Nomen est omen

El tudom képzelni, hogy a sokadik ismeretelméleti meditációmmal (mint amilyen most is következik) kezdek kissé unalmassá válni. Ha így lenne, nézzétek el nekem. Több oka is van annak, amiért az utóbbi időben megszaporodtak az ilyen témájú bejegyzéseim. Egyrészt, rossz szokásomhoz híven, megint sikerült egyszerre több dologba is belekapnom, de ezeknek csak egy része olyasmi, amiről képes vagyok írásban is számot adni. Van olyan téma, ami még nem eléggé kiforrott bennem ahhoz, hogy véleményt mondhassak róla; van olyan is, aminek a "papírra" vetése akkora fájdalmat okozna, hogy nem vagyok képes leírni a vele kapcsolatos gondolataimat. És végül vannak ezek a meditációk. Furcsa módon ezeknek a természetében rejlik az utóbbi idő egyoldalúságának másik oka: egyszerűen örömet okoz leírni őket. A leírt szó valahogy önállósodik, objektivizálódik az őt megalkotó elméhez képest. Jó kívülről látni a saját gondolataimat, jó vitatkozni velük, jó rögzíteni a kifejezhetetlent sejtető képeket. Ennek jegyében készült az alábbi bejegyzés is.

Szóval nomen est omen. Eszter, ugyebár. Nem volt egy nagy ötlet a saját nevemen elkezdeni blogot írni, de így utólag már mindegy. A lényeg az, hogy tényleg így hívnak, és én nagyon szeretem ezt a nevet. Nem a hangzásáért, hanem a jelentése miatt: csillag. Érdekes, hogy a fogalom milyen fontos szerepet töltött be az eddigi életem alakulásában, kétszeresen is. Egyrészről valahányszor leírom a nevemet - bármilyen okból -, rejtetten bár, de ennek a fogalomnak hagyom ott a lenyomatát. Másrészt pedig a csillagok, a világűr, a végtelen képzetei alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Hadd meséljek egy kicsit!

Már akkor tudtam olvasni, amikor még bőven nem kellett volna (lehet, hogy itt rontottam el...:)). Emlékszem, egyszer - úgy öt-hat éves koromban - kaptam valahonnan egy egész csomag ismeretterjesztő könyvet: volt köztük emlősökről, rovarokról, növényekről meg még ki tudja miről szóló - és volt egy a Világegyetemről. Az élővilággal kapcsolatos kötetek azóta sem voltak a kezemben, a csillagászati viszont annál inkább. Éppen az akkori szellemi szintemnek megfelelő könyvről volt szó: sok színes képpel, kevés és könnyen kibogozható szöveggel. Elolvastam... A mai napig vissza tudom idézni azt az egyszerre kellemesen meleg és fájóan jéghideg érzést, amit a fentebb már leírt fogalmakkal (a csillagokéval, a világűrével, a végtelenével) való találkozásomkor éreztem. Félelem és vágy egyszerre. Félelem attól, amit megtudtam; vágyakozás arra, hogy ennek ellenére még többet tudhassak. Ismerős, ugye? Sokszor írtam már ezekről az érzésekről, aminek az az egyszerű oka, hogy azóta is bennem élnek. De visszatérve az előbbi történetre: a "csillagászati" könyv nagy sikere nyomán hamarosan kaptam még néhányat, amiken szintén átrágtam magam (ez idővel már könnyebben ment, mert közben rendesen megtanultam olvasni). Aztán egy időre elhalkult ez az érdeklődés, hogy húszéves koromra ismét felélénkülhessen. A csillagászat, a kozmológia ma egy azon témák közül, amelyek a legjobban érdekelnek. Kár, hogy a tudásom messze elmarad az érdeklődésemtől...

A csillagokkal való kettős találkozás azonban nemcsak érdeklődésemben hagyott nyomott bennem, hanem metaforikusan is, egy furcsa, visszatérő gondolatban. Amikor néhány éve kénytelen-kelletlen eltűntté nyilvánítottam magamban Istent, meglepő módon nem uralkodott el rajtam a nihilizmus, legalábbis ismeretelméletileg nem. A félelem és a vágy, amiről fentebb írtam, megmaradt, és furcsa módon mintha tárgya is lett volna. A tárgy - nos, az sajnos kimondhatatlan, abban a wittgensteini értelemben, hogy nem tudom, mi a tárgy. Ha viszont valamihez mégis kötni akarom az érzéseimet, akkor az egyik dolog, ami eszembe jut: a csillagok vonzása. Tőlük félek és rájuk vágyom. Persze, mikor ezt írom, nem azokra az égő gázgömbökre gondolok, amik a csillagok fizikai valóját jelentik; sokkal inkább azokra a sejtelmesen hunyorgó, ezüstös, apró fénypontocskákra, amiknek akkor tűnnek, ha szabad szemmel felnézünk az éjszakai égboltra. Miszticizmust sugall az, amit írok? Elsőre talán igen, de nem erről van szó. Csupán egy réges-régóta őrzött, ösztönös érzés újraátéléséről úgy, hogy tudom, hogy a dolognak nincs valóságalapja, de ez nem is számít. Csak egy benyomás, amit kedvemre eltávolíthatok magamtól vagy közel engedhetek magamhoz, hiszen nincs hatalma felettem, noha mélyen belém ivódott. Olyasmi, mint Platón államában az emberekbe ültetett fémdarab: a filozófusoknak is "hinniük" kellett abban, hogy egy aranyrögöt hordoznak a testükben, noha jól tudták, hogy a valóság nem ez. Bennük arany volt - bennem csillag. A szívemben, a lelkemben - és, milyen furcsa egybeesés, még a nevemben is.

Kaleidoszkóp

Belezuhantam egy kaleidoszkópba. A színes kis üvegcserepek kiszámíthatatlanul áramlanak körülöttem, ahogy a bűvös doboz időről időre meg-megrázkódik, forog. Néha előre sejthetően, néha teljesen váratlanul. Van, hogy én is rásegítek egy kicsit a mozgására. Minden rázkódás, minden fordulat új, ismeretlen képet tár a szemem elé. Nem tudom, maga a szerkezet változik-e vagy sem; nem tudom, milyen természetű. Bármi is azonban a helyzet, nekem csak egy lehetőségem van az engem rabul ejtő kaleidoszkóp megismerésére: az örvénylő képek szemlélése.

Meglehet, boldog lennék, ha egyszer  - számomra legalábbis - végképp leállna a kaleidoszkóp forgása. Ha eljönne egy pillanat, ami után már csak egy képet mutatna. De tud-e hiányozni még nekem a boldogság? A boldogság, ami negédesen elszunnyasztja, megöli a gondolatot. A gondolat ellenben fájdalmat, zaklatottságot kelt - minél többet gondolkodunk, annál inkább. Annál hevesebben forog a kaleidoszkóp. Csak forogjon is tovább!

De jaj: nem csupán azt nem tudom, mit jelentenek a kaleidoszkóp képei  - arról sincs elképzelésem, hogy hogyan kezdhetnék neki az értelmezésüknek. Az egyes üvegcserepecskék körvonalát, színét, formáját, átlátszóságát figyeljem meg? Vagy teljes képeket - azok hangulatát, színhatásait? Vagy egyszerre csak kisebb-nagyobb részleteket? Netán kombináljam a megfigyelés különböző módjait? Képként kell egyáltalán értelmezni azt, amit a kaleidoszkóp mutat? Te jó ég...

Lassan már az lesz a gyanús, ha a kaleidoszkópom valamely képét illetően bizonyosságot kezdek érezni. Ilyenkor szinte biztos lehetek abban, hogy a szerkezet perceken belül ismét rázkódni kezd - és a kép, amelyet érteni véltem, szertefoszlik, és újabb érthetetlen alakzattá rendeződik át. (Ez történik többek között, amikor olvasok: az olvasásra valóban méltó könyv - és meghallgatásra érdemes "tanító", és a tiszteletet megérdemlő művész - feladata kiforgatni a világot a sarkaiból.) Gyakran azon kapom magam, hogy a képek szemlélésekor már nem is bizonyosságot keresek, csupán benyomásokat, az ismereteknek az elmémben halványan, sejtelmesen tovább gomolygó megcsillanásait, amelyekbe szükség esetén kapaszkodhatok, vagy el is engedhetem őket. Nem tudom, lesz-e közöttük, amelyik segít megértenem a kaleidoszkóp képeit, és ezáltal azt is, ami igazán fontos: magát a kaleidoszkópot.

A talaj megmozdul a lábam alatt, forgást érzek magam körül. Színes csillogás vakít el egy pillanatra. És és az üvegcserepek - ki tudja, húsz és még pár év alatt hanyadszorra már - csilingelve ismét új képbe rendeződnek át...

Feszültség

Nos, nem tudom, mennyire feltűnő az a csöpp kis mániám, hogy időnként hajlamos vagyok szinte kényszeresen keresni a megfelelő szót bizonyos dolgokra. Ha beüt a mániás fázis, annak két kimenetele lehetséges: vagy megtalálom a megfelelő kifejezést, vagy kiötlök egy sajátot. Feladni nem szoktam...:) Most például a saját örökös kíváncsiságomra próbáltam adekvátabb megnevezést keresni, amit meg is találtam, mégpedig egy közkeletű szó kisebb átértelmezésével. A bűvös szó: a "feszültség".

Már egy ideje tartja magát bennem az a sejtelem, hogy egy kifejezés (potenciális) semlegességének legfőbb bizonyítéka az, ha beépül a természettudományok szókincsébe. A "feszültség" szó pont ilyen: nem hiszem, hogy sok magyarázatot igényel, hogy milyen fontos szerepet tölt be a fogalom a fizikában. De semleges, vagy legalábbis nem egyértelműen pozitív vagy negatív tartalmú szóként használható a "feszültség" a köznyelvben is: mindannyian ismerjük a jelenség negatív (nyugtalanság) és pozitív (vágy) jellegű megnyilvánulásait is. De mi is tulajdonképpen a "feszültség"? Az én értelmezésemben a nyugalom, a zavartalanság megbomlása; olyasmi, mint amikor tintafolt kerül egy hófehér papírlapra. Olyasmi, mint amikor az íj húrja lövésre vár: vagy megtörténik a lövés, vagy maga a húr szakad széjjel, de az adott, kifeszített állapotában sokáig nem maradhat. Valami, ami - pozitív és/vagy negatív értelemben, vagy éppen egyik értelemben sem - válaszért, megoldásért kiált. Ilyen bennem is a kíváncsiság, a tudni akarás, a világról szóló kérdés sürgetése: nem egyszerűen rossz vagy jó, sőt, talán nem is igazán illethető ezekkel a szavakkal; viszont nem is olyasmi, ami fölött el lehet siklani. Megoldást kíván, parancsolóan, sosem felejthető módon. A húr az elmémben és a szívemben kifeszítve vár a sorsára - talán egyszer újra nyugalomba kerülhet, bár sejthető, hogy ehelyett végül csakugyan darabokra szakad, sosem teljesítve be feladatát. Addig azonban kénytelen a lövésre összpontosítani, hiszen egész lényét átjárja - a "feszültség".

Érdekes, hogy éppen egy fizikában is használatos szót találtam a saját tudatállapotom megjelölésére. Az, hogy egy objektivitásra törekvő tudományterület kifejezését alkalmazom erre a célra, jelzi azt is, ahogy a "feszültség" átveszi tőlem a valóságosság kiváltságát. A "feszültség", ami áthat, fontosabb, hatalmasabb, ténylegesebb, mint én magam. Ha a "feszültség" kivételével minden testi-lelki-szellemi megnyilvánulásom eltűnne, semmivé válna, a lényegem akkor is megmaradna. Az objektív "feszültség" a szubjektív "én" fölé emelkedik bennem - és nem bánom, hogy így van.


Záró megjegyzés: Folyton azon kapom magam, hogy totálisan hitetlen, mégis kvázi-vallásos gondolatmeneteket vetek virtuális papírra. Most is ez történt...

Öregszem, vagy mi...

Szebben úgy lehetne mondani: érek; a megnevezés azonban mit sem változtat azon, amit közölni próbálok. Bár még nem találtam ősz szálat a hajamban, az utóbbi időben észrevettem magamon egy kezdődő, de fontosnak ígérkező változást: mintha kevésbé félnék a haláltól. Pontosabban, mintha kezdeném átértékelni a halál tényét. Az összefeszültség-mennyiségem ("feszültség", hű, de jó szó - erről még szeretnék írni, bár már biztos nem ma este) ezzel ugyan nem csökken, de a hangsúly mintha mostanában a korábbiakhoz képest eltolódott volna. Mondhatni, egy csöppet talán intellektualizálódott a halálfelfogásom. Hm...

Két dolog történt az utóbbi időben, ami ebbe az irányba hathatott: egyrészt több, általam ismert ember földi útja is véget ért, másrészt elkezdtem blogot olvasni és írni. Elég bizarr kombináció.
Bár kifejezetten utálok gyerekkori emlékeket idézgetni, egy furcsa jelenetsorozat jutott eszembe a napokban: régi-régi átsírt esték és éjszakák, amikor a haláltól való félelmemben próbáltam anyám szavaiban vigaszt találni, sikertelenül. Bár nagyon jól tudom, hogy a mai napig anyám szinte az egyetlen, aki érti (mert maga is nagyon jól ismeri) azt a gyomorforgató, jéghideg, őrjítő félelmet, amit a meghalással kapcsolatban érezni tudok, mindig olyasmivel próbált vigasztalni, ami számomra nem sokat jelentett: hogy majd akkor fogok elkezdeni kevésbé félni a haláltól, ha már egyre többen kezdenek elmenni a környezetemből. És furcsa, de mintha bizonyos szempontból tényleg így lenne. Hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, hogy úgy érhettem el a felnőttkort, hogy senki sem halt meg azok közül, akik közel(ebb) állnak hozzám. Természetesen tudom, hogy ilyesmi bármelyik pillanatban bekövetkezhet, de talán ma már könnyebben fogom tudni mindezt kezelni, mint korábban tudtam volna. Az elmúlt egy-két évben viszont sorozatosan értek az élet végéhez olyan emberek, akiket, ha nem is közelről, de látásból, lépcsőházi-utcai beszélgetésekből, írásaikból ismertem. Három szomszédom, egy tanárom, néhány kedvelt íróm - ők jutnak eszembe elsőként. És valahogy, ha rájuk gondolok, az a gondolat férkőzik be az elmémbe, hogy lám, ők már túl vannak rajta. Hogy túl lehet lenni rajta. Mint egy vizsgán, egy műtéten, egy kellemetlen beszélgetésen. Csak a halálnak, az utóbbiakkal ellentétben, talán emléke sem marad az "átélő" szubjektumban. Legalábbis, ha az öntudat megsemmisül, akkor biztosan nem. Ha nem semmisül meg, akkor... - nos, akkor majd kiderül, milyen emléket hagy maga után a meghalás, a "túl vagyunk rajta" azonban ekkor is érvényes marad, sőt, ekkor érvényes igazán. Amikor úgy érzem, mintha csökkenne bennem a halálfélelem, ezek gondolatok éltetik bennem az enyhülés sejtelmét. Racionalizálok. Elsőre olyan furcsa ez a felismerés, mintha nem is én lennék az, aki ezt leírja. Aztán rájövök, hogy nagyon is én vagyok. Még inkább én vagyok, mint az a rettegő kislány, aki lassan hátrálni kezd az elmém egy távoli zugába, hogy átadja a helyét valaki másnak - valakinek, akit még én sem ismerek igazán. De akinek barnás fürtjei között már megcsillan néhány ezüstös tincs. Aki képes a világot, mint számára érthetetlen, örvénylésében is hallgató kavargást szemlélni, és aki lassan rájön, hogy ez a hallgatás nem változik sem akkor, ha ő maga - a Valaki - él, sem akkor, ha meghal. Hogy ugyanaz a néma megfoghatatlanság veszi körül már most, mint ami majd akkor is, ha földi útja egyszer véget ér. Hogy nem a halál - a "vizsga", a "műtét", a "kínos beszélgetés" - ad igazi okot a rémületre, hanem a világ maga. Hogy valójában ez az ismeretlenség az, amivel kezdenie kell valamit (de vajon mit?), nem pedig a halál.

Hogy mi köze mindehhez a blogolvasásnak-írásnak? Meglepően sok. Amióta közelebbről elkezdtem ismerkedni a műfajjal, két dologgal gazdagodtam. Egyrészt folyamatosan értesülök mások témába vágó véleményéről, ami a hétköznapi kommunikáció során, lássuk be, nehezen érhető el ilyen koncentrált formában. Mások gondolatai pedig - tanítanak. Nem kioktatnak, nem becsmérelnek, hanem egyszerűen átgondolásra kínálják magukat, kíváncsi és némi intellektuális önmarcangolásra hajlamos emberként pedig nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy csakugyan így is tegyek.:) Ez a "blogolás" egyik nagy előnye. A másik az, hogy, mivel szeretném, ha az eszmefuttatásaimat mások számára is többé-kevésbé fogyasztható formában sikerülne közölnöm, rákényszerülök arra, hogy a mondanivalómat logikusan végigvezessem magamban (is). Mert a nyelv már csak ilyen: ha értelmes kommunikációra akarjuk használni, legalább egy minimális szinten alkalmazkodnunk kell a logika szabályaihoz - nem csak olyan értelemben, hogy a mondatainknak legyen egy ésszerű szerkezete, hanem úgy is, hogy a mondandónk lehetőség szerint ne legyen önellentmondásos, legyen eleje és vége, egyszóval logikus legyen. Egy ilyen szövegszerkezet felépítése pedig egyszerűen kényszerítő erőként hat azirányba, hogy azt, amit leírunk, újra és újra átgondoljuk. Az, hogy hol többé, hol kevésbé élvezhető irományokat rakosgatok fel egy Isten háta mögötti (úgy szó szerint:D) blogra, segít, hogy rendszerezettebben legyenek a gondolataim, hogy jobban fel tudjam dolgozni az élményeimet, benyomásaimat. Akár a halállal kapcsolatosakat is.

Pár mondat Istenhez

Úgy érzem, alkalmas a perc arra, hogy néhány dolgot megköszönjek Neked, Istenem.

Köszönöm, hogy már nem hiszek Benned. Nem tudok és nem is akarok.
Köszönöm, hogy sosem tudok már Hozzád fordulni: sem örömömben, sem bánatomban, sem tanácstalanságomban, sem kétségbeesésemben. Köszönöm, hogy az életemért engem terhel a felelősség, és azt is, hogy - legalább néha - elég erőt érzek magamban mindezt emelt fővel viselni.
Köszönöm, hogy ha most kellene meghalnom, azonnal el is kárhoznék. Tíz parancsolatodból hetet nem tartok be, nem sok reményt fűzhetnék a végítélethez.
Köszönöm, hogy olyan idegennek érzem magam az emberek között, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Köszönöm az undort, a haragot, a gyűlöletet, amit érezni tudok. És köszönöm, ha néha, bár ésszerűtlenül, mégis hagysz megnyílni egy keskeny és veszélyes ösvényt "lélektől lélekig".
Köszönöm, hogy érthetetlen helyeken és időkben ismertettél meg érthetetlen emberekkel, hogy aztán érhetetlen fájdalmakat és érthetetlen csodákat élhessek át velük.

És köszönöm, hogy mindennek ellenére nem tudok szabadulni Tőled, mert az általad hagyott űrt kitöltő kérdés ott van velem minden percemben. Köszönöm Neked a vágyat és a nyugtalanságot, ami betölti az életemet.

Jaj...

Körülbelül ezzel a szóval tudnám jellemezni a ma a rokonságomnál tett látogatásomat. Nyilván az én hibám, de jobban szeretem, ha a találkozásimat új és minden fél számára építő információk cseréje jellemzi. Ma sajnos  - ahogy az már csak szokásos - nem ez történt. A következő tudásmorzsákat mindenesetre zsebre tehettem, immáron ezredszer:

• Nincs életem. [Azaz magamnak való vagyok, ahogy az elmúlt huszonkevés év során is voltam.]
• Majd kinövöm. [Mindent, de leginkább magamat.]
• Érzelmileg éretlen lény vagyok. [Azaz nem szeretem kritikátlanul átvenni az érzelmi élettel kapcsolatos mintákat, sem kritika nélkül hagyni azt, amit helytelennek találok. És van, amit helytelennek találok. Magyarán van saját morálom.]
• és az elmúlt hét még egy remek termése, ezúttal a rokonságom egy más tagjától: Ideje lenne már férjhez mennem. [Kac-kac. Erre tényleg nem tudok többet mondani.]

Na, erre varrjak gombot. Igen, az is csodás lenne, ha végre elkezdenék gombokat varrogatni, elvégre mi más is egy nő feladata... Na de az iróniát félretéve: nem célom a blogot efféle személyes nyavalygásokkal megtölteni, de ha már van hova kiírnom magamból az ilyesmit, miért ne tenném. Elvégre hozzám hasonló elméleti ember esetében a világnézeti kérdések csakugyan kapcsolatba hozhatók az élet minden más mozzanatával is.

Egyébként, azt hiszem, pontosan ez az elméleti beállítódás lehet a baj: mióta az eszemet tudom, viszonylag kevéssé érdekeltek a világ látható-tapintható-érzékelhető dolgai; mindig a jelenségek mögött álló valóság illetve ennek keresése volt az, amit igazán fontosnak éreztem.  Érdekes kérdésnek tartom, hogy az utóbbi körébe tartozó sejtéseket vajon miért tartjuk kevésbé jelentékenynek, mint a mindennapi élet eseményeit. Az, amit mi emberi életnek tekintünk, csak egy meghatározhatatlan méretű részlete annak az egésznek, amit a mai napig nem sikerült kielégítő módon felderítenünk. A részletekbe merülni az egész megismerésére való törekvés helyett: csak én érzem ezt nevetségesnek?!

Ahogy már korábban is sokszor írtam, a magam részéről ezen megismerési törekvésnek a jegyében élek. Ennek nyilván következményei vannak a mindennapi tevékenységemre nézve is: rengeteg téma érdekel, sokat olvasok és még annál is többet gondolkodom. Nem hinném, hogy különösebben magas intellektussal rendelkeznék, de amim van, azt a fent leírt célnak szentelem. Valóban nem sokat járok társaságba, de ennek nem csak az az oka, hogy a könyvek rabul ejtettek, hanem az is, hogy jobban szeretem az egyedüllétet, a nyugalmat; továbbá az, hogy undorodom az emberek többségét jellemző minden szempontú ürességtől. Ha ennek az ürességnek a diagnosztizálása érzelmi fejletlenséget jelent (tekintve, hogy nem szeretném "megérteni" a tartalmatlan életű embertársaimat), ám legyen. Hogy mindezt "kinövöm-e" majd egyszer, nem tudom. Azzal tisztában vagyok, hogy, ahogy mindenkié, az én személyiségem is változik. Komolyan tartok azonban attól, hogy nagyobb eltérés a jelenlegi beállítottságomtól inkább beszennyeződést, lesüllyedést jelentene, mint bármiféle fejlődést. Lelkiismereti okoktól hajtva rengeteget dolgozom magamon, tudatosan. Ha az irány, amit eddig követtem, nem végzetesen hibás valamilyen módon, jobban örülnék, ha az engem formáló változások inkább a jelenlegi utam folytatását jelentenék, mint attól való elkanyarodást, netán visszafordulást. Végül az, hogy huszonpár évesen nem vagyok házas, számomra semmiféle nehézséget nem jelent, sőt. Radnóti szellemét idézve nem gondolom, hogy az, akire igazán szükségem van, feltétlenül "hitves" kell, hogy legyen - elég, ha "barát". Barát lehet bárki: ismerős, szerető, rokon - mindegy. A kölcsönösen építő, támogató, tiszta emberi kapcsolatok nem zárhatók jogi keretek közé. Ha pedig a "hitves és barát" kombináció mégiscsak megvalósul, az több, mint amit az élettől elvárhatunk.

Ez lenne tehát a válaszom a mai antiélményeimre. Számomra a fentiek leírása megkönnyebbülést jelentett - azt pedig csak remélni tudom, hogy nektek sem okozott túl unalmas perceket.:)