Illúzió

Védák, Platón, Descartes, Putnam - négy ismerős tulajdonnév, négy - korántsem közeli - korszak a gondolkodástörténetből. Hogy mi a közös bennük? Az az elképzelés, hogy az általunk tapasztalt világ esetleg teljes egészében pusztán merő illúzió. A gondolat végigkísérte (és továbbra is kíséri) a filozófia történetét, mégis, azt hiszem, viszonylag ritkán vagyunk hajlandóak igazán komolyan venni. Hogy ez így van, annak valószínűleg önvédelmi okai vannak - kevesen merik kockáztatni az őrületet holmi gondolatkísérlet kedvéért. Én sem tenném, ha az elképzelés, bizonyos furcsa módon, nem próbálna már hetek óta újra és újra az elmémbe férkőzni.

Az élményem a következő: megyek az utcán, talán egymagamban, talán nem. Körülöttem minden olyan, mint amilyennek már megszokhattam volna, ha egyáltalán meg akarnám szokni: épületek, fák, emberek. Az utóbbiak többnyire meglehetősen visszataszítóak. Az is megesik, hogy gyaloglás közben beszélek valakihez: értem, amit mond, és tudatában vagyok a saját mondataimnak is. És mégis: egyszerre elkezdem azt érezni, hogy mindaz, ami körülvesz, olyan kimondhatatlanul jelentéktelen és irreális, hogy magam is megdöbbenek. Hirtelen nem tudok megragadni semmit, ami valóságos lenne. Furcsa, de még a torkomat érő forró vagy hűvös levegő az, amit a leginkább kézzelfoghatónak érzek. A lélegzet - a lélek. A kettő analógiába állítása nem új ötlet, számomra mégis a levegőben lóg a felé mutató tapasztalat. Már semmit sem érzek, csak a torkomat és a beáramló levegőt. Ha becsuknám a szemem, elhinném, hogy feloldódott körülöttem a világ. Talán, mert ezt akarom hinni. Feloldódott a város, az épületek, az utca és az emberi lelkek szennye. Nem maradt más, csak a felolvadt világ őrült kavargása - ami azonban cseppet sem érthetetlenebb, mint amikor még formákba rendeződött. És még megmaradt - a torkomat érő fuvallat. Magam számára is megfoghatatlan, éppen csak létező "valamiként" állok a nem-semmi közepén. Ha akarnék, sem találnék kapaszkodót - ám ilyesmit a formák sem adtak.

Nem tudom, rosszabb lett-e a világ "csak" azért, mert feloldódott az irrealitásban. De egyre inkább hiszem, hogy nem.