Agnosztikus vagy ignosztikus?

Mielőtt nekilátnék a címben szereplő, a blogon nem először tárgyalt kérdés taglalásának, hadd írjak pár szót arról, hogy miért is látom értelmét egy efféle szőrszálhasogató gondolatmenet "papírra" vetésének. Egyre erősebb benyomásom az, hogy a fogalmaink az objektív megalapozottság minimális fokával vagy még azzal sem rendelkeznek. Az absztrakt fogalmak, úgy tűnik, nem az egyértelmű valóság emberi nyelvre fordításával keletkeznek, hanem vagy úgy, hogy a saját legjobb belátásunk szerint összerakosgatjuk őket a világról szerzett töredékes információnk alapján, vagy úgy, hogy eleve kész állapotban, kulturális hatások révén ránk erőszakolják magukat. Az, hogy létezik "jó" és "rossz", "sok" és "kevés", "élet" és "halál" - mind csupán így vagy úgy összerakosgatott képek sugallatai, és nem többek. Ha ezt az állítást érvényesnek érezzük az előbbi, igen alapvető képzeteinkre, úgy nem látom akadályát, hogy egyes világnézettel kapcsolatos fogalmakkal kapcsolatban is hasonló álláspontot foglaljunk el.

Agnoszticizmus és ignoszticizmus. Két szó, meglehetősen hasonló hangzással és egymáshoz közel álló jelentéssel. Az első, az "agnoszticizmus" jelentése: az Isten létével kapcsolatos tudás hiánya. A másodiké, az "ignoszticizmusé": az Isten létével kapcsolatos kérdés értelmetlennek nyilvánítása, Isten fogalmának tisztázatlansága okán. A két fogalom azért fontos a számomra, mert mindkettő olyan tartalommal rendelkezik, ami igen közel áll az általam jelenleg vallott világnézethez. Ahhoz, hogy a világnézetemet fogalmi szempontból kellő pontossággal körül tudjam határolni, először is képesnek kellene lennem a két lehetőség közötti választásra.

A bejegyzés bevezetőjében írtak alapján a kérdés első közelítésben irreleváns: ha egyszer a fogalmaink csupán a világ kisebb-nagyobb mértékben tökéletlen leképeződései, úgy nem túlságosan fontos, hogy ezek közül a nem kellően tisztázott "dobozok" közül az ember melyikbe helyezi el magát. Nos, ez a megállapítás igaz lehet, számomra azonban - szubjektív indíttatásból - mégis fontos, hogy legalább a meglévő lehetőségeim közül a lehető legpontosabb meghatározást válasszam ki.

De mégis hogyan lehet a fent leírt és értelmezett két fogalom közül választani? Valószínűleg többféleképpen. Az a szempont, amit ebben a bejegyzésben én magam érvényesíteni fogok, abban áll, hogy sem az "agnosztikus", sem az "ignosztikus" megjelölés nem kellően pontos, mivel a róluk szóló legáltalánosabban elfogadott definíció nem azt a kérdést helyezi e fogalmak középpontjába, amit kellene. Többször írtam már arról, hogy nézetem szerint a világra vonatkozó legfontosabb kérdés nem Isten létével vagy mibenlétével áll kapcsolatban, hanem azzal hogy "mi is van tulajdonképpen?" Isten az én szememben nem több és nem kevesebb, mint egy a világ magyarázatára alkotott lehetséges hipotézisek közül - ugyanilyen súlyú, de más tartalmú hipotéziseket azonban meghatározhatatlan számmal megfogalmazhatunk. Éppen ezért lényegében érthetetlen számomra, hogy miért kellene mind az agnoszticizmus, mind az ignoszticizmus középpontjába Istent állítanunk. Persze, vannak az emögött álló motivációegyüttesnek könnyen kivehető elemei: a kulturális hagyomány, az emberarcúság és emberközpontúság, az Isten nyújtotta válasz érzelmileg kielégítő volta stb. Mindezeknek azonban nincs ismeretelméleti súlyuk. Ismeretelméleti súlya (legalábbis szerintem) annak az információs vákuumnak van, amiben a világot faggatva kapálódzunk. Ha pedig így van, akkor hagyományos, Isten-központú jelentését tekintve mind az agnoszticizmus, mind az ignoszticizmus értelmetlen. A feladat tehát a két megnevezés közül kiválasztani a számunkra rokonszenvesebbet, majd ezt felruházni az előbb sejtetett általánosabb jelentéssel. Mivel a "gnosztikus" szóval játszó szkeptikus tartalmú kifejezések első változata a Huxley-féle "agnoszticizmus" volt, így jómagam az egyszerűség mellett kiálló Ockham borotváját kölcsönvéve lenyesegetem az ignoszticizmus kifejezést, és maradok továbbra is az, aki voltam: (gyenge) agnosztikus.

