Éreztél már ilyet? Én sem hittem volna, hogy valaha ezt tapasztalom majd. Néhány hete még a halálfélelmem enyhüléséről, valamifajta érési folyamatról írtam, amin éppen mostanában megyek keresztül. Hittem is, hogy így van - tegnap éjjelig...
Nem, nem pánikroham volt: semmi csontig hatoló hidegségérzet, kényszeres villanykapcsolás, remegő hanggal elsuttogott segélykérés, tébolyult járkálás a szobában, csak hogy enyhüljön az, aminek igazából talán nem is kellene enyhülnie. Egyébként nem küzdök pánikbetegséggel - csak a halál gondolata képes kiváltani belőlem ilyesmit, de tegnap nem ez történt. Csak a kétségbeesés, a teljes reménytelenség érzése - ez volt az, ami úrrá lett rajtam. Csak a tudatos emberi lét elviselhetetlenségét éreztem meg újra, olyan módon és formában, amit nem akartam többet megtapasztalni. Amit el akartam fojtani magamban. Nem sikerült - és, lám, még örülök is ennek. Nem vágyom az önbecsapás biztonságára. Ez a félelem a legigazabb és legmélyebb része annak a tűnékeny valóságnak, ami én vagyok.
Van egy érdekes közös pont az általam ismert vallásokban: mind azt tanítja, hogy az általunk érzékelt és tevékenységünk tárgyává tett világ elfed egy másik, fontosabb valóságot. Én nem vagyok vallásos - mégis azt gondolom, komolyan kellene vennünk ezt a gondolatot. Nézz magadra, magadba! Nézz a többiekre! Amit teszel, amit tesznek - "hiábavalóság". Valóban az. Hajszoljuk a jólétet, az elismerést, a szeretetet (ki milyen sorrendben), ha azonban egyszer hajlandóak lennénk őszintén mindezen dolgoknak a mélyére nézni, csak a zavaros számunkra-semmit találnánk. Talán lenne ott valamit, azonban mi mit sem értenénk belőle. Olyan ez, mint amikor egy marék homokot tartunk a kezünkben. Nem tudjuk, mi volt, mielőtt szétporlott. Nem tudjuk azt sem, mivé áll majd egyszer újra össze. Képtelenek vagyunk átlátni, hogy csak azáltal, hogy a kezünkbe vettük, milyen változásokat idézünk elő benne - lesznek homokszemcsék, amik a kezünkhöz tapadnak, és csak távol hullanak újra a földre; lesznek, amelyeket a mi tenyerünk dörzsöl még finomabb porrá és így tovább. Mi azonban csak egy kevés formátlan, egybetarthatatlan, színes, itt-ott megcsillanó, máshol talán nedves, piszkos - egyszóval nem könnyen meghatározható törmeléket látunk mindebből. Ahogy a létből is. Hiába próbálunk úgy tenni, mintha bármi is fontos lenne, vagy mintha mi magunk fontosak lennénk - mindez feloldódik az ismeretlenség homokviharában. Amit nem ismerünk, abban nincs számunkra kapaszkodó. Amiben nincs kapaszkodó, abban nem találhatjuk meg a ténylegesen fontos dolgokat. "Minden hiábavalóság." Meg halál, ami mindezt betetőzi, iszonyattal és a remény lehetőségével tölti meg. A kettővel együtt - nálam mégis az első az erősebb.
Sosem tagadtam: félek a haláltól, az élettől, a létezés egészétől. Az ismeretlentől. Reménykedhetnék is, de nem megy. A félelem a részem - az, ami már nagyon régóta állandó, változatlan bennem. Az érzés megtapasztalása is az. Csak az utóbbi időben azt gondoltam, az utóbbi valahogy átalakult, szelídült, racionalizálódott. Egy csodát! A rettegő szőke kislány egyetlen szemvillanással meghátrálásra kényszeríti az "értelmes életet élő", "céltudatos", "érett" felnőttet. Szégyellhetem magam önmagam előtt, hogy hajlandó voltam - ha csak minimálisan is - megtagadni azt, ami legbelső, legtisztább tapasztalatom. Hogy ez a tapasztalat félelem - tehát elviselhetetlen, kínzó, őrítő -, az nem változtat azon, hogy ki kell tartanom mellette. Amíg valósnak, őszintének, önmagával azonosnak érzem, mindenképpen. Hogy én magam is őszinte maradhassak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése