Isten nélkül

Nos, miután egy nemrégen készült bejegyzésem lezárásaként tisztáztam, hogy jelenleg nem készülök öngyilkosságra, ezt a posztot már a legelső mondatban azzal kezdeném, hogy tudtommal egyelőre nem szenvedek semmilyen skizoid jellegű elmezavarban. (Kis megjegyzés: nem véletlen az óvatos fogalmazás, az ilyen betegségek nagyon gyakran felnőttkorban alakulnak ki. Többek között az egyik kedvenc külföldi bloggeremről tudtam meg nemrég, hogy bizony így járt.) Remélem, ennek leszögezése segít majd, hogy az alábbiak még véletlenül se váljanak félreérthetővé.

Még mindig Istenről illetve az Ő hiányáról lesz szó. Tudom, hogy nem tűnik túlságosan értelmes dolognak, hogy minden szempontból hitetlen agnosztikusként elég gyakran boncolgatom ezt a témát, de el kell ismernem, hogy érzelmileg időnként szükségem van erre. Túl sokáig tudtam őszintén bízni Benne ahhoz, hogy így középtávon teljesen ki tudjam iktatni a gondolkodásomból (vagy hogy kisbetűvel tudjam írni a Rá vonatkozó személyes névmásokat...).

Mára Isten elméleti szempontból éppen nulla hatást képes tenni rám - egyszerűen nem értem, hogyan tudtam hinni valamiben, aminek még a fogalma is elkerülhetetlenül önellentmondásos, legalábbis emberi elme számára az (tudom, hogy elcsépelt példa, de aki rá tudja venni az örökkévaló Istent az öngyilkosságra, a vendégem egy fagyira). Ennek ellenére egyre világosabban látom, hogy az Isten után maradt érzelmi űr nem tudott bennem kitöltetlenül maradni. Az Istenre irányuló tovatűnt vonzódásomat az Ismeretlen iránt érzett szenvedélyem váltotta fel. És ez az igazán abszurd: hogy képes vagyok úgy érezni, hogy az életem teljességét ez az érzés adja, hogy ezt elveszítve mindent elveszítenék, hogy ezt mindentől és mindenkitől védenem kell. Hogy végső soron ez a szenvedély ad értelmet az életemnek. Nem tudom, mi a válasz, ha a kérdés a "világ". Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha is választ találni erre. Nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e a választ megtalálása, akár számomra, akár bárki más számára. De, szigorúan érzelmi szempontból, ez nem is tud igazán zavarni. Az Ismeretlen vonz, mint a mágnes; ott van minden napban és éjszakában, minden leírt szóban, minden ölelésben, minden fájdalomban, minden lélegzetvételben. Nem Isten az, aki vonz. "Isten meghalt", hogy Nietzschét idézzem, de legalábbis úgy elbújt, hogy én sehol sem találom. És őrült sem vagyok, nincsenek láthatatlan barátaim, nem hallok nem létező hangokat és egyáltalán semmi efféle furcsaságom nincsen. De tudom, miért állnak halmokban a csillagászati témájú könyvek az egyébként egészen mással megtömött könyvespolcomon; tudom, miért élem a fél életemet a könyvtárban; tudom, miért írom most le mindezt... Valahol azt hiszem, nagyjából tudom, miért élek. Az Isten helyét a szívemben és az elmémben átvevő Ismeretlenért, amit talán örökké keresni fogok.

Az életem a keresésé.