A következő címkéjű bejegyzések mutatása: változás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: változás. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. február 18., hétfő

Önkritika

Kíváncsi vagyok, mikor fogok rájönni, hogy a világ valószínűleg nem tökéletes. Legalábbis számunkra, emberek számára nem. És nem csupán azért, mert mi magunk tökéletlenné tesszük - hanem mert nem az. Olyan könnyen meg tudom tenni ezt a kijelentést, de nem, nem tudok hinni benne.

(Az elmúlt pár hétben csak ilyen kis szösszenetekre futja. Ennek az oka nem az érdeklődés hiánya, hanem a bizonyosságaim egyre teljesebb feloldódása. Nem tudom, hova vezet mindez.)

2013. február 4., hétfő

"Jól élni"

Magamon látom, milyen furcsa és érdekes, ahogy az ember érdeklődése az idő múlásával alakul, változik.

Bárkinek, aki már valaha akár csak egy bejegyzést is elolvasott ezen a blogon, feltűnhetett, hogy imádok olvasni. Ez így is van. Egy ideje azonban bizonyos nehézségeim támadtak az olvasnivalóimmal kapcsolatban - kissé nehezemre esik a megválasztásuk.

Nem is olyan régen a választás még egyértelmű volt: a kérdésem a "hogyan működik a világ?" volt, az olvasmányaim pedig erre a kérdésre voltak hivatottak válaszolni. Azt hiszem, az évek során sikerült megtalálnom a magam számára kielégítő választ. Nem ott, nem úgy, ahol és ahogyan sejtettem, de végre az enyém. A válaszom az ismeretelméleti tagadás. Nem tudok semmit. És ez a felfedezés és a felfedezés eredményével való megbékélés bizonyos szempontból teljessé tett. Nem, nem tűnt el belőlem a kíváncsiság, korántsem. Az eredeti kérdéseim ma is élőek, válasz után kiáltanak, de már megvan az a jelen pillanatban biztosnak tűnő háttér, ami előtt feltehetem őket. A kérdések és a mögöttük meghúzódó elméleti megfontolások mára szerves egységet alkotnak a tudatomban; azok a tudattartalmaim, amik korábban, eredetileg elkülönülten léteztek, mostanra összekapcsolódtak. Hitté váltak, ha úgy tetszik. A hit sem valami befejezett dolog, nem. De a háttér, ami előtt tovább építkezhet, többé-kevésbé szilárd. Én a nemtudásban "hiszek".

Az eddig jelzett kérdéseken túl azonban van még valami, ami mostanában talán az előbbieknél is sürgetőbben, akutan foglalkoztat. Ez a "hogyan éljünk?" kérdése. A kérdés az előző bekezdésben írtaktól cseppet sem független: úgy érzem, elérkezett az idő, amikor meg kell hoznom a "hitem" további építgetéséhez szükséges feltételeket. Ez rengeteg kérdést vet fel. Vajon milyen feltételek szükségesek ehhez? Merre építhető tovább ez a hit? Milyen eszközökkel? Mi az, amit ehhez fontosnak kell tekinteni, és mi az, amire nem érdemes figyelmet szentelni? Ha úgy tetszik, ezek mind etikai, erkölcsi kérdések: hogyan lehetséges jól - természetesen a saját "hitem" értelmében "jól" - élni? Lehetséges-e egyáltalán? És így tovább, és így tovább...

Mostanában, ha olvasok, az ilyen kérdésekre válaszlehetőségeket kínáló írásokat keresem. Nem, nem kész válaszokat, mert az eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy ilyenek nincsenek; közhelyesnek hangzik, de úgy érzem, válaszul igazán csak az szolgálhat a kérdéseinkre, amit belsővé tudunk tenni, ehhez pedig minden külső forrásból érkező válaszon alakítanunk kell valamennyit. Amit keresek - olvasmányokban, beszélgetésekben, itt-ott - az az inspiráció az ilyen válaszok megfogalmazásához. Nem tudom, hogy ez az út hová vezet - noha, mint bebizonyosodott, az "út" előző stádiumának végkimenetelét sem sejtettem. Szeretném, ha sikerülne az, amit egy bekezdéssel korábban megfogalmaztam: megteremteni a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a - úgy érzem - lényegemmé vált "hitemet" tovább építgethessem.

Hogy ehhez hol, mikor, hogyan találok, vagy találok-e egyáltalán fogódzót, nem tudom.

2013. január 21., hétfő

Egy idős hölgy ül előttem. Nyolcan év körüli, talán még több. Alakja még mindig magas, szikár; méltóságteljesen, egyenes derékkal ül, noha a válla, háta hajlott már kissé. Arca csontos, szigorú - szemei azonban élénken, kíváncsian csillognak. Fehérre fakult, kontyba fogott haja ibolyaillattal tölti meg a levegőt. Nem, igazán szép talán sosem volt, de büszke, erős teremtés lehetett valaha. Ahogy, úgy tűnik, még most is az.

A szeme... A szeme rabul ejtett. Olyan ismerős, olyan nagyon ismerős. Mintha láttam volna már őket valahol, de akkor nem voltak ilyen derűsek, nyoma sem volt bennük annak a kiegyensúlyozottságnak, békének, amit ez a szempár áraszt. Egy bölcs ember szemei ezek. Valakié, aki már régen nem vár semmit, mert tudja, hogy nincsen semmi, amit várnia kellene. Valaha nem így gondolta. Kutatott, követelt, tudni akart... Ma már nem bánja, hogy nem találta meg, amit keresett. Hogy a titok titok maradt. Talán ezért is olyan nyugodt, olyan derűs. Mert átadja magát a titoknak; nem próbál benne megkapaszkodni, fogást találni rajta, csak lebeg rajta, benne. Nem boldog és nem boldogtalan; nem tud semmit, és mégis annyi mindent tud. Ma még van, holnap talán már nem lesz. Hogy fél-e a haláltól? Ki nem fél... Ő sem mentes a félelemtől, de nem ágál ellene, nem lázad, csak elfogad. Nem tudja, hogy lesz-e "ott" valami - ha nem lesz, jó, ha lesz, hát úgy is jó. Legalább azt tudja, kiért szeretne odamenni. De mindez nem számít. Ahogy semmi sem.

Újra a szemébe nézek: pillantásában az ókori bölcsek nyugalma néz vissza rám. A görögöké, a Prédikátoré, a keleti tanítóké... és néhány mai vagy csak nem túl régen élt emberé is. Évezredek lemondása tükröződik a tekintetében - az, hogy minden mindegy. Minden; csak a titok az, ami számít. A titok azonban megőrzi magát annak, ami. Nem baj. De jó volt érte élni, most pedig jó egyszerűen belesimulni, felolvadni benne. Ma még csak kicsit. Egyszer - talán hamarosan - majd teljesen.

Nézem az idős hölgyet. Hirtelen rájövök, miért ismerős a szeme. Elfordulok, nem bírok tovább ránézni. De már tudom: egyszer talán - én leszek Ő...


2012. december 15., szombat

Gondolatok hitről és meggyőződésről

A napokban egy beszélgetés hatására elgondolkodtam azon, hogy vajon mi a különbség a címben szereplő két fogalom között.

A téma, ami miatt a kérdés felmerült, a vallásosság volt. Miután a kikerekedett szemű évfolyamtárssal megosztottam a "szektás" éveim néhány részletét (amit egyébként érdekes módon egyre kevésbé érzek kompromittálónak, talán az azóta eltelt idő miatt), a szó a szellemi szabadság fontosságára terelődött. A saját tapasztalatom ezzel kapcsolatban, amit a beszélgetés során közöltem is, a vallásosság megszűnése utáni szellemi szabadság csodás érzése - immáron évek óta, folyamatosan.

Ez az öröm valószínűleg nem  jutna osztályrészemül, ha nincs, ami legitimálja a magam számára engedélyezett szabadságot. A legitimáció egy hit megszűnésére és egy meggyőződés kialakulására épül. Alapvetően egyre inkább azt gondolom, hogy mind a hit, mind a meggyőződés végső soron intuitív jellegű (és egyébként éppen ezért mind a két megnevezés kissé megtévesztő is); a kettő mégis különbözik egymástól, mégpedig szubjektív szempontból. Az én hajdanvolt istenhitemet a vágyaim táplálták: akartam, hogy Isten létezzen, mert magát a létet láttam kilátástalannak az Ő hiányában. Hogy ez utóbbi sejtés mindenképpen hamis, ma sem állítom - de elfogadtam, beletörődtem, hogy a világ ilyen is lehet. A hit hiánya és ennek a hiánynak a helyeslése ugyanakkor új távlatokat nyitott előttem: a meggyőződését.

Aki ismeri Hegelt (meg Marxot;)), annak lehetnek fogalmai arról, hogy hogyan juthatunk el a tézistől az antitézisen át a szintézisig (azért sem írom le, hogy ezek micsodák - nem, mintha nem tudnám, de tessék szépen utánaolvasni :D). Valami hasonló történik olyankor is, amikor az ember a hittől a hit tárgyának tagadásán keresztül végül kialakít magában egy meggyőződést. Ilyen meggyőződés lehet például a hit minden formájának elvetése, ami a legkevésbé sem azonos az előző stádiummal, azaz a hit tárgyának a tagadásával. A meggyőződés fő jellemzője valamilyen szubjektív szempontból ténylegesen szilárd pont, kapaszkodó megtalálása az általános bizonytalanságban. Ennek kiépítése úgy történik (vagy legalábbis történhet úgy is), hogy az ember egy súlyos válságon keresztül kénytelen minden korábbi nézetét - hitét - megvizsgálni, értékelni, ha kell, felül is bírálni, majd a romokon egy új nézetrendszert felépíteni, felhasználva a rombolás során szerzett tapasztalatait. Míg a hit inkább önáltatás vagy vakhit (és mint ilyen, meglehetősen ostoba), addig a meggyőződés egy hosszas gondolati folyamatból levont következtetéseink eredménye.

A kettő közötti különbségről objektív igazságtartalmuk szempontjából nem sokat mondhatunk - intenzitás, szubjektív megalapozottság szempontjából azonban annál többet.

2012. november 8., csütörtök

Meddig maradunk idealisták?

Pár napja belefutottam a neten egy cikkbe, ami az ember lelki-szellemi fejlődéséről(?) szólt. A fiatal felnőttkor leírásánál - micsoda meglepetés - önmagamra ismertem: idealizmus, a megismerés iránti vágy, a világ megvált(oztat)hatóságába vetett hit. Ezután elvileg annak kellene következnie, hogy szépen lassan beletörődöm abba, hogy minden éppen olyan, amilyen, majd illedelmesen bele kellene illeszkednem az élet és a társadalom rendjébe.

Nem akarom, hogy így legyen. De vajon tényleg törvényszerű, hogy az ember ilyen irányba változzon? Mi értelme az emberi életnek, ha nem áll mögötte az az elméleti megalapozottság és cél, amit "idealizmus" néven szokás emlegetni? Nem csupán beletörődésről, megfáradásról (igen, a társadalmi normákkal szembeni életvitel pszichésen rendkívüli mértékben fárasztó), a megújulás készségének a társadalmi nyomás hatására végbemenő elvesztéséről van szó? A kérdés komoly és nyitott. Többek között az a fura az emberben, hogy a különböző "törvények" egyéni érvényesülése mindig csak utólag mondható ki, vagy talán még akkor sem. Az egyéni pszichés-szellemi fejlődés jövőbeli menete nem előre megjósolható, már csak azért sem, mert az egyéni akarat és a környezet számos módon képest azt alakítani. Én sem tudom kimondani magamról, hogy biztosan nem válok egyszer másmilyenné, mint amilyen most vagyok, és amilyen szeretek lenni.

Mi is a gondom az idealizmus elvesztésével? Egyáltalán, mit is értek a saját esetemben idealizmus alatt? Agnosztikusként az idealizmus nálam tulajdonképpen egyfajta antiidealizmusként jelentkezik: a hiány, az űr, a tárgytalanság alkotják a gerincét, természetesen ismeretelméleti értelemben. Nem a tagadás és nem is az állítás. Ami motivál, az, éppen az előbbiekből fakadóan, a vágy, a megismerés vágya. Ezeket elvesztve az életem éppen azt vesztené el, ami megalapozza, legalábbis a szó sajátosan emberi, szellemi értelmében. Hogy szükség van-e ilyen szellemi megalapozottságra? Nem tudok a kérdésre objektív választ adni, csak a saját tapasztalatomat. Lassan másfél évtizede volt egy kisebb balesetem, minimális agyi érintettséggel. A dolognak látszólag semmilyen hosszútávú egészségi hatása nem volt, azonban a gondolkodásom ettől az eseménytől kezdve kissé megváltozott. Analitikussá, elemzővé vált, a dolognak abban a némileg mazochista értelmében, hogy minden információt szinte kényszeresen "dobozokba", kategóriákba sorolok, elemzem a köztük fennálló kapcsolatokat, érteni akarom őket. Muszáj értenem őket. Nem tudom, a gondolkodásom akkor is így alakult volna-e, ha nem történik meg a(z egyébként tényleg nagyon könnyű sérülésekkel járó) balesetem - valószínűleg igen. Annyi azonban biztos, hogy ilyen szellemi berendezkedéssel képtelen vagyok elképzelni egy ideológiailag megalapozatlan életet. Nem tudom, másoknak ez "sikerül"-e - és ha igen, ezt inkább jó vagy inkább rossz dolognak kell-e tekintenünk. Nem tudom, emberként egyáltalán lehetséges-e az ideológiamentes élet, ha pedig nem, akkor milyen szerepet tölt be az ideológiai megalapozottság másoknál. Nekem mindenesetre olyan szükségem van erre, mint a lélegzetvételre.

