az eszmefuttatásaimat mások számára is többé-kevésbé fogyasztható formában sikerülne közölnöm, rákényszerülök arra, hogy a mondanivalómat logikusan végigvezessem magamban (is). Mert a nyelv már csak ilyen: ha értelmes kommunikációra akarjuk használni, legalább egy minimális szinten alkalmazkodnunk kell a logika szabályaihoz - nem csak olyan értelemben, hogy a mondatainknak legyen egy ésszerű szerkezete, hanem úgy is, hogy a mondandónk lehetőség szerint ne legyen önellentmondásos, legyen eleje és vége, egyszóval logikus legyen. Egy ilyen szövegszerkezet felépítése pedig egyszerűen kényszerítő erőként hat azirányba, hogy azt, amit leírunk, újra és újra átgondoljuk. Az, hogy hol többé, hol kevésbé élvezhető irományokat rakosgatok fel egy Isten háta mögötti (úgy szó szerint:D) blogra, segít, hogy rendszerezettebben legyenek a gondolataim, hogy jobban fel tudjam dolgozni az élményeimet, benyomásaimat. Akár a halállal kapcsolatosakat is.
Én is szerencsés vagyok, mert én is úgy nőttem fel, hogy azok közül, akiket igazán szerettem, nem halt meg senki. Ami engem igazán sokkolt, már fiatal felnőttként, az az előző kutyusum, Pici halála volt. Tudom, hogy nem ember, bár nekem olyan volt, családtag volt, de szerintem te ezt érted. És a halála egyébként csökkentette kicsit a haláltól való félelmemet. Gondolom, egy szeretett ember esetében ez még inkább így lesz.
VálaszTörlésEz a "túl leszünk rajta" gondolat tetszik. Én a haláltól nem félek annyira, inkább a fájdalomtól félek és valahogy úgy gondolom, hogy mindenfajta halál fizikai fájdalommal jár. De a fájdalomtól való félelmemre jó gyógyírnek tűnik ez a gondolat, tényleg megnyugtatólag hat, úgyhogy köszönöm, hogy ezt leírtad.
Amit a blogírásról írtál, azzal teljesen egyetértek, én is ezt szeretem benne. Észrevettem, hogyha nemcsak gondolkodok valamiről, hanem le is írom, logikusan, rendezetten, akkor utána már sokkal könnyebben tudok beszélni arról a témáról, sokkal jobban megragad bennem, a leírt gondolatok tudnak igazán a véremmé válni.
Igen, abszolút megértem, amit a kutyusoddal kapcsolatban írtál. Szerintem nagyon érdekes, ahogy emberként viszonyulunk az otthon tartott állatainkhoz. Tudjuk, hogy nemigen gondolkodnak, vagy ha mégis, nagyon másképp, mint mi. Ennek ellenére sokszor támad az embernek olyan érzése, hogy mintha az adott állat értené, amit mondunk, mintha valamennyire azonosulni tudna velünk. Pedig máskor teljes az állat és gazdája közötti megértetlenség... Nekem cicám volt régen, aki pár év után sajnos eltűnt, de ezeket a dolgokat vele is meg lehetett tapasztalni. Szóval szerintem a kutyusoddal kapcsolatban átélt gyászod nagyon hasonlíthat arra, amit emberekkel kapcsolatban fogsz majd egyszer érezni, bár az valószínűleg sokkal intenzívebb lesz (legalábbis én így képzelem).
TörlésA "túl leszünk rajta" gondolat éppen olyan képzetek hatására merült fel bennem, mint amilyenekről Te is írsz. A bejegyzés megírása előtti napokban valamiért több helyzettel kapcsolatban is eszembe jutott, hogy milyen lenne éppen úgy meghalni. Persze, mindegyiknél valami nagyon nagy szenvedést képzeltem el, ami komolyan megrémített, de aztán rájöttem, hogy már máshonnan is ismerem ezt a érzést: ugyanezt élem át akkor is, amikor pl. a bejegyzésben leírt dolgoktól (műtéttől, vizsgától stb.) szorongok. Például amikor még foglalkoztam harcművészettel, volt egy nagyon nagydarab és nem túl kellemes modorú csapattársam, akiről tudtam, hogy ha párba kerülök vele, kegyetlenül meg fog verni. Ez minden alkalommal így is történt... utána persze fájt mindenem, de annyira megkönnyebbültem, hogy vége. Bocsi az anekdotázásért, csak próbáltam viszonylag könnyed módon még emészthetőbbé tenni a gondolatot.:)
Igen, a gondolatok leírása tényleg borzasztóan sokat tud adni. Ráadásul, ahogy Te is írtad, nem is csak a rendezettség kialakításában, hanem a memorizálásban, az elsőre nehezebben észrevehető tartalmak kitapogatásában is rengeteget segít. Nem véletlen, hogy az emberi kultúra éppen az írásbeliség kialakulásával tudott igazán méllyé válni.
Sokszor valóban többet látunk bele egy állat viselkedésébe, reakcióiba, de abban is biztos vagyok, hogy sok állatnak van lelke, vannak érzéseik és van, amelyik még gondolkodni is tud (csak nem feltétlen olyan szinten, mint ahogy a túlzásokba eső emberek sokszor gondolni szokták).
VálaszTörlésSajnálom a cicádat. Nekem nem volt soha cicám, de őket is szeretem.
Én is azt gondolom, hogy az átélt gyászom hasonlíthat majd egy szerettem elvesztése fölötti gyászhoz, de én is biztos vagyok benne, hogy az sokkal intenzívebb lesz.
Te jó ég, szörnyen hangzik, amit arról a csapattársadról írtál. Minden elismerésem, hogy ki mertél állni ellene. Én lehet, hogy nem mertem volna:) Mindenesetre értem, amit írtál és tényleg jó gondolat.
No igen, az írásbeliség. Ez eszembe sem jutott, de ez tényleg jó bizonyíték arra, hogy milyen fontos leírni a gondolatokat.