A világ jelentette kérdésre emberi nézőpontból szemlélődve legalább annyiféle válasz lehetséges, ahányat csak a nyelv és/vagy a fantázia segítségével, sőt, esetleg a nem teljesen körvonalazott sejtések segítségével is, fel tudunk vázolni. Rengeteg. Talán végtelen.

Milyen könnyű is elképzelni egy teljes mértékben rossz, gonosz világot... Ha van Isten, akár ilyen világot is teremthetett, akár Ő maga is lehet ilyen. És miért is ne lenne? Hol van a szerető, segítő isteni kéz egy halálra ítélt, a camus-i értelemben abszurd (mert a gondolkodó lények szempontjából választalan) mindenségben? Hol van az Isten akkor, amikor éppen az Ő nevében mennek tönkre életek; amikor az Ő szavára hivatkozva ismétlődnek meg naponta a fizikai, szellemi és lelki erőszaktétel aktusai; amikor az Őt követése csak gerinctelen, megalázkodott, fejüket a föld felé szegő embereket termel ki, mégpedig tömegesen?

Ülök a szobában, még néhány órán át egyedül, nehéz kérdésekkel a fejemben, lelkiismeret-furdalást és a saját helyes cselekedeteimbe vetett hitet egyszerre érezve, fulladozva a megválaszolatlan kérdések súlya alatt. Segíteni akarok, de kinek kell olyan segítség, mely csak a kínzó, őrjítő kérdésekkel való szembesülést képes felkínálni egy kényelmesen berendezett világ helyett?!

K*rva nehéz

...úgy hadat üzenni egy az általam szeretett férfit bekebelező szektának, hogy az én kezemben nincsenek kész, könnyen emészthető válaszok semmire. Lennék "véresszájú" hívő vagy ateista, netán erős agnosztikus, tök mindegy, könnyű dolgom lenne: egyik hülyeség helyére beerőltetném a másikat. Az egyetlen, számomra szellemileg és lelkiismereti szempontból is helyénvaló álláspont, a saját gyenge agnoszticizmusom, erre sajnos sokkal kevésbé alkalmas.

Rájönni, hogy egy egyébként értelmes és nagyon is szerethető embert minden szempontból szinte teljesen kilúgozott egy szekta: iszonyú. Rájönni, hogy ez a szekta mennyi aljasságot, fájdalmat és hazugságot termelt ki: szintén. Úgy kell összeszedegetnem valakit a saját romjaiból, hogy közben egy visszamenőlegesen megsemmisített, öt éves kapcsolatot is helyre kell rántanom. Egyedül, ahogy mindig, mert (most is) én vagyok az erősebb.

Hogyan fogom megértetni veled, Drága, hogy hiába keresed a bizonyosságot, az ebben az életben nem fog megadatni neked?! Hogyan fogod megérteni, hogy nincsenek kész válaszok, Isten szava semmiféle könyvben vagy beszédben nem található meg; hogy csak valószínűségi jellegű tudásunk van, és azok sem a transzcendens szféráról? Vajon megérted-e valaha, hogy Istenről, abszolútumról, túlvilágról, bűnről és jóságról, Jézusról és Sátánról beszélni éppen annyi, mint semmiről sem beszélni? Megérted-e valaha, hogy egy végtelenféleképp magyarázható világban nincs létjogosultsága az ezek közül egyetlen egyre koncentráló pascali fogadásnak?

Szeretlek, mert szerethető vagy. De gyűlölöm a múltadat, undorodom a gyávaságodtól és a gyengeségedtől, és szívből irtózóm mindazoktól, akik ezt tették veled.

Egy egyházról

Eddig nem voltam egyházellenes. Egy időben magam is tagja voltam egy - nevezzük szép néven - kisegyháznak, de két megszakításokkal tűzdelt év után kiléptem belőle. Hosszú távon nem tetszett, de nem keltett bennem gyűlöletet az egyházak iránt.

Eddig nem voltam kereszténység-ellenes sem. Világéletemben undorodtam a keresztény vallás által megkövetelt hazug, üres, negédes álszeretettől, de nem éreztem azt, hogy fel kellene lépnem ellene.

Közhely, hogy változnak az idők, de így van. Azt az embert, akiért a fél életemet odaadnám, a nagyon közeli múltban egy masszív szektából sikerült kirántanom - véletlenül. Nem tudtam, mi folyik ott. Most is csak sejtem.

Eredetileg belinkeltem és kommentáltam néhány, az érintett egyházról szóló anyagot, de ezeket a békesség kedvéért töröltem. Mindazonáltal, kérlek, drukkoljatok nekem, nekünk. (Ha valaki esetleg úgy érzi, tudna használható tanáccsal szolgálni ebben a helyzetben, nagyon szívesen fogadnám a fenti e-mail címen.)

Visszatérő kérdések

Az elmúlt(?) időszak eseményeitől nem teljesen függetlenül bizonyos furcsaságokat sikerült tudatosítanom a saját gondolkodásomban. Igazság szerint már korábban is észrevettem, de most még erősebben érzékelem például azt, hogy időről időre felmerülnek bennem kérdések, amelyektől egyszerűen nem tudok szabadulni. 

Az egyik ilyen, a blog témájához is erősen kapcsolódó kérdést érdemesnek éreztem itt is rögzíteni. A kérdés egyik fontos érdekessége az, hogy korábban többé-kevésbé biztos választ tudtam volna adná rá - ez ma már nem igaz. A következőről van szó: ha választhatnék az öröklét és aközött, hogy egyetlen másodpercre tökéletes tudást kapjak a világról, vajon melyiket választanám?!

A dilemmát lassan fél éve nem tudom feloldani magamban. Ennél is nagyobb pech azonban, hogy nagy valószínűséggel sem az egyik, sem a másik lehetőség nem fog számomra felkínálkozni soha.

Nem épületes, de valahova le kell írnom...

Sosem gondoltam volna, hogy embert be lehet úgy csapni, mint ahogy engem sikerült. Vajon egy ilyen pillanatban a józan észre vagy a szeretet nevű maszlagra érdemes-e inkább hallgatni?!