Metafizikai félelmeim

Elképzelhetőek a világnak olyan lehetséges működési módjai, amelyeket még véletlenül sem szeretnék igaznak tudni. A mostani bejegyzésben ezek közül fogok ismertetni néhányat. A dolgot igazán nyugtalanítóvá azt teszi, hogy - ahogy ezt a metafizikában már megszokhattuk - egyik lehetőséget sem tudjuk kizárni. Ha valaki úgy gondolja, hogy ilyen gondolatok olvasása kibillentené a lelki egyensúlyából, annak javaslom, hogy ugorjon inkább a következő bejegyzésre.

1. "Egyedül-lét": Meglehetősen régi gondolat, a filozófiatörténet során már többen kísérleteztek vele. Arról van szó, hogy az ember sosem lehet biztos abban, hogy rajta, egészen pontosan a saját tudatán kívül bármi is létezik a világon (bár igazából a tudatunk létezésében sem lehetünk teljesen biztosak, de ebbe most nem szeretnék belemenni, a dolog így is éppen elég ijesztő). Természetesen érdekes kérdés, hogy hogyan állhatna az egész mindenség egyetlen, illúziókat gyártó tudatból (és hogy miből épülne fel ez a tudat, honnan származnának a képzetei stb.); azonban, mivel az abszurd világmagyarázatok - legalábbis szerintem - pusztán abszurditásuk okán nem zárhatók ki, így sajnos csakugyan nem lehetünk biztosak abban, hogy nem a tudatunk az egyetlen létező. Ugyancsak nincs okunk elvetni azt az ötletet, hogy ilyen egyedüli létezőként egész működésünket holmi véletlen szabályozza: a véletlen szabja meg, vajon örökké létezünk-e vagy egyszer semmivé válunk, ahogyan képzeteink tartalmát is. Mindemellett, mivel rajtunk kívül csak a semmi "nem-létezne", létünket a totális magány állapota jellemezné. Az eddigiek alapján, azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért okozott nekem ez a lehetőség már oly sok nehéz percet (régebben meglehetősen búskomor napokat is).
2. A végtelen idő megtapasztalása: Tudom, tudom. Az idő jó talán egyáltalán nem úgy működik, ahogyan a saját mindennapi lineáris időtapasztalatunk alapján elképzeljük. Vessük most el azonban a fizika erre vonatkozó megállapításait, és ragaszkodjunk az abszurditások lehetőségéhez (miért ne tennénk?)! Tegyük fel először is, hogy az idő pontosan olyan módon működik, ahogyan életünk során természetesnek tekintjük: a múlttól a jövő felé, egy irányban halad előre, a múltbeli végtelentől a jövőbeni végtelenig. (Itt most feltételezzük az idő abszolút végtelenségét, ami tehát mind "visszafelé", mind "előrefelé" végtelen. Lehetséges, hogy a "valós" fizikai idő nem így működik, de mivel ezen pontban egy a fizikaitól egészen eltérő létszféra létezését is feltételezni fogjuk, nem lesz nehéz elképzelnünk, hogy ez utóbbiban ténylegesen a leírt módon működő lineáris idő uralkodik.). Tegyük fel továbbá, hogy az emberben van egy bizonyos nem-anyagi jellegű szubsztancia, amit vallásos körökben leggyakrabban léleknek neveznek. És tegyük fel azt is, hogy az előbb definiált lélek a halál után is fennmarad és tehetetlenül vár a sorsára. A kérdés a következő: mi van, ha a lélek sorsa az idő végtelenségének megtapasztalása, anélkül azonban, hogy az életünk során is alkalmazott időszemléletből ki tudna vetkőzni? Ez ugyanazt jelentené, mintha valamelyikünkkel hirtelen közölnék, hogy ő bizony örökké fog élni. Szeretnénk egy ilyen ember helyében lenni? Valószínűleg nem, én legalábbis biztosan nem. A végtelen gondolata a véges léthez "szokott" ember számára iszonytató, feldolgozhatatlan, megérthetetlen. Ha ilyen tudatállapotban kellene szembenéznünk saját végtelen létünk tényével, az... nos, az kimondhatatlanul borzalmas lenne. Az elképzelés elviselhetetlensége még fokozható, ha arra gondolunk: lehet, hogy igazuk van a lélekvándorlást hirdető keleti tanoknak, azonban az egymást követő életek, az időhöz kötött létbe való ismételt "leszállás" nem más, mint kétségbeesett menekülés saját öröklétünk tudatától. A felejtés, a figyelemelterelés eszköze, kábítószer. Kérdések persze ezen elképzelés esetében is felmerülnek: ha így is van, mi vagy ki rendezi úgy a világot, hogy a "lelkeknek" ilyen elviselhetetlen sorssal kelljen szembenézniük? Ez is a véletlen műve? "Megélt-e" már a lélek egy végtelenségnyi időt a múltban, és ha igen, vajon miért retteg saját örökké tartó jövőjétől? Ha ellenben a lélek nem létezett mindig, mi garantálja, hogy jövőbeli létezése örök lesz? A feltehető kérdéseket, bizonyítékok híján, tetszés szerint megválaszolhatjuk. Ahogyan azt is, hogy elképzelhetőnek tartjuk-e a világ ilyetén működését. Bizonyítékunk sem mellette, sem ellene nincs. Az abszurditás, jellegéből fakadóan, ellenáll a racionális megértési törekvéseknek.
3. Tudattalan lélekvándorlás: Az utolsó elképzelés, amit most ismertetni szeretnék, némiképp kapcsolódik az előző pontban leírtakhoz. Itt is feltételeznünk kell az "anyagtalan" lélek - legalább a jövő irányában - örök létezését, valamint a lélekvándorlás tanának igaz voltát. Eszerint azonban az egymást követő életek nem valamiféle menekülési útvonalat jelentenek, hanem csupán egyfajta tehetetlenségi erőből fakadnak. A lélek tudattalanul, ismeretlen eredetű mechanizmusoknak kiszolgáltatva kerül egyik életéből a másikba - miközben sosem fogja megtudni, hogy ő maga örökké létezik, és hogy előtte-mögötte végtelen számú élet volt, van és lesz. A három közül talán ez a gondolatkísérlet tűnik elsőre a legkevésbé ijesztőnek, számomra azonban mégis hátborzongató érzés belegondolni, hogy esetleg így is lehet. A kellemetlen érzést fokozza, ha az ember - hozzám hasonlóan - nem igazán van oda a létezés folyamatos kiszolgáltatottságot "garantáló" intézményéért - az események kiszámíthatatlanságáért, a veszteség folyamatos lehetőségéért, a halál (jelen elképzelés szerint számunkra soha nem megismerhető, így örökre szólóan félelmetes) gondolatáért. Az előző gondolatkísérleteknél látottakhoz hasonló kérdések természetesen jelen esetben is feltehetőek, ezeket itt az önismétlés elkerülése érdekében külön nem részletezem. Ahogy már eddig is láttuk-elfogadtuk, végső soron úgysem tehetünk fel olyan kérdést, ami az abszurditást ellehetetlenítené - hiszen önmagában lehetetlen, azonban ennek ellenére nem kizárható.

A harmadik pont lezárása, azt hiszem, könnyen általánosítható is a világgal kapcsolatban felépíthető nézeteink összességére: valószínűleg nincs olyan lehetetlen elképzelés, amit, mivel (szerintünk) lehetetlen, elutasíthatnánk. Tisztában vagyok vele, hogy a most tett állítás mellett nem hoztam fel semmilyen korrekt érvrendszert, egyszerűen csak felhasználtam az abszurditás fogalmának a jelentését - a szó olyasvalamit takar, ami lehetetlen, mégis valós. Ilyesmi mellett vagy ellen racionálisan érvelni nem lehet - ezzel én sem próbálkoztam, csupán azt próbáltam megmutatni, hogy az ezen fogalomra épülő tartalmak (sajnos?) nagyon is jól alkalmazhatóak a világ lehetséges magyarázatairól való elmélkedés során. Más a helyzet persze, ha valamilyen feltételezésünk tudományos keretek között, annak eszközeit, fogalmait felhasználva fogalmazódik meg - az efféle állításokban nincs helye az abszurditásnak, és ezek a kijelentések természetesen bizonyíthatóak ill. cáfolhatóak is. Az abszurdum azonban, ha valós, felülírja a logikát, így a tudomány sosem fogja tudni kezelni. Uralkodni fog rajtunk, jellegétől függően számunka is megismerhetően vagy éppen megismerhetetlenül.

Ami abszurd, az lehetséges. Ez az, ami igazán ijesztő.