Őszintén érdekel, vajon hány olyan ember van, aki következetesen komolyan veszi az egyén halál utáni megsemmisülésének lehetőségét. Aki képes erre, akinek van mersze ehhez. Tegnap éjjel - noha tulajdonképpen aludni szerettem volna - rá kellett jönnöm, hogy én nem hozzájuk tartozom. Félig rettegve, félig derűsen elfilozofálgatok arról, hogy ugyan milyen lehetőségei vannak a halál utáni létezésnek - a másik lehetőséggel, a semmivé válással azonban nagyon ritkán számolok igazán.
A megsemmisülés... Ha a vele kapcsolatos, nem teljesen indokolt félelmeimet - hiszen, ha megszűnünk, már semmit sem fogunk érezni - félre tudom tolni egy időre, nem érzek mást, csak kimondhatatlan űrt. Ürességet. Amire nem lehet szavakat találni, hiszen a semmiben semmi sincs, amit szóvá formálhatnánk. A semmiben nincs semmi. Mi sem leszünk, ha egyszer magába szippant bennünket.
Ilyenkor szeretném hinni, hogy létezik az Isten. De ugyan mi keresnivalója lenne Istennek ebben a világban?! Bár kétségbeesett pillanataimban az Ő gondolatához menekülök, valójában egyre kevésbé tartom elképzelhetőnek, hogy Isten áll a világ mögött. Akkor már inkább a merő, személytelen véletlen. Abszurd elképzelés? Istené is az. Csak az előbbi valahogy valószínűbbnek tűnik.
Egy Isten nélküli világban szembenézni a megsemmisülés elkerülhetetlenségével - tudom, hogy nem kellene, de ez a gondolat iszonyatos félelemmel tölt el.
Ez nagyon jó.:)).Én sem tudtam aludni.
VálaszTörlés