Is there a place...? - A személyiség integritásáról

Nem tudom, ismeritek-e a Bealtes "There's a place" című számát. Valamilyen okból az ebben szereplő refrén első sorait éveken keresztül a következőképpen értettem: "There is a place/Where I can go,/Where I feel 'lone,/ Where I feel blue./ And it's my mind..." Csak nemrég ért utol a keresű felismerés, hogy a félkövéren szedett szó valójában "low", maga a versszak pedig a következőképpen végződik: "And there's no time when I'm alone." Úgy tűnik, sikerült a dalt a saját ízlésemre alakítanom.

Mindezt magyarul: a szám eredeti szövege a magány hiányáról, az általam gyártott verzió pedig az egyén önmagába zártságáról szól. Hát, nem mindegy. Ha már az elmúlt napokban annyira belemerültem a különböző félelmeim világgá kürtölésébe, úgy gondoltam, a mostanában legaktuálisabbat is megosztom Veletek: a személyiség integritásával, önmagába zártságával és mások általi megbonthatatlanságával kapcsolatosat.

Sokat gondolkodom az utóbbi időben azon, hogy vajon ez utóbbiak tényleg fennállnak-e. Hogy az egyénnek tényleg csak saját magához van-e hozzáférése, ill. hogy másoknak csakugyan nincs-e lehetőségük behatolni az egyén világába. Hm, ez azért önmagában nem tűnik ijesztő kérdésnek, csupán filozófiainak, nemde? Nos, a dolog félelmetességét számomra az adja, hogy a magam részéről nagyon szeretném tudni, hogy ez az elszigeteltség fennáll - mégis úgy érzem, a bizonyosság elérése ezzel a kérdéssel kapcsolatban (is) problémás. Számomra az a megoldás lenne jobb szó híján "kényelmes", ha az egyén csakugyan önmagába zártan létezne. Több oka is van annak, amiért ezt így gondolom és érzem. Egyrészt számomra az ego (nem a freudi értelemben), az "én" önérték. Önérték azért, mert biztos pont a bizonytalanságban; mert állandóság a folyamatos változások közepette; mert saját magamban bármikor, bármilyen körülmények között menedékre találhatok. Legalább önmagamban hadd legyek biztos, ha már semmi másban nem. Másrészt pedig az "én"-nek még további, az előbbieken túlmutató szerepet is tulajdonítok, ami a szememben képviselt fontosságát még tovább növeli: az ego a megismerés ágense. Ha nincs ego, nincs megismerés. Ha az ego egysége megbomlik, bizonytalanná válik, ugyanezt mondhatjuk el a megismerés lehetőségéről is. Sokszor nagyonis úgy érzem, hogy a világ megértésével kapcsolatos esélyeink finoman szólva csekélyek - ha viszont ehhez még a megfelelő eszközünk, saját egységes, megbonthatatlan tudatunk sem áll rendelkezésre, annak következményei a megismerés szempontjából felbecsülhetetlenek.

Számomra tehát az egyéni integritás felbomlásának lehetősége azért félelmetes, mert a legalapvetőbb értékeimet veszélyeztetni. A tapasztalataim persze azt súgják, hogy ilyesmitől félni ésszerűtlen, hiszen az személyiség egysége egyike a legalapvetőbb tényeknek. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Az extrém esetektől (pl. a skizofrénia okozta személyiségtorzulásoktól) eltekintve többek között az indiai kultúra egy jelentős része (ha nem az egésze) valamilyen módon az egyéniség felolvasztására, felszámolására épül. Csak hogy egy - tulajdonképpen elég üdítő - példát említsek: a tantrikus hagyomány szerint a testi szerelem célja a pár tagjainak egymásba olvadása, nem csupán fizikai, hanem "lelki", tudati szinten is. De kevésbé kellemes példák is akadnak: a hinduizmus több ága az Isten iránti önfeladó szeretetet, a buddhizmus egyes irányzatai pedig a személytelen abszolútumba való beleolvadást tekinti az létezés céljának. És bár a felebaráti szeretet eszméjén ("szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" - ahol tehát az egyén önmagához való viszonya marad a másokkal való kapcsolatok kiindulási pontja) nevelkedett "mainstream" európai kultúrától ez a gondolat viszonylag idegen, többek között a saját nyelvünkben is találhatunk az egyéniség felbomlását implikáló kifejezéseket (pl.: "egy test, egy lélek" - szokták mondani a nagyon szoros érzelmi kapcsolatban álló emberekre). Az tehát a helyzet, hogy bár a hétköznapi gondolkodás (legalábbis Európában) többnyire természetesnek tekinti a személyiség egységét, az emberiség kultúrkincsét alaposabban megvizsgálva rá kell jönnünk, hogy korántsem az.

És tulajdonképpen tényleg így van: ahogy nincs igazi okunk Isten vagy az istenek, a lélek, az objektív "jó" és még sok más dolog létezését feltételezni, azzal kapcsolatban sem lehetünk biztosak, hogy "én"-ünk felbonthatatlan. Mint írtam, a felbomlás több irányban is lehetséges: elképzelhető, hogy mások képesek behatolni a mi lelki működéseinkbe, mint ahogy az is, hogy nekünk magunknak válik lehetségessé az ego-ból való ki-, és a mások "lelkébe" való belépés. Ahogyan az sem kizárt, hogy (bizonyos) emberi lények képesek a tudatuk összekapcsolására, egybeolvasztására. Egyszóval: az eredeti zárt egység felbontására.

Csak azért, mert a személyes tapasztalataink esetleg ellenük szólnak, nemigen tehetjük meg, hogy a fenti lehetőségeket elvessük. Sajnos. Pedig milyen jó lenne, ha a helyzet legalább saját magunkkal kapcsolatban - egyszerű lenne!



(A fenti problémakör, bár talán meglehetősen elvontnak és irreálisnak tűnik, valóban komolyan foglalkoztat. Ha valakinek van ezzel kapcsolatban bármilyen gondolata, ötlete, nagyon örülnék, ha hozzászólásként megosztaná velünk.)