Pár napja belefutottam a neten egy cikkbe, ami az ember lelki-szellemi fejlődéséről(?) szólt. A fiatal felnőttkor leírásánál - micsoda meglepetés - önmagamra ismertem: idealizmus, a megismerés iránti vágy, a világ megvált(oztat)hatóságába vetett hit. Ezután elvileg annak kellene következnie, hogy szépen lassan beletörődöm abba, hogy minden éppen olyan, amilyen, majd illedelmesen bele kellene illeszkednem az élet és a társadalom rendjébe.
Nem akarom, hogy így legyen. De vajon tényleg törvényszerű, hogy az ember ilyen irányba változzon? Mi értelme az emberi életnek, ha nem áll mögötte az az elméleti megalapozottság és cél, amit "idealizmus" néven szokás emlegetni? Nem csupán beletörődésről, megfáradásról (igen, a társadalmi normákkal szembeni életvitel pszichésen rendkívüli mértékben fárasztó), a megújulás készségének a társadalmi nyomás hatására végbemenő elvesztéséről van szó? A kérdés komoly és nyitott. Többek között az a fura az emberben, hogy a különböző "törvények" egyéni érvényesülése mindig csak utólag mondható ki, vagy talán még akkor sem. Az egyéni pszichés-szellemi fejlődés jövőbeli menete nem előre megjósolható, már csak azért sem, mert az egyéni akarat és a környezet számos módon képest azt alakítani. Én sem tudom kimondani magamról, hogy biztosan nem válok egyszer másmilyenné, mint amilyen most vagyok, és amilyen szeretek lenni.
Mi is a gondom az idealizmus elvesztésével? Egyáltalán, mit is értek a saját esetemben idealizmus alatt? Agnosztikusként az idealizmus nálam tulajdonképpen egyfajta antiidealizmusként jelentkezik: a hiány, az űr, a tárgytalanság alkotják a gerincét, természetesen ismeretelméleti értelemben. Nem a tagadás és nem is az állítás. Ami motivál, az, éppen az előbbiekből fakadóan, a vágy, a megismerés vágya. Ezeket elvesztve az életem éppen azt vesztené el, ami megalapozza, legalábbis a szó sajátosan emberi, szellemi értelmében. Hogy szükség van-e ilyen szellemi megalapozottságra? Nem tudok a kérdésre objektív választ adni, csak a saját tapasztalatomat. Lassan másfél évtizede volt egy kisebb balesetem, minimális agyi érintettséggel. A dolognak látszólag semmilyen hosszútávú egészségi hatása nem volt, azonban a gondolkodásom ettől az eseménytől kezdve kissé megváltozott. Analitikussá, elemzővé vált, a dolognak abban a némileg mazochista értelmében, hogy minden információt szinte kényszeresen "dobozokba", kategóriákba sorolok, elemzem a köztük fennálló kapcsolatokat, érteni akarom őket. Muszáj értenem őket. Nem tudom, a gondolkodásom akkor is így alakult volna-e, ha nem történik meg a(z egyébként tényleg nagyon könnyű sérülésekkel járó) balesetem - valószínűleg igen. Annyi azonban biztos, hogy ilyen szellemi berendezkedéssel képtelen vagyok elképzelni egy ideológiailag megalapozatlan életet. Nem tudom, másoknak ez "sikerül"-e - és ha igen, ezt inkább jó vagy inkább rossz dolognak kell-e tekintenünk. Nem tudom, emberként egyáltalán lehetséges-e az ideológiamentes élet, ha pedig nem, akkor milyen szerepet tölt be az ideológiai megalapozottság másoknál. Nekem mindenesetre olyan szükségem van erre, mint a lélegzetvételre.
Könnyen felmerülhet az az ellenérv, hogy a fent írtak minden ellentétes törekvésem ellenére is csak az életkoromból és az annak megfelelő pszichés berendezkedésemből fakadnak. Hogy előbb-utóbb megváltozom, és belehelyezkedem az élet "rendes" kerékvágásába. Ezzel azonban van egy kis gond: az mindennapjaimat tudniillik egyre inkább úgy rendezem be, hogy megfeleljenek az előbb bemutatott életfelfogásomnak. Példának okáért középiskolás korukban még sokan tervezik, hogy egyszer kutató lesz belőlük, a világ titkainak feltárása lesz a hivatásuk stb. Mindennek az ideológiai háttere nagyon hasonló lehet ahhoz, amit magammal kapcsolatban az előbb leírtam. Aztán az érettségi bizonyítvány kézhez kapásával (vagy legalábbis valamikor ezidőtájt) a nagyra törő ambícióknak vége szakad. Nálam nem így történt. Én is kutató szerettem volna lenni gimnazista koromban, most azonban egyre inkább úgy néz ki, hogy csakugyan az is leszek. Mondhatni, papírom van arról, hogy erre törekszem, ahogy, ami azt illeti, van is. Ezen a téren tehát mintha kevésbé sikerülne a "normális" életvitel felé haladnom - a kutatóé ugyanis, legalábbis szakmai szempontból, gyanúsan hajlamos szétfeszíteni a normalitás kereteit. Az életem más területein is ehhez hasonló tendenciák vannak jelenleg alakulóban.
Eh, úgy járok most is, mint már sokszor, amikor be akartam fejezni egy-egy bejegyzést: annyi mindent lehetne még írni, de végkövetkeztetés, az nincs. Mert egyelőre valóban nincs. Legyen tehát ez ennek a kis szövegnek a zárszava: nem tudok (vég)következtetés(eke)t levonni, mert maga a világnézetem olyan, hogy ezt nem teszi lehetővé. És (egyelőre?) jól is van ez így: az átideologizáltság is, meg a nincs is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése