Csaknem napra pontosan egy hónap múlva kezdődik a félév, ráadásul szeptembertől új képzés fájába is vágom a fejszémet, szóval talán még látszólagos időszerűtlensége ellenére sem teljesen érthetetlen a címben feltett kérdés. Mert hát mire is? Ha már bejegyzést írok róla, nyilván sejtitek, hogy - szerintem - az egyetemi évek nem csupán könyvtárnyi szakirodalmak értelmetlen átolvasásáról és különböző színű papírok megszerzéséről szólnak. Számomra az elmúlt pár év alapvető fontosságú volt a gondolkodásom alakulása szempontjából. Mondhatni, módszertani változásokon estem át.
Sikerült egy olyan képzést választanom (és mostanra be is fejeznem), ami, bár önmagában nem lenne túl megerőltető, hihetetlen mennyiségű olvasást követel meg. Ezt a hallgatóság különböző tagjai persze vagy komolyan veszik, vagy nem - én alapvetően az első csoportba tartozom. A mennyiségi sajátosságokon túl ráadásul van a feladott művek összességének egy trükkös vonása: az egyes írások módszeresen ellentmondanak egymásnak. Az elmúlt néhány év során a legkülönbözőbb jelenségek egymástól a lehető legnagyobb mértékben eltérő magyarázataival találkoztam, mi több, ezek a találkozások olyan szorosra sikeredtek, hogy még le is vizsgáztam belőlük. Szokás azt mondani, hogy az ember a vizsgaidőszakban "bemagolt" tudásanyag nagy részét napokon-heteken belül elfelejti. Nos, ez az én esetemben igaz is, meg nem is. Természetesen nem folyamatosan naprakész módon maradnak meg a fejemben az olvasmányok, viszont nagyon különböző helyzetekben, nagyon eltérő dolgokon gondolkodva is gyakran azon kapom magam, hogy valamelyik olvasott mű tartalmát készülök felhasználni az adott probléma megoldásához. Vagy egyszerűen csak az olvasottakhoz viszonyítok. Vagy az ott szereplő gondolatokat próbálom cáfolni vagy továbbfejleszteni. Egyszóval, az egyetemi képzésem során megismert elképzelések nem tűntek el belőlem nyomtalanul.
És még egy érdekes tapasztalat: az egyetem - ha komolyan vesszük - nemcsak hihetetlen mennyiségű tudásanyaggal lát el bennünket, hanem rákényszerít a kritikus és önkritikus gondolkodásra is. Amikor az embernek tevékeny órái nagy részét egymásnak totálisan ellentmondó elméletek tanulmányozásával kell töltenie, ha nem teljesen fásult és érdektelen, előbb-utóbb késztetést fog érezni arra, hogy az olvasott gondolatok mellett vagy ellen állást foglaljon. Ezt először talán csak magában, saját megelégedésére teszi; azonban egy idő után különösebb belső indíttatás híján is muszáj véleményt alkotnia az adott témáról, mégpedig nagyon is külső fórum előtt - erre valók a vizsgák és egyéb (nem túl kellemes) megmérettetések. A szakdolgozatírás és - védés meg különösen. Ezek az események, noha az adott pillanatban leginkább emberkínzásnak tűnnek, kritikusságot és önkritikusságot plántálnak a bennük résztvevőkbe. Kritikusságot annyiban, hogy ilyen helyzetben kénytelenek vagyunk az eltérő vélemények közül kiválasztani a számunkra különböző mértékben elfogadhatókat, mi több, választásunk mellett érvelnünk is kell. Önkritikusságot pedig annyiban, amennyiben újabb tapasztalataink-olvasmányaink nyomán késznek kell lennünk korábbi elképzelésink újragondolására, megerősítésére vagy éppen elvetésére.
Mindannak, amit a fenti bekezdésekben leírtam, nagyon jelentős hatása van a gondolkodás alakulására - és nem csak az egyetem keretein belül. A sokféle ellentmondó vélemény megismerése együtt a(z ön)kritikus attitűd kiépülésével a korábbi szilárd nézetek feloldódásához, egy megdöbbentően erős relativizmushoz vezet el. Az ember egy idő után megtanulja, hogy nincs - sem a szakmáján belül, sem azon kívül - olyan állítás, vélemény, amit ne lehetne megkérdőjelezni. Hogy nem létezik utánagondolásra érdemtelen problémafelvetés - mindig és mindennel foglalkozni kell, mert sosem tudhatjuk előre, mi vár ránk a lefolytatandó gondolatmenet végén. Hogy gyakran a legszilárdabb nézeteinket is fel kell tudnunk adni, éppen az ellenkezőjük kedvéért. És hogy - éppen előbbiekből következően - nincsenek lezárt kérdések, nincs szilárd talaj, amin megvethetnénk a lábunkat. Ismeretelméleti nihilizmusnak hívhatnánk az előálló állapotot, ha ennek kijelentéséhez nem kellene elfogadnunk, hogy eleve képtelenek vagyunk a biztos és egyértelmű tudásra. Ezért én inkább csak ismeretelméleti káosznak nevezném.
Emile Durkheim (francia szociológus, 1858-1917) Az öngyilkosság című művében ír az öngyilkosság egy sajátos fajtájáról: az egoista öngyilkosságról. Állítása szerint azok tette sorolható be ebbe a kategóriába, akik a biztos támpontok, az élet látható értelmének hiánya miatt vetnek véget az életüknek. Amiatt, (bár ez részben az én értelmezésem,) hogy saját létükön kívül semmilyen szilárd, megkérdőjelezhetetlen viszonyítási pontot nem látnak maguk közül. Érdekes módon az érintettek leggyakrabban értelmiségiek. Vajon az életüket így befejező emberek nem ugyanazt az ismereteleméleti kilátástalanságot, a bizonyosságok teljes feloldódását élték és élik-e át, amit magam is leírtam néhány sorral fentebb? Vajon nem szükségképpen ide vezet-e az önmagát komolyan vevő gondolkodó egyén helyzete - különösen, ha a gondolkodás a hivatása, ha annak módszereit folyamatosan csiszolnia, fejlesztenie kell, vagyis, ha értelmiségi?
Néha úgy érzem, két lehetőség áll előttem: vagy az előbbi, vagy a biztos őrület.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése