A sztoicizmus és Camus

Mindenki nagy meglepetésére ismét egy Camus-vel foglalkozó bejegyzés következik. Arról a múltkor már írtam, hogy az előbb megnevezett szerző szerint az öngyilkosság rossz megoldás a létezés kihívására; érdemes inkább életben maradni és cinikusan szembenézni a világgal, hogy legalább ilyen módon felül tudjunk kerekedni a minket körülvevő mindenség könyörtelenségén.

Most némi Camus-féle életmód-tanácsadás következik. Ahogy a szerző öngyilkossággal kapcsolatos nézeteit, úgy az élet helyes berendezéséről írt véleményét is kritizálni fogom, bár ez nem akadályoz meg abban, hogy rajongjak a Sziszüphosz mítoszához és a Közönyhöz hasonló remekművekért. (Camus kifejezetten nem az a szerző, akit a nézeteink teljes egyezése miatt szeretnék. Azért szeretem, mert az elméleti kiindulópontunk - az ember kérdése és a világ hallgatása közötti alapvető feszültség tudatosítása - azonos, noha ő ezekből az elvekből az enyémektől nagy mértékben különböző következtetésekre jut.) A most írandókhoz az utóbbiból fogok meríteni.

Nem szeretném részletesen elemezni Camus Közöny című kisregényét (különösen, mert jelenleg nincs a kezem ügyében, és nem szeretnék téves dolgokat leírni), inkább csak afféle elméleti összefoglalásra készülök. Azt hiszem, Camus ebben a műben kifejtett nézetei nem sokban különböznek az ókori sztoikus filozófusok álláspontjától, leszámítva, hogy az előbbi nem feltételez semmiféle transzcendens létezőt a világ mögött, míg az utóbbiak igen. Az ókori gondolkodás számára azért nem volt szükség a világ dolgai feletti aggodalomra, mert az isten(ek) vagy a logosz (a világnak a tao-hoz, Világszellemhez stb. hasonló elvont értelme) úgyis a saját törvényeinek megfelelően irányítja azokat, és nekünk, embereknek, bíznunk kell ezen irányítás helyességében. Ha rábízzuk magunkat erre az őselvre, helyesen cselekszünk. Ilyen értelemben tehát az ókori sztoicizmusra is érvényes az a közmondásos "minden mindegy" attitűd, amit közkeletűen sztoikus nyugalomnak szokás nevezni.

Camus számára más miatt "mindegy minden". A világ csökönyösen hallgat, hiába igyekszünk, nem tárja fel előttünk titkait. Az ember így morális szempontból áthághatatlan űrben kénytelen létezni, hiszen transzcendentális információforrás híján nem tudjuk megállapítani, mi a helyes és mi a helytelen. Közöny című regénynek főszereplője, Mersault, ennek az általános erkölcsi nihilizmusnak a megtestesítője: anyja siratásán elalszik, a temetés után strandra megy, nem érzi bűnösnek magát, miután napszúrásos állapotban lelő egy embert a tengerparton. Mