Szolgálati közlemény

Ó, csak most látom, hogy a sabloncsere miatt néhány régebbi bejegyzés kb. olvashatatlan formában szerepel a blogon. Nem tudom, vetemedik-e bárki is a korábbi posztok olvasgatására, mindenesetre idővel helyre fogom állítani őket, bár egyelőre nem igazán tudom, hogyan...:P

Frissítés: Ááá, közben rájöttem: átírom a HTML-kódot! A szőke nő megvilágosodása, hehe. :D Még jó, hogy tanultam egy kicsit programozni.

Gyűlölet

Érdekes, hogy a szeretet milyen központi, a gyűlölet pedig mennyire marginális szerepet kap a kultúránk által kitermelt közgondolkodásban. Az előbbi "jó", az utóbbi "rossz"; az előbbit szabad, sőt, kell érezni, az utóbbi viszont elfojtandó, szégyenletes. Pedig döbbenetes erejű és az emberi természethez messzemenően hozzá tartozó érzésként a gyűlölet létjogosultsága legalább akkora, mint a szereteté.

Nagyon közeli ismerősöm ez az érzés. Tudom, milyen az, amikor valakiről úgy érzed, már a puszta létezése is sértés a világ számára. Hogy lénye nem más, mint egy fekete lyuk, mely mindent magába nyel, ami fontos, értékes számodra. Tudom, milyen arra vágyni, hogy darabokra téphesd azt, akit gyűlölsz. Tudom, milyen tudni, hogy az illető halálhíre megkönnyebbülést, felszabadult örömöt szerezne a számodra.

Nem hinném, hogy a gyűlölet érzéséhez gonosznak kellene lenni, még annak legmélyebb formái esetében sem. (Igazság szerint egyáltalán nem hiszek sem a "jóság", sem a "gonoszság" létezésében.) A gyűlölet nem racionális érzés, hiszen valahol tudod, hogy "az" a bizonyos másik végső soron ugyanolyan gondolkodó biológiai gép, mint te magad - még ha az ő gondolatainak eredményei szenvedést is okoztak neked vagy valakinek, aki közel áll hozzád. Gyűlölni csak ugyanolyan irracionálisan tudunk, mint szeretni - a szeretteink nem istenek, azok pedig, akiket gyűlölünk, igen nagy valószínűséggel nem démonok. Furcsa és frusztráló ellentmondás az, hogy a két érzés közül mégis csak az egyik kap szabad utat.

Menni vagy maradni?

Jó ideje rendszeresen felmerülő kérdés nálunk a kivándorlásé. A párom számára régi, mindeddig beteljesületlen álom ez; számomra kaland, egy szerelmes nő döntése a párja céljainak megvalósításáért, és persze lázadás a magyarországi jelen ellen.

Ennek ellenére a döntés nehéz. Mert valahol, távol minden nemzetieskedő érzéstől, szeretek Magyarországon élni. Szeretem, hogy itt tél van és nyár, az ősz halálillatú szomorúságát és a tavasz vigasztaló simogatását. Szeretem ezt a ("bennfentes" számára) gyönyörű, gazdag, kifejező nyelvet; azt, hogy a legbutácskább és a legösszetettebb mondatok után egyaránt számíthatok arra, hogy valaki megérti őket. Szeretek a sokat látott, borús pesti homlokzatok között sétálni; szeretem a maradék balatoni napsütést érezni az arcomon olyankor, amikor a nyaralók már régen robottá visszaváltozva tengetik a napjaikat az otthonuknak nevezett minibörtönökben.

De van, ami elűz, hajt innen. Űz a múlt (nem a sajátom), űz az anyagi gond és az a mostanában kibontakozó légkör, mely a 21. században nem lehet ép elme terméke. Ahol, mondhatni, lassan büntetést kell fizetnem azért, mert "vén" (24 éves) fejjel is tanulok; ahol egyáltalán felmerülhet az információáramlás máig ismert legjobb eszközének - igen, az internetnek - a korlátok közé szorítása; ahol az ember önrombolása kap támogatást önmaga építése helyett, ott valakinek ott "felül" nagyon fáj az, ami számomra a legfőbb érték - a gondolat.

A "menni vagy maradni?"-kérdés esetünkben, legalábbis egyelőre, a "maradni" felé látszik eldőlni. Azonban már nincs messze az a pont, ahol a gondolat szabadságának, sőt, lehetőségének védelmét már csak vízumkérelmekkel, külföldi álláskereséssel és nehezen, de mindenképpen összespórolt repülőjeggyel érezném megoldhatónak.

Új sablon :)

Hű, de untam már az előzőt...

Lehet, hogy később még keresek egy másikat ehelyett a homályos-csillagos helyett, de egyelőre tetszik így, remélem, nem vagyok egyedül.:)

Egészség

Nem hiszek az "ezós" egészségügyi zagyvaságokban, tényleg nem. Viszont azt nagyon komolyan gondolom, hogy az agy, lévén a test gépezetének szerves része, komoly hatást képes gyakorolni a test más szerveinek a működésére. (Ahogy vice versa: egy masszívabb tápanyaghiány például mentális zavarokat, a láz aluszékonyságot stb. okozhat, tehát hat az agyra.)

Hogy ez így van, arra, úgy tűnik, elég jó példa lennék. Bizonyos okokból esedékessé vált egy kivizsgálásom, ahol megerősödött az a benyomásom, hogy a testemben szinte minden "rossz" - (tudtommal) nem nagyon, de valamennyire igen. A testi állapotom tükrözi azt, ahogyan a világról gondolkodom. A gondolkodásom alapvető hangulata melankolikus, a mindenségre valamilyen keserűséggel keveredett csodálattal tekintek; az életnek olyan igazán sosem örültem, a kíváncsiság, a tudásvágy azonban benne tart. Úgy tűnik, a testem egyetért velem. Jónéhány szervem kicsit máshol van, mint ahol lennie kellene, némelyik nem működik tökéletesen, de a testem egésze, legalábbis egyelőre, azért mégiscsak betölteni látszik a feladatát. Azt hiszem, bizonyos tekintetben mind a szervi, mind a pszichés működéseim időzített bombaként működnek  - ha valaha, akkor a maguk idejében talán a komoly gondok is egyszerre fognak majd a két területen jelentkezni.

Tractatus - olvasás után

Többéves kerülgetés után végre sikerült átrágnom magam Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezésén (eredeti cím: Tractatus logico-philosophicus). Az "átrágás" szó nem túlzás: mindössze 50 oldalról van szó, a hasonló szövegekhez kevéssé szokott szemnek viszont napjaiba kerül, hogy a végére jusson. Ez a bejegyzés az értekezés néhány - számomra - figyelemreméltó gondolatát ragadja ki, ilyen értelemben spoiler, tehát az eredeti szöveget még nem ismerőknek nem feltétlenül javaslom a poszt elolvasását.

Az írással kapcsolatos két legfontosabb benyomásom a "katyvasz" és az "agnoszticizmus" volt. El tudom képzelni, hogy Wittgenstein a Tractatus összeállítása közben időnként tudatmódosító szerekhez nyúlt, néhány ponton ugyanis erősen szétcsúszni látszik a gondolatmenet. Ugyanakkor az a világkép, ami a zavaros szakaszok kiszűrése után kirajzolódik a szövegből, hozzám agnosztikusként rendkívül közel áll.

Wittgenstein szerint a világról csupán egy különböző közvetítő közegek révén nyert képpel rendelkezünk. Azt, amit érzékelünk, gondolatokba és szavakba tudjuk rendezni, nyelvi formulákban ki tudjuk fejezni. Amiről nem tudunk gondolkodni és beszélni, az számunkra nem "létezik" (a létezik szó itt ismeretelméleti, nem pedig ontológiai értelemben használatos): "nyelvem határai világom határait jelentik". Az ember csak a saját világához, tehát a világról alkotott képek egyedi összességéhez férhet hozzá. A látás - szerintem zseniális - analógiájára az egyéni ismeretanyag úgy képzelhető el, mint egy adott pillanatban megtapasztalt látótér. Mindahhoz, ami a látóterünkön kívül esik, semmilyen hozzáférésünk nincs: az egyéb érzékszervek tapasztalatainak kikapcsolása esetén nem tudhatnánk, mi van ott, vagy hogy van-e ott egyáltalán bármi is. Bármely pillanat látásélménye szempontjából a látótéren kívül eső dolgok (ha vannak) hozzáférhetetlenek, nem gondolatba és szavakba foglalhatóak, nem léteznek.

Noha Wittgenstein a dolgozat végén a misztikum kérdéseit feszegetve saját gondolatmenetének csapdájába esik, a fentiek szerintem remekül kifejezik azt, amit a világról a mű megírása idején tudni lehetett, illetve amit ma tudhatunk. Ami a "kimondhatatlanon" innen van, arról gondolkodhatunk, beszélhetünk; azt vizsgálhatjuk, megismerhetjük. A wittgensteini "kimondhatatlan" fogalma semmilyen konkrét entitást nem jelöl, csupán egy határkő: azt jelzi, hogy azon túl, amire gondolni tudunk, lehet, hogy van valami vagy éppen semmi sincs, erre vonatkozóan azonban nemhogy állításokat nem tudunk tenni, de még csak rákérdezni sem vagyunk képesek. "Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem." A kimondhatatlan tehát nem magasztossága, abszolút természete vagy más hasonló okok következtében nem mondható ki, nem gondolható el. Az általa kijelölt határkő per definitionem nem léphető át, következésképp fogalmunk sincs, van-e mögötte bármi is, és ha igen, mi van mögötte.

Hogy a "kimondhatatlanra" vonatkozó állítások maguk is bizonytalanok, azt a legjobban maga Wittgenstein fejezi ki: "Az   én   kijelentéseim   oly   módon   nyújtanak   magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.)" Végül tehát a Tractatus is eljut arra a pontra, ahol a kételkedő-agnosztikus gondolatmenetek általában elérik saját határaikat, azaz megkérdőjelezi önnön érvényességét.

Nem találom a helyemet...

Nem találom a helyemet az emberek között. Pedig, urambocsá', nem csak én vagyok ám halandó. Ennek ellenére a tapasztalataim mindinkább azt mutatják, hogy a többség - szép filozófiai kifejezéssel élve - hétköznapjai során olyan mélyen süllyed a létfeledésbe, hogy onnan csak erőszakkal (betegség, tragédiák stb. árán) lehet felszínre hozni.

Irodakukac vagyok egy ideje. Ránézésre szép, egyébként egészségtelen munkahelyi környezet, közepesen izgalmas munka, sivár lelkületű kollégák. Bizonyos szempontból a legrosszabbat hozza ki belőlem, hiszen egy ilyen közegbe az ember akaratlanul is megpróbál világosságot csempészni. Praktikusan: okoskodik. Nem szép dolog, de a lelki-szellemi üresség fullasztó légkörét kell, muszáj oldani valahogy.

Az ismerőseim közül mind többen családot alapítanak. Az egyetlen dolog, amit szerintem soha, senkinek nem lenne szabad megtennie. A gyermek - halál. A nevelő eleven halála, az ego eltűnése, feláldozódása egy hozzá hasonló létért, magyarul értelmetlenül. Hiába szőtt a kultúra olyan sok szép mesét a család intézménye köré, az utóbbi a valóságban nem más, mint a gondolkodó egyént elevenen felemésztő pokoltűz.

A kapcsolat, amiben élek, jó. Tudtommal. És mindaddig, amíg nem válik szükségessé az igazság fogalmának kisebb-nagyobb megkapargatása. Merthogy az rugalmas határokkal rendelkezik mifelénk. Sok egyéb dolog mellett egyvalamit biztosan megtanultam a kapcsolatomból: azt, hogy az igazság az esetek egy részében tünékeny, nehezen becserkészhető jószág.

Szeretnék eltűnni valahová. Valahová, ahol csend van, nyugalom van, ahol a gondolatot nem öli meg a nyárspolgári "kell", "nincs időm", "van nekem fontosabb dolgom is". Egy erdészházba. Egy tópartra a skót hegyek közé. Egy sokemeletes ház legfelső, szomszédtalan garzonjába. Novellaírásból és szörpfőzésből élni. A párommal, esetleg még néhány macskával. Éjszakákon át olvasni és olvasni, büntetlenül. Egy életet szánni azoknak a nagy, kimondhatatlan kérdéseknek, melyek többé tesznek minket kötelességüket ostobaságból teljesítő biológiai gépeknél.