Teszem ezt annak ellenére, hogy az elterjedt értelmezés szerint vett "agnoszticizmus" és "ignoszticizmus" közül éppen a fogalmi tisztázatlanságra építő utóbbi állt hozzám közelebb. Mivel azonban ez a fogalmi tisztázatlanság maga is az Isten-hipotézis köré épül, így könnyű szívvel megválok tőle. Ahogy a bevezetésben említettem, úgy érzem, a fogalmaink általunk is alakítható konstrukciók. Ha pedig egy ilyen fogalmat hibásnak találunk (ahogy én most a címben szereplőket csakugyan annak találtam), éppen mesterséges jellegéből fakadóan jogunk van venni a bátorságot, hogy átalakítsuk. Ezt teszem most én is - ha nagyobb hatásfokkal nem is, de legalább saját használatra.

Magyar ugar

Ja, nem, nem politizálni készülök (neten elvből soha), csupán elgondolkodtam azon, hogy vajon miért hemzseg az Internet az angol nyelven írott remek írásoktól a legkülönbözőbb témákban, és miért van az, hogy a magyar weben ilyen aktivitást legfeljebb a közösségi oldalakon és a női magazinok lapjain találunk. Ennyire nem elterjedt még itthon a virtuális kommunikáció, vagy tényleg ilyen hihetetlen igénytelenség jellemzi a hazai szellemi szférát?!

Nagy szerencsém, hogy gond nélkül írok-olvasok angolul, így számomra a nyelvi különbségek nem jelentenek akadályt, legalábbis ami az utóbbi nyelven írott szövegek megértését illeti. Mivel az érdeklődésemhez közel álló írásokhoz legkönnyebben az Interneten juthatok hozzá, az elmúlt évek során kialakult egy hozzávetőleges képem arról, hogy az engem szakmai és egyéni szempontokból izgató témák milyen minőségű és mennyiségű anyaggal vannak jelen a magyar és a külföldi weben. A szakmairól itt most - az inkognitóm megőrzése érdekében - nem szívesen nyilatkoznék; ha viszont például a blog témáját alapul véve kezdünk anyagokat keresni, egészen megdöbbentő különbségre lehetünk figyelmesek a magyar és az angol nyelven elérhető írások száma (és színvonala) között. Az egyik legnépszerűbb keresőbe az "agnosztikus" szót begépelve 18 400 darab találatunk lesz, ugyanezt a szót az angol "agnostic" formában megadva 20 200 000 kapcsolódó oldalt kapunk. A különbség több mint ezerszeres, ami még akkor is megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy a találatok egy jelentős része nem közvetlenül a témához kapcsolódó oldalakról származik. Még szűkebben kapcsolódva a saját nézeteimhez, az "ignosztikus" szó magyarul megadva kemény 8 találatot ad, míg az angol "ignostic" esetében ezek száma 76 200 - a különbség itt már csaknem tízezerszeres! Ez már cseppet sem figyelmen kívül hagyható, nemde?! Kissé közelebbről megismerkedve ezekkel az oldalakkal, hamarosan arról is megbizonyosodhatunk, hogy nem csupán a kapcsolódó anyagok száma, hanem azok színvonala között is rettentően mély szakadék tátong. Hogy mást ne mondjak, kifejezetten agnosztikus témájú és jelenleg is üzemelő blogra az egész magyar blogszférát tekintve is csak a saját, sok szempontból igencsak kifogásolható minőségű blogomat tudom példaként felhozni.

A fenti példa - melynek meglehetős elfogultsága miatt itt kérek elnézést - csak egy volt a sok közül, amit a hazai webes szféra szellemi igénytelenségéről szóló gondolataim alátámasztására felhozhatunk. Azonban nagyon hasonló eredményekre juthatnánk akkor is, ha más, tudományhoz, filozófiához, művészethez - egyszóval a szellemi termékek valamely kissé szofisztikáltabb területéhez - kapcsolódó olvasnivalók keresésére vetemednénk. Azt pedig, hogy, érzésem szerint, ugyanezt a elszigeteltséget nem csupán az elektronikus, hanem ugyanúgy a papíralapú információáramlás területén is megfigyelhetjük, már csak egy mondat erejéig említeném meg...

Vajon mi az oka ennek az ijesztő mértékű szellemi sivárságnak? Miért van az, hogy míg sok fejlett külföldi országban az (internetet használó) emberek teljesen természetes igényeként merül fel a széles értelemben vett "művelődés", a szellemi termékekkel való aktív ismerkedés és azok továbbfejlesztése, addig itthon, bár szintén egy fejlett ország lakóinak mondjuk magunkat, a "celebek" és a húsleves-készítés világa (látszólag?) mindenkit jobban érdekel, mint az, ami ténylegesen körülvesz bennünket?! Miért van az, hogy "odakint" elfogadott attitűd a kíváncsiság, itthon ellenben a rögvalóságon túlra terjedő érdeklődés inkább szégyenfolt, fiatalkori hóbort, semmint olyasvalami, amire büszkék lehetnénk?! Érzésem szerint az ember, ha ebben az országban él, ugyanezt az üres, mocsaras, Ady után remek szóval leginkább "Ugar"-nak nevezhető közeget látja, tapintja, érzékeli mindenütt, ahova nyitott szellemmel próbál közelíteni.

Annak, hogy mindez miért van így, rengeteg oka elképzelhető - én itt most ezek közül egy mellett sem szeretnék állást foglalni. Inkább csak átgondolásra ajánlom a fentebb írtakat - vajon szerintetek is az ott írtak jellemzik-e a hazai (webes) szellemi szférát, és ha igen, akkor vajon miért?!

Spanyolviasz...

Feltaláltam. Mármint a spanyolviaszt.:) Na, persze, ne gondoljatok semmi komolyra, csupán a szokásos filozofikus-önelemzős gondolatfolyamomban jutottam el egy újabb, különben eléggé evidens felfedezéshez.

Rájöttem, hogy agnosztikusnak lenni, kimondott módon "nem-tudni", intuitív dolog. A szkepticizmus, az agnoszticizmus és más hasonló címkék alatt futó, egyébként nem is egyértelműen elkülöníthető gondolatrendszerek(?) meglehetősen gyakori kritikája az, hogy a tudás tagadásával, esetleg lehetetlenségének állításával már eleve feltételezik egy bizonyos ismeretelméleti tárgyú tudásmorzsa lehetségességét. Az ellenvetés alighanem jogos: az agnoszticizmus, ha pozitíve bármit is állítani próbál, azzal saját magát számolja fel. Akkor is, ha csupán az önnön létjogosultsága mellett próbál érvelni.

Az agnoszticizmusnak, ha hiteles és ellentmondásmentes, egyetlen lehetséges forrása az intuíció. "Érezhetjük" úgy, akár alapvető létélményünk is lehet az, hogy semmit sem tudunk. Ez a megérzés viszont - és ezt nem könnyű elfogadni - nem jogosít fel bennünket arra, hogy az objektivitás igényével léphessünk fel.

Vagy objektivitás és önfelszámolás, vagy intuíció és fennmaradás. Számomra pillanatnyilag úgy tűnik, hogy agnosztikusként ezek közül a lehetőségek közül választhatunk.

Michio Kaku

Nagyjából az ötezredik ilyen bejegyzés jön, de mit lehet tenni, ha egyszer olyan jó az ember saját gondolataira mások írásaiban is rácsodálkozni.

Tegnap éjjel egy cenzúráznivalóan késői időpontban került a kezembe Michio Kaku Hipertér című könyve. Az ok, amiért beleolvastam, valójában a virtuális provokáció volt: egy nem teljesen egyértelműen megítélhető tanárom nemrég úgy nyilatkozott, hogy az említett szerző művei nem többek puszta matematikai játékoknál. Az állítás erőssége elég okot adott arra, hogy magam is utánanézzek a dolognak. Az eddig olvasottak alapján Michio Kaku védelmében egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy írásai fantasztikus jellegével ő maga is tisztában van, azonban képes meggyőző érveket hozni amellett, hogy a fizika mai állása létjogosultságot ad a deduktív következtetések levonásának is. Ebből a szempontból tehát (legalábbis jelenleg) nem találok kifogásolnivalót a szerző munkásságában.

Amiért azonban ezt a bejegyzést írni kezdtem, az nem egy episztemológiai vita továbbvitelének a szándéka volt, hanem egy gyönyörű gondolat megosztásáé Michio Kaku könyvének lezárásából. Kommentárt nem is szívesen fűznék hozzá, a leírtak egyszerűen magukért beszélnek:

"Sokan az élet értelmét egyéni gyarapodás, emberi kapcsolatok vagy személyes tapasztalatok révén keresik. Számomra úgy tűnik azonban, hogy annak áldása, hogy elménk képes megsejteni a természet legvégső titkait, elegendő értelmet ad az életnek."
 


(Az idézet forrása: Michio Kaku: Hipertér, 342. o.)

Asszociációk

Szabad asszociációk - a "világ" mibenlétéről:

- végtelenség
- örökkévalóság
- abszolútum
- semmi
- absztraktság
- komplexitás
- egyszerűség
- mélység
- rejtély
- igazság
- teljesség
- egység
- üresség
- elképzel(het)etlenség
- felfog(hat)atlanság
(...) stb.

De miért pont ezek?!

Körtánc

Nem szól a zene. A tökéletes csendet csak a táncosok lábdobogása veri fel. Számtalan táncosé.

Egy beláthatatlanul nagy körben táncolnak. Nincs hang, nincs ritmus, ami irányíthatná lépéseiket. A tánc mégsem áll meg.

A teljes csendbe hasító mozdulatokat furcsán összehangolja az egymásra utaltság. Néha egy-egy magányos táncos egy időre kiválik a körből, és a közös ütemet megtörő, saját táncot jár. A körtől messzire nem mehet, mert nincs hová. Van, hogy kisebb vagy nagyobb csoportok is önálló táncba kezdenek. Ami mindig megmarad: a kör és a folytonosság. Nincs megállás és nincs más forma.

És a körtánc csak megy tovább. Amíg világ a világ. Amíg ember az ember.

Meddig maradunk idealisták?

Pár napja belefutottam a neten egy cikkbe, ami az ember lelki-szellemi fejlődéséről(?) szólt. A fiatal felnőttkor leírásánál - micsoda meglepetés - önmagamra ismertem: idealizmus, a megismerés iránti vágy, a világ megvált(oztat)hatóságába vetett hit. Ezután elvileg annak kellene következnie, hogy szépen lassan beletörődöm abba, hogy minden éppen olyan, amilyen, majd illedelmesen bele kellene illeszkednem az élet és a társadalom rendjébe.

Nem akarom, hogy így legyen. De vajon tényleg törvényszerű, hogy az ember ilyen irányba változzon? Mi értelme az emberi életnek, ha nem áll mögötte az az elméleti megalapozottság és cél, amit "idealizmus" néven szokás emlegetni? Nem csupán beletörődésről, megfáradásról (igen, a társadalmi normákkal szembeni életvitel pszichésen rendkívüli mértékben fárasztó), a megújulás készségének a társadalmi nyomás hatására végbemenő elvesztéséről van szó? A kérdés komoly és nyitott. Többek között az a fura az emberben, hogy a különböző "törvények" egyéni érvényesülése mindig csak utólag mondható ki, vagy talán még akkor sem. Az egyéni pszichés-szellemi fejlődés jövőbeli menete nem előre megjósolható, már csak azért sem, mert az egyéni akarat és a környezet számos módon képest azt alakítani. Én sem tudom kimondani magamról, hogy biztosan nem válok egyszer másmilyenné, mint amilyen most vagyok, és amilyen szeretek lenni.

Mi is a gondom az idealizmus elvesztésével? Egyáltalán, mit is értek a saját esetemben idealizmus alatt? Agnosztikusként az idealizmus nálam tulajdonképpen egyfajta antiidealizmusként jelentkezik: a hiány, az űr, a tárgytalanság alkotják a gerincét, természetesen ismeretelméleti értelemben. Nem a tagadás és nem is az állítás. Ami motivál, az, éppen az előbbiekből fakadóan, a vágy, a megismerés vágya. Ezeket elvesztve az életem éppen azt vesztené el, ami megalapozza, legalábbis a szó sajátosan emberi, szellemi értelmében. Hogy szükség van-e ilyen szellemi megalapozottságra? Nem tudok a kérdésre objektív választ adni, csak a saját tapasztalatomat. Lassan másfél évtizede volt egy kisebb balesetem, minimális agyi érintettséggel. A dolognak látszólag semmilyen hosszútávú egészségi hatása nem volt, azonban a gondolkodásom ettől az eseménytől kezdve kissé megváltozott. Analitikussá, elemzővé vált, a dolognak abban a némileg mazochista értelmében, hogy minden információt szinte kényszeresen "dobozokba", kategóriákba sorolok, elemzem a köztük fennálló kapcsolatokat, érteni akarom őket. Muszáj értenem őket. Nem tudom, a gondolkodásom akkor is így alakult volna-e, ha nem történik meg a(z egyébként tényleg nagyon könnyű sérülésekkel járó) balesetem - valószínűleg igen. Annyi azonban biztos, hogy ilyen szellemi berendezkedéssel képtelen vagyok elképzelni egy ideológiailag megalapozatlan életet. Nem tudom, másoknak ez "sikerül"-e - és ha igen, ezt inkább jó vagy inkább rossz dolognak kell-e tekintenünk. Nem tudom, emberként egyáltalán lehetséges-e az ideológiamentes élet, ha pedig nem, akkor milyen szerepet tölt be az ideológiai megalapozottság másoknál. Nekem mindenesetre olyan szükségem van erre, mint a lélegzetvételre.

Könnyen felmerülhet az az ellenérv, hogy a fent írtak minden ellentétes törekvésem ellenére is csak az életkoromból és az annak megfelelő pszichés berendezkedésemből fakadnak. Hogy előbb-utóbb megváltozom, és belehelyezkedem az élet "rendes" kerékvágásába. Ezzel azonban van egy kis gond: az mindennapjaimat tudniillik egyre inkább úgy rendezem be, hogy megfeleljenek az előbb bemutatott életfelfogásomnak. Példának okáért középiskolás korukban még sokan tervezik, hogy egyszer kutató lesz belőlük, a világ titkainak feltárása lesz a hivatásuk stb. Mindennek az ideológiai háttere nagyon hasonló lehet ahhoz, amit magammal kapcsolatban az előbb leírtam. Aztán az érettségi bizonyítvány kézhez kapásával (vagy legalábbis valamikor ezidőtájt) a nagyra törő ambícióknak vége szakad. Nálam nem így történt. Én is kutató szerettem volna lenni gimnazista koromban, most azonban egyre inkább úgy néz ki, hogy csakugyan az is leszek. Mondhatni, papírom van arról, hogy erre törekszem, ahogy, ami azt illeti, van is. Ezen a téren tehát mintha kevésbé sikerülne a "normális" életvitel felé haladnom - a kutatóé ugyanis, legalábbis szakmai szempontból, gyanúsan hajlamos szétfeszíteni a normalitás kereteit. Az életem más területein is ehhez hasonló tendenciák vannak jelenleg alakulóban.

Eh, úgy járok most is, mint már sokszor, amikor be akartam fejezni egy-egy bejegyzést: annyi mindent lehetne még írni, de végkövetkeztetés, az nincs. Mert egyelőre valóban nincs. Legyen tehát ez ennek a kis szövegnek a zárszava: nem tudok (vég)következtetés(eke)t levonni, mert maga a világnézetem olyan, hogy ezt nem teszi lehetővé. És (egyelőre?) jól is van ez így: az átideologizáltság is, meg a nincs is.

A válaszolás felelőssége

Nem tudom, eszetekbe jutott-e már, hogy micsoda felelősséggel jár bármilyen kijelentést is tenni világnézeti kérdésekkel kapcsolatban. Ha feltesszük (én legalábbis felteszem), hogy a tökéletesen biztos válaszokkal senki sem rendelkezik, valószínűsíthetjük, hogy a világnézet sosem lehet teljesen meginghatatlan, mindig van valamekkora esélye, hogy külső vagy belső hatások eredményeképpen megváltozik. Mivel pedig a világnézettel kapcsolatos gondolatokat, ha nem intuitíve keletkeznek, csak egymástól kaphatjuk (akár kulturális hordozók, pl. könyvek, műalkotások, zene stb. révén), roppant felelősséggel jár minden szó, amivel mások számára a világnézetünket kommunikáljuk.

Mint egy kifejezetten egy konkrét világnézet (az agnoszticizmus) köré szervezett blog írójának, nekem is szembesülnöm kellett azzal, hogy a gondolataimat - milyen meglepő - mások alkalmasint elolvassák. Sőt, ugyanúgy, ahogy én is sokat merítettem már mások bejegyzéseiből, könnyen előfordulhat, hogy az itt közölt gondolatok sem maradnak visszhangtalanok. A most leírtak talán banalitásnak tűnnek, de, bevallom, mindez ilyen éles formában valamiért még sosem tudatosult bennem. Sőt, továbbmegyek: amikor valamilyen beszélgetés során világnézeti kérdésekre terelődik a szó, nem lehetetlen, hogy az ott közölt véleményünk hosszabb-rövidebb időre, de akár egy teljes életre is meghatározza az illető világnézetét, gondolkodását, tulajdonképpen az egész embert magát. Sokszor keveredtem már ilyen beszélgetésekbe, és sajnos azt is el kell ismernem, hogy az évek során sokat változott világnézetemből fakadóan a kijelentéseim hosszabb távon igen kevéssé voltak következetesek.

Mindezt tudatosítva úgy érzem, ideje végiggondolnom, mi az, amit jelenleg egy, a világnézetemre vonatkozó kérdésre nyugodt lelkiismerettel válaszolni tudnék. Mivel (és, azt hiszem, valahol ez is attitűd kérdése) nem célom másokat szándékosan félrevezetni, olyan választ kell kiötlenem, amiről azt gondolom, hogy a lehető legkevésbé árt a beszélgetőpartneremnek (arról, hogy mennyire használ, nemigen tudok nyilatkozni, mivel a "végső" válaszokat nem vélem ismerni). Végeredményben a következőket tudnám mondani, ha valamilyen helyzetben a világnézetemről kellene nyilatkoznom:


Számomra az elképzelhető legfontosabb kérdés az, hogy hogyan működik a világ maga. Bár sokat gondolkodtam már ezen, jelenleg sajnos nem rendelkezem válasszal, és nem tudom, hogy valaha rendelkezésemre áll-e majd valamilyen válasz. A kérdéssel való foglalkozást mindazonáltal továbbra is folytatni szeretném. Másoknak azt tudom jó szívvel tanácsolni, hogy döntsék el, fontos-e számukra ez a kérdés, majd, ha igen, próbálják meg ők maguk is a lehető legalaposabban körüljárni a lehetőségeket. 


És ennyi. A fentiek tárgyi információtartalma a nullával egyenlő, ami nem csoda, mert tényleg ennyi tudás birtokosának érzem magam a világgal kapcsolatban. Amit közölni tudok, az csupán egy leírás saját magamról, és egy lehetőség jelzése mások számára. Azzal, hogy semmit sem (a nem-tudást sem) próbálok "ráerőltetni" másokra, nem elhárítani, hanem éppen felvállalni szeretném a kérdéssel kapcsolatos felelősséget. A kijelentésemet a teljes őszinteség uralja, amikor a saját nem-tudásomat is csupán határozatlan időre terjesztem ki, nem pedig örökre, mivel nem tudom, eljön-e majd olyan idő, amikor a birtokomba kerül valamilyen tudás. Ez vonatkozik arra is, amikor, ugyanebből a teljes meghatározatlanságból kiindulva, csupán bizonyos, az én szempontomból elfogadhatónak tűnő lehetőségeket vázolok fel a partnerem számára.

A fent megfogalmazott válaszom világnézetileg nem semleges. Az, hogy nem állok ki valamilyen konkrét nézet mellett, számomra érték, mások számára viszont nem feltétlenül az (ld. térítő vallások vagy "keményvonalas" ateizmus - és jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy azt állítsam, nem nekik van igazuk). Az ismeretelméletileg totálisan meghatározatlan helyzetbe való belehelyezkedésemből süt az agnoszticizmus; az explicit válasz hiánya azon véleményemet sugallja az olvasónak/hallgatónak, miszerint azok csakugyan nem állnak egyértelműen rendelkezésre, hogy azokon gondolkodni kell. Ezeket az imperativusokat magamra nézve érvényesnek is tartom, másokra nézve ilyesmit megfogalmazni viszont már ingoványos talajra vezet. Mégis, azt hiszem, a fent megfogalmazottak olyasmik, amiknek a másokkal való közlése után még nyugodt lelkiismerettel a tükörbe tudok nézni. A kérdéssel kapcsolatos eddigi reflektálatlan magatartásomnál ez mindenesetre jobbnak tűnik.