Hulla fáradt vagyok, úgyhogy nem ígérem, hogy nyelvileg tökéletes bejegyzést fogok alkotni, de egy ma délután lefolytatott beszélgetésem hatására egyszerűen muszáj vagyok írni a témáról.:)
Tehát: apológia a vallástalanság mellett. Ugyan minek? Talán rossznak, elítélendőnek tartom a vallásosságot? Nem, a magam részéről erről egyáltalán nincs szó. Az én életemnek is voltak olyan időszakai (sőt, a tizenéveim végéig gyakorlatilag folyamatosan ilyen állapotban éltem), amikor különböző okokból szükségem volt a vallásra. Utólagos önkritikaként azonban megfogalmazhatok egy nagyon általános és, meglehet, kissé túlzottan is általánosító következtetést a vallásosság természetével kapcsolatban: bár sok kérdésre választ adhat, a vallásosság
intellektuális szempontból nem korrekt.
A fenti állítás melletti érveimet két pontban szeretném összefoglalni: az elsőben a vallásosság ismeretelméleti, a másodikban az etikai inkorrektségére próbálom meg felhívni a figyelmet.
Első körben nézzük az ismeretelméleti inkorrektség kérdését. Mivel a klasszikusnak nevezhető istenérveket - amik alkalmasak lehetnének a vallásosság legitimálására - mára, úgy gondolom, meghaladottnak tekinthetjük, egy kissé modernebb elgondolást helyeznék az ezzel kapcsolatos elmélkedés középpontjába: Blaise Pascalét. Pascal gondolatmenetét kissé parafrázisszerűen visszaadva azt mondhatjuk, hogy egyszerűen célszerű hinnünk Istenben: hiszen, ha Isten létezik, értékelni fogja az imádatára fordított igyekezetünket; ha pedig mégsem létezik, legalább a saját életünket kellemesebbé tehetjük a reménytelenségérzet kiküszöbölésével.
Nos, úgy gondolom, ez az eszmefuttatás két pontos is hibás. Egyrészt nehezen tudom elképzelni azt az Istent, aki jó szemmel nézné a teremtményei haszonleső viselkedését. Gondoljunk csak bele, mit éreznénk az iránt, aki csak érdekből tesz a kedvünkre?! A másik problémám azonban ennél sokkal mélyebb tartalmú: röviden arról van szó, hogy a "célszerűség" önmagában képtelen ontológiai státuszt adni annak, amire irányul. Az, hogy Istenben talán célszerű, hasznos hinni, még egyáltalán nem teszi valószínűbbé (vagy valószínűtlenebbé) azt, hogy Ő maga létezik. A két szempont tökéletesen független egymástól. Az "Isten létét célszerű feltételezni, ezért hiszek Benne" kijelentés fényévnyi távolságokból szemet szúró intellektuális következetlenség. Jobban mondva inkorrektség - önmagunkkal és mindazokkal szemben, akiket megpróbálunk meggyőzni a saját ilyen módon felépített hitünk megalapozottságáról.
A vallásosság intellektuális inkorrektségének másik forrása etikai jellegű. Röviden arról van szó, hogy a vallásos megalapozottság önmagában nem képes magasabb rendű értékrendek kialakítására. Amennyiben saját etikai állásfoglalásainkat csupán annak alapján nyilvánítunk helyesnek, hogy azt valamely vallás legitimálja, úgy gondolom, helytelenül járunk el.
Az ezzel kapcsolatos állásfoglalásom bevezetéseként hadd szóljak pár szót a kultúránkat meghatározó egyik legfontosabb vallási eredetű viselkedésszabályzatról, a Tízparancsolatról. Noha ennek tartalmát gyakran még a magukat szigorúan ateistának vallók is nagyrészt elfogadhatónak és követendőnek tartják, azt gondolom, ez csupán végiggondolatlan társadalmi beidegződések eredménye. A parancsolatok egy része a vallástalan elme számára komikus, más pontjai pedig egyszerűen nem olyan abszolút érvényűek, mint amit egy "szent" szövegrészlet tanításaitól elvárnánk. Ami viszont még súlyosabbá teszi a vallás - és ezen belül ebben az esetben természetesen leginkább a kereszténység - etikai felsőbbrendűségét, az a Tízparancsolat és általában a teljes Biblia morális merevsége. Lássuk be, Isten nem lehetett túlságosan előrelátó, amikor a biológiai és társadalmi evolúció révén folyamatosan alakuló teremtményei elé évezredeken keresztül érvényesnek tekintendő erkölcsi etalont állított. Úgy gondolom, a Biblia - legalábbis a kevésbé véres Újszövetség - által előírt viselkedési szabályok teljessége ténylegesen megvalósítható a gyakorlatban, nehezen tudom azonban elképzelni, hogy az ilyen életvitel különösebb szeretetteljességről vagy együttérzésről tenne tanúbizonyságot a hozzá ragaszkodó emberrel kapcsolatban (hogy az ésszerűség nagyfokú hiányáról már ne is beszéljünk).
Lehet szeretni a felebarátainkat, de ez az illető felebarátokat (és talán minket magunkat sem) nem fogja visszatartani attól, hogy vétlen embereket bántalmazzanak, kínozzanak, tönkretegyenek.
Lehet őrizkedni az élet elvételétől, de ez vajon feledteti-e az éveken keresztül morfiumon élő beteg fájdalmát?
Lehet a "hitnek, a reménynek és a szeretetnek" élni, csak éppen az életünk hazug lesz és ostoba. Egyszóval,
lehet a Bibliának és a Biblia szerint élni, ám az emberi világ (ma már) nem konform az ott leírtakkal. A vallásosság tehát etikai szempontból sem ad kielégítő választ az élet kihívásaira. A készen kapott erkölcsi szabályok gondolkodás nélküli elfogadása pedig nem más, mint intellektuális inkorrektség.
A fenti érvek ismertetése után lássuk, mit kínál a vallástalanság a vallásos élet inkorrektségével szemben. Első közelítésben: semmit. A vallástalan világnézet önmagában nem mond többet az őt megélő ágensről, mint azt, hogy az illető nem kötődik egyetlen vallásos hagyományhoz sem. Második közelítésben aztán már kissé többet mondhatnánk a vallástalanság intellektuális korrektségének/inkorrektségének kérdésével kapcsolatban, azonban mivel magának a jelentéségnek (ti. a vallástalanságnak) is szinte végtelen számú változatát kellene a kérdés alapos megítéléséhez figyelembe vennünk, az alábbiakat csupán egy lehetséges variáns, az általam is képviselt agnoszticizmus vizsgálatára szűkítem le.
Önmagában persze maga az agnoszticizmus sem jelent intellektuális korrektséget. Az ember mondhatja azt, hogy nincs kedve elvont, filozófiai jellegű dolgokkal bíbelődni, ezért agnosztikus lesz (egyéni beállítottságtól függően a "nem tudom"-ot akár könnyebb is lehet kimondani a "hiszek"-nél). Megfelelő - intellektuális erőfeszítésekre hajlandó - hozzáállás esetén azonban az agnoszticizmus többet ad ennél. Amennyiben a nemtudás kinyilvánítása összekapcsolódik a helyes nézetek keresésével, az intellektuális korrektség igényével, ez utóbbival kapcsolatban sokkal messzebbre juthat, mint bármely vallásos jellegű világnézet. Az önmagát komolyan vevő agnosztikus két legfőbb jellemzője a szkepszis és a változásra való hajlandóság - úgy az ismeretelméletben, mint az etikában. Az agnosztikus, ha nem akar ellentmondani a tudás meglétét tagadó önmagának, nagyon komolyan fontolóra vesz minden, az előbbi területekkel kapcsolatban (is) általa hozzáférhető lehetőséget, és korábbi tapasztalatai és szellemi eredményei alapján dönt azok helyességének vagy helytelenségének feltételezhetőségéről. Az agnosztikus számára nincs készen rendelkezésre álló bizonyosság. Ennek eredményeképpen a világnézetet valló egyén ismeretelméleti és etikai állásfoglalása dinamikus. Lehetséges, hogy a magát agnosztikusnak valló ember is eljuthat egyszer valamilyen nyugvópontig, bizonyosságig az előbb megjelölt kérdéskörökkel kapcsolatban (bár én még sosem találkoztam agnosztikussal, akinek ilyesmi sikerült volna), addig azonban kötelességének érzi azt, hogy nézeteit folyamatosan felülvizsgálja. Nyilván, ha így gondolkodunk, nemigen számíthatunk a tetteink, gondolataink abszolút megalapozottságára: könnyen lehet, hogy tévedünk, és ha így van, képesnek kell lennünk belátni a tévedésünket. Mi több, képesnek kell lennünk bocsánatot kérni. Az agnosztikus gondolkodás mind ismeretelméletileg, mind etikailag vezethet később megcáfolódó nézetekhez, az utóbbi esetében akár katasztrófához is - ezektől azonban a vallásos világnézet sem mentes. A különbség abban van, hogy a vallástalan agnosztikus ténylegesen tudomásul veszi a saját emberi korlátait: a megismerésre törekszik, de ha ebben valahol hibát vétett, igyekezni fog azt kijavítani, vagy legalább valahogy kompenzálni. A vallásos világnézet esetében, ha az azt követő egyén tetteit az általa szentnek tartott vallás tanaival legitimálja, ilyesmi nem lehetséges. Az agnosztikus tévedhet, okozhat szenvedést, ölhet embert - a vallásos is (gondoljunk csak a számos tévesnek bizonyult bibliai állításra, a vallási szabályok betarthatatlanságából fakadó állandó frusztrációra, a vallási háborúkra stb.). A különbség abban áll, hogy az agnosztikus felelősen felülvizsgálja az ilyen jellegű tetteit (aminek eredményeként legjobb belátása szerint vagy elítéli őket, vagy nem) - a vallásos (lévén szerinte mindez Isten akaratából és esetleg az ember eredendő [figyeljük csak a felelősség elhárítását!] bűnösségéből ered) nem vagy csak igen torz módon. Ha nem így tesz, önmagával kerül ellentmondásba - ami pedig egy újabb, harmadik érv a vallásosság intellektuális inkorrektsége mellett.
Most látom, hogy kissé hosszúra nyúlt ez a gondolatmenet, ráadásul talán nem is a legkönnyebben követhető. Remélem azonban, hogy ha mást nem is, azt sikerül elérnem vele, hogy az erre járók legalább egy percre elmerengjenek saját nézeteik jellegén. Nem, nem felülírni kell - csupán őszintén, előítéletektől mentesen
gondolkodni.