Könnyen felmerülhet az az ellenérv, hogy a fent írtak minden ellentétes törekvésem ellenére is csak az életkoromból és az annak megfelelő pszichés berendezkedésemből fakadnak. Hogy előbb-utóbb megváltozom, és belehelyezkedem az élet "rendes" kerékvágásába. Ezzel azonban van egy kis gond: az mindennapjaimat tudniillik egyre inkább úgy rendezem be, hogy megfeleljenek az előbb bemutatott életfelfogásomnak. Példának okáért középiskolás korukban még sokan tervezik, hogy egyszer kutató lesz belőlük, a világ titkainak feltárása lesz a hivatásuk stb. Mindennek az ideológiai háttere nagyon hasonló lehet ahhoz, amit magammal kapcsolatban az előbb leírtam. Aztán az érettségi bizonyítvány kézhez kapásával (vagy legalábbis valamikor ezidőtájt) a nagyra törő ambícióknak vége szakad. Nálam nem így történt. Én is kutató szerettem volna lenni gimnazista koromban, most azonban egyre inkább úgy néz ki, hogy csakugyan az is leszek. Mondhatni, papírom van arról, hogy erre törekszem, ahogy, ami azt illeti, van is. Ezen a téren tehát mintha kevésbé sikerülne a "normális" életvitel felé haladnom - a kutatóé ugyanis, legalábbis szakmai szempontból, gyanúsan hajlamos szétfeszíteni a normalitás kereteit. Az életem más területein is ehhez hasonló tendenciák vannak jelenleg alakulóban.

Eh, úgy járok most is, mint már sokszor, amikor be akartam fejezni egy-egy bejegyzést: annyi mindent lehetne még írni, de végkövetkeztetés, az nincs. Mert egyelőre valóban nincs. Legyen tehát ez ennek a kis szövegnek a zárszava: nem tudok (vég)következtetés(eke)t levonni, mert maga a világnézetem olyan, hogy ezt nem teszi lehetővé. És (egyelőre?) jól is van ez így: az átideologizáltság is, meg a nincs is.

2012. szeptember 30., vasárnap

Az ateizmus iszonyata (sokadszorra)

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, a józan megfontolások mellett van azért valami önáltatás (is) abban, hogy nem vagyok ateista. Elképzelhetőnek tartom ugyanis, hogy lehetségesek olyan megfejtések is a világ rejtélyére, amelyeket nem igazán szeretnék igaznak tudni. Korábban már írtam a hasonló aggályaimról, most egy kicsit tovább szeretném vinni az akkori gondolataimat. Eddig csupán a megsemmisülés elkerülhetetlenségét vetettem fel, mint a potenciálisan a következetes ateista elé tornyosuló legsúlyosabb nehézségek egyikét. Most a kiszámíthatatlanság gondolata következik.

Annak feltételezése, hogy nem létezik sem Isten, sem bármilyen más, a világot transzcendens módon összetartó princípium, magába foglalja a világ "nyitott" voltának elfogadását is. A "nyitott" szón ebben az esetben azt értem, hogy az univerzum előre meghatározott terv vagy külső felügyelet nélkül, irányítatlanul és irányíthatatlanul fejlődik tovább és tovább. Persze, a fizikai törvények ennek a fejlődésnek az útját bizonyos szempontból keretek közé szorítják, de ezeknek a tudatossághoz hasonló különleges képződményekre gyakorolt hatása egyelőre aligha megjósolható, pláne nem befolyásolható.

A tudatot azért helyezem az itt boncolgatott kérdés középpontjába, mert, ha nem tévedek, ez az egyetlen olyan szubjektum, amely képes a szó szoros értelmében elszenvedni a világ változásait. Na már most: ha a természet az általunk tapasztalható jelenségek szintjén nem állandó jellegű, elképzelhető, hogy a jövőben olyan változások is végbemennek benne, melyek magát a tudatosságot is érintik. Lehet, hogy a tudat mint olyan egy idő után egészen más jellegű lesz, mint amilyennek most érzékeljük. Hogy ez a felvetés nem tökéletesen irreális, elég, ha belegondolunk, milyen hatalmas a különbség az alkotó, érző, szenvedő emberi tudatosság és a vegetatív funkciókra beállított, kezdetleges állati "tudat" között. Kétségtelen, hogy az előbbi kialakulásához olyan evolúciós változások vezettek, amelyek (legalábbis) a túlélés szempontjából hasznosnak bizonyultak. De elképzelhetetlen-e, hogy ez a fejlődés előbb vagy utóbb kontraszelektívvé váljon? Hogy a tudatosság olyan formái váljanak általánosság, melyeket ma inkább az elmebetegség kórképeiként tartunk számon? Mi lesz, ha egyszer skizoid, hasadt személyiségű vagy ma még más okokból "deviánsként" kezelt tudatú emberek népesítik be a földet?! Nem vagyok biztos abban, hogy evolúciós szempontból ez a variáns annyival előnytelenebb lenne a jelenleginél. Egy nem integrált személyiségű illető például kiválóan külön tudná választani egymástól az élete különböző területeit, nem zavartatva magát az egyes tevékenységek közben a más területeken esetleg jelentkező nehézségektől. Az emberi élet bőven rejt olyan kihívásokat, amelyek egy idő után azt eredményezhetnék, hogy végül a "betegség" váljon normalitássá. Sőt, könnyen lehet, hogy már jelenleg is egy efelé tartó tudatosság rabjai vagyunk (gondoljunk csak az ún. "túlélési ösztön", "életszeretet" jelenségeire egy egyébként igencsak kilátástalan és végül mindenképpen a megsemmisülés felé tartó életben - mik ezek, ha nem kényszerképzetek?!). A tudatosság sokféleképpen torzulhat az evolúció kiszámíthatatlan útjain. Ami azonban objektíve, a nyers túlélés szempontjából előnyösnek számít, nem feltétlenül az annak a hatalmas komplexumnak a szempontjából, amit jelenleg "emberinek", "tudatosságnak" stb. tartunk. Az így előálló helyzeten viszont, éppen az előbb említett, talán beteges életvágy miatt egyszerű kihalással aligha tudnánk segíteni, más módszerek alkalmazása pedig talán még lehetetlenebb vállalkozást jelentene. Hasadt, átláthatatlan, torz önmagunk rabjaivá válhatnánk.

Ha nincs Isten, nemigen hiszem, hogy lenne abszolút, elvi akadálya az ilyen jellegű változásoknak. Az út nyitott az ember és tudatossága kiszámíthatatlan elfajzása felé.

2012. szeptember 27., csütörtök

"Hiszek hitetlenül Istenben..."

Én mondjuk még hitetlenül sem, de annyira illett a most következő bejegyzéshez a fenti Ady-idézet, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ezt válasszam címül. Ha másra esetleg nem is, arra biztosan jó ez a blog, hogy segít tisztáznom magamban néhány nem jelentéktelen világnézeti kérdést. Tegnap este (elalvás előtt/helyett, ehemm...) valahogy beugrott, hogy milyen megnyugtató is volt az, amikor, még jópár évvel ezelőtt, minden este imádsággal zártam a napot. Az Istenben való hitem teljes elvesztését kb. négy éve az tette kézzelfogható valósággá számomra, amikor észrevettem, hogy képtelenné váltam az imádkozásra. Azóta sem tudok - sem elalvás előtt, sem máskor, pedig sokszor mintha késztetést éreznék rá. Mindennek alapján a tegnap felmerült gondolataimból végül egy furcsa következtetést sikerült levonnom: a mai napig imádkozom. Mégpedig azzal, hogy tudatosan nem imádkozom.

Írtam már arról, hogy vannak az életvitelemnek a most említetthez hasonló, általam kvázi-vallásosnak nevezett jellegzetességei. Sőt, jobban belegondolva, az életem (szinte) teljes egészét ilyen "maradványtünetek" hálózzák be. Úgy veszem észre, hogy az elmúlt évek során csak a hittől sikerült megszabadulnom, a vallásosság egyéb jegyeitől nem. Az jutott eszembe, hogy érdekes lenne listaszerűen összeszedni ezeket - csak hogy lássam, mennyire kísér tovább a múltamnak ez a talán legfontosabb szelete. Nézzük, mik is jutnak eszembe:
  • Anti-imádság. Az imádság tudatos elutasításával definiálható hitetlen imádkozásról már az előbb szóltam - ennek felfedezése volt az, ami a mostani bejegyzés megírásához vezetett.
  • Ha (isten)hitem már nincs is, egy, a gondolataim vezérfonalát képző fogalom ma is "uralkodik" az elmémen: az ismeretlenségé. Ebben nem kell hinni, nem kell tisztelni, viszont lehet törekedni a megismerésére. Ebben pedig már benne rejlik a gondolkodásom következő kvázi-vallásos jellegzetessége, az
  • Elkötelezettség. Feladatomnak, életcélomnak tekintem az ismeretlenség kutatását. Ahogy a hívőnek Isten szolgálata, számomra az ismeretlenség fürkészése jelent az életprogramot, a cselekedeteim mögötti legfontosabb mozgatórugót. És mellesleg - sokszor - az elérhető legnagyobb örömöt is. Ez sem idegen a vallásosságtól.
  • Erkölcs. A hívő számára az erkölcs legfontosabb forrása Isten szava, melyet többnyire valamilyen szentnek tekintett könyv vagy élő ember közvetít számára. Az én szememben az erkölcs legfőbb forrása a megismerésre törekvő ember lelkiismerete. Ez utóbbinak, miközben feltérképezni igyekszik a világot, számolnia kell azzal, hogy rajta kívül (esetleg) mások is létezhetnek. Hogy velük kapcsolatban mi a helyes bánásmód, arra a hit hiánya semmilyen útmutatást nem ad. A válaszokat - melyek eredetükből és jellegükből fakadóan folyton instabilak maradnak és gyakran változhatnak - a hitetlen csak a saját lelkiismeretétől várhatja. Ahogy igazából az esetleges "bűnök" alóli feloldozást is (lévén az ilyen értelemben vett erkölcs valahol mindig privát jellegű marad).
  • Szent könyvek. Számomra nincsenek. Ellenben vannak olyan írásművek, amelyektől a "közönséges" könyveknél több, hasznosabb segítséget remélek a világ megismerésével kapcsolatban - ezért fogyasztom nagy érdeklődéssel a filozófiai és újabban a különböző tudományos vizsgálódások eredményképp keletkező (és, bevallom, lehetőleg az én szintemre leegyszerűsített) írásműveket. De ilyen kvázi-"szentírás" lehet az szépirodalom, a művészet, de akár egy táj vagy egy helyzet is, ha megfelelő nyitottsággal közelítünk feléjük.
  • Akkor jöjjön az első kiegészítés: alázat. Nem, igazán nem tudnám megmondani, hogy ez az érzés helyénvaló-e, a racionalitással való kapcsolatát pedig végképp megfoghatatlannak érzem. "Alázat" alatt ebben az esetben éppen azt értem, amit az általam ismert vallások jelentős része is: főhajtást a világ megfoghatatlansága, kiszámíthatatlansága, fölöttünk való hatalma előtt. Annak elismerését, hogy a mindenséget (jó eséllyel) nem az én akaratom irányítja; hogy az engem körülvevő kavargáson semmilyen módon nem tehetek erőszakot, legyen szó akár szellemi, akár fizikai törekvéseimről. Alárendelődést a "sorsnak", a véletlennek; a saját semmisségem megsejtését a világgal szemben. Nem kell túlságosan elmélyülni a vallásfilozófiában ahhoz, hogy ezeknek a gondolatoknak a vallásos jellegét (és talán gyökerét is) felfedezzük.
Azt hiszem, a fenti listát a későbbiekben még bővíteni fogom, első nekifutásra ennyi jutott eszembe. Arra azonban már ez a néhány pont is elég volt, hogy megerősítse a saját kvázi-vallásosságommal kapcsolatban eddig felmerült, időközben egyre jobban körvonalazódó sejtéseimet. Hogy bajnak tartom-e, ha ezek a sejtések helyesek? Azt hiszem, nem, de ezen a kérdésen még, úgy érzem, nem ártana alaposabban elgondolkodnom.

2012. szeptember 10., hétfő

Filozófiát tanulni?!

A mai napon - köszönhetően pár előzetes értesítés nélkül elmaradt órámnak - lehetőségem nyílt hosszabb (jóllehet teljes tétlenségre ítélt) időt az egyetemem Filozófia Intézetének épületében eltölteni. Az előbb jelzett tények miatti általános bosszúságomon túl érdekes dolgok kavarogtak a fejemben, miközben, enyhítve a várakozás unalmát, az üres folyosókat róttam. Leginkább az, hogy az épületben tanulók nem is tudják, milyen szerencsések.

Néhány éve, az egyetemi szakválasztásomkor sok dolog motivált. A késő-kamaszkori (mára alaposan kikopott) illuzórikus eszményeken túl a külső tanácsok, a saját személyes érdeklődésem és bizonyos pénzügyi megfontolások játszották ebben a legfontosabb szerepet. Filozófiát tanulni, bár kósza ötletként ez is megfordult a fejemben, nem igazán akartam, több okból sem. Egyrészt - ma is azt hiszem, jogosan - nehezen tudtam elképzelni, hogy anyagilag képes leszek "puszta elmélkedésből" fennmaradni. Másrészt, bár a középiskolában szerencsére tanultam filozófiát és le is érettségiztem belőle, annak nyelvezetét, gondolkodási sémáit, egyes problémafelvetéseit nem éreztem igazán közel magamhoz. Harmadrészt pedig - és ez a legfontosabb - úgy éreztem, a filozófia tanulmányozása számomra olyan, személyes örömet szerző időtöltés, amit kár lenne elrontani azzal, hogy hivatalos keretek közé szorítom.

Ha meg kellene mondanom, mit jelent számomra a filozófia, azt mondanám: eszközt. Segítő (vagy annak gondolt) eszközt a kereséshez, amire saját tárgytalan nem-tudásom késztet ellenállhatatlanul. Valószínűnek tartom, hogy a kutakodásnak "a bölcsesség szeretetén" (milyen szép kifejezés ez) kívül még más módozatai is rendelkezésünkre állnak: taníthatnak az élményeink, az érzelmeink, az álmok-látomások is. Taníthat a test, a lélek - és nem csupán a szellem, ahogyan ezt már korábban is lejegyeztem. Abban már kevésbé vagyok biztos, hogy az utóbbiak értelmezéséhez, feldolgozásához, a keresés célja szempontjából hasznos felhasználásához nem lenne szükség a filozófia által nyújtható segítségre. Számomra a tisztán intuitív vagy érzelmi megismerés a filozófiai jellegű gondolkodás közreműködése nélkül nehezen tűnik elképzelhetőnek, bár lehet, hogy ezen véleményem pusztán a saját gondolkodásom jellegzetességeiből fakad. Ez utóbbinak mindenesetre nagyon is fontos része az, amit a filozófiából meríteni tudok.

Akkor végső soron hogyan is áll a helyzet a filozófia "hivatalos", egyetemi keretek közötti tanulásával kapcsolatban? Remélem, nem fogtok különösebben őrültnek gondolni, de egyre inkább úgy érzem, vágyom arra, hogy ebbe egyszer belevághassak. Noha korábban különböző okokból elutasítottam a filozófiai képzésben való részvételt, ezek az akadályok mára elhárultak: az anyagi helyzetemet egy másik szakterületen folytatott (és bizonyos eredményeket már mutató) tanulmányaim nyomán remélem stabilizálni (ha pedig ez mégsem sikerülne, mostanra több alternatív ötlettel rendelkezem, mint amennyi mondjuk az érettségi után eszembe jutott volna); a filozófiai nyelvezet és témaválasztások - a nem kevés olvasásnak köszönhetően - mára sokkal könnyebben befogadhatóak számomra, mint korábban. Végül pedig, megint utoljára hagyva a legfontosabbat, már nem érzem azt, hogy az egyetemi képzésben való részvétel ronthatná a filozófiához való személyes viszonyomat. Ellenkezőleg: az elmúlt sok-sok (tényleg sok) év során szabadon és (az előbbiből fakadóan) szertelenül, néha kissé kaotikusan szemezgethettem a filozófiai művek rengetegéből. A legkevésbé sem hiszem, hogy ez haszontalan tevékenység lett volna - rengeteg információt sikerült ilyen módon magamba szívnom, bizonyos területekkel kapcsolatban viszonylag tájékozottá váltam, a megtanultak közül sok olyasmi van, amit a saját gondolkodásomba építve magam is felhasználhattam. Lehetséges azonban, hogy a szabad "garázdálkodás" évei után érdemes lenne kipróbálnom, mit érhetek el, ha a filozófiai ismeretek egy többé-kevésbé rendszerezett, elemeiben egymással különféle módokon összekapcsolt, a területhez nálam sokkal jobban értők által együvé sorolt "csomagjával" is megismerkednék. Ha - például azután, hogy a jelenlegi szakmámban sikerül a megfelelő szintű diplomát megszereznem - valóban a filozófia szak elvégzése mellett döntenék, ezért tenném.

Hogy lesz-e mindebből valami, majd meglátjuk...

2012. szeptember 9., vasárnap

Nyárvégi összegző

Néhány hónappal ezelőtt (hadd írjam le: frissen lediplomázva:)) komolyan elgondolkodtam azon, vajon mivel is fogom tölteni a szeptemberig hátralévő hosszú időt. Az akkori érzéseim nyomát most is őrzi a blog: azon túl, hogy meglehetősen profán okok miatt muszáj volt munkát találnom, elkeserített az űr is, ami egy kivételesen tevékeny időszak után hirtelen támadt körülöttem. Nem tudtam, mit tudok kezdeni ezzel a szabadsággal; a legnagyobb félelmem az volt, hogy ezekben a tétlen hetekben sikerül majd a szellemi önkínzást olyan szintre fejlesztenem, amiből nehéz lesz ép elmével kilábalni. Végül sem a tétlenség, sem az őrület nem tudott elhatalmasodni rajtam. Azon túl, hogy végigdolgoztam a nyarat, elmondhatom, hogy a mai nappal egy nagyon komoly elmélyülést lehetővé tevő időszakot zárok le (egy kis időre? vagy hosszabbra? ki tudja...). Most úgy érzem, ez fog hiányozni: a zavartalan, sokszor izgalmas, sokszor kínzó, néha örömteli, de mindenképpen mély gondolati tevékenység lehetősége.

Hogy fejlődtem-e a nyár alatt? Kérdés, mit tekintünk fejlődésnek. Ha mennyiségileg, a befogadott és feldolgozott információmennyiséget tekintve vizsgáljuk a dolgot, akkor biztosan. Rengeteg dologgal kapcsolatban volt lehetőségem komolyabban elgondolkodni, új módszerekkel gazdagítottam a szellemi apparátusomat, több új területtel is megismerkedtem. Hogy mindez jelent-e minőségi fejlődést, nem tudom. Agnosztikusként, azt hiszem, az ember kénytelen elfogadni egyfajta erkölcsi nihilizmust - nincsenek objektív etikai mércék sem a tettek, sem a személyes fejlődés megítéléséhez. Nem tudom, a tisztaság vagy a bemocskolódás felé tettem-e lépéseket, mert nem tudom, léteznek-e ezek a fogalmak, és ha igen, mit jelentenek. Jobb ötlet híján tehát maradok továbbra is az, akiként ezt a nyári utat végigjártam: őszintén "hitetlen" és "tudatlan" ember, aki reméli, hogy tart valahová - ha egyáltalán van hová tartani.

Ha valamit az elmúlt pár évben megtanultam, az az, hogy nem igazán érdemes néhány hónapnál hosszabb távra pontos terveket készítenem (ha ilyesmire vetemedtem, azt az élet előbb vagy utóbb, de rendszeresen felülírta). Azzal kapcsolatban tehát, hogy mit várok a most következő időszaktól, csupán az elkövetkezendő néhány hónappal kapcsolatos elképzeléseimről tudok írni.
Először is egy számomra meglehetősen új és izgalmas területtel kezdek majd mostanában megismerkedni. Remélem, hogy az, amit itt megtanulhatok, nem pusztán mint jelenlegi és leendő munkavállalónak, hanem mint alapvetően szellemi beállítottságú embernek is képes lesz számomra nyújtani valamit.
Remélem, meg fogok tudni küzdeni azzal a sok-sok feladattal, ami egyelőre olyan ijesztően tornyosul fölém.
Remélem, most is hoz majd elém az élet olyan embereket, helyzeteket, tapasztalatokat, akiktől és amelyekből értékes dolgokat tanulhatok. És, ha úgy adódik, remélem, hogy értéket adhatok át majd akkor is, ha nekem magamnak kell tanítanom (nem csak a katedráról).
Végül pedig remélem, ezután sem kell majd csalódnom magamban - sem leendő(?) értelmiségiként, sem - és ez az igazán fontos - kereső-gondolkodó-érző emberként.

Hogy mikor adódik legközelebb a mai nappal véget érthez hasonlóan hosszas, nyugodt elmélyülésre alkalmas időszakom, nem tudom. Mindazonáltal szeretném és megpróbálom a következő hónapokat arra használni, amire az általuk kínált lehetőségek alapján alkalmasnak tűnnek: "anyaggyűjtésre" a további szellemi "építkezéshez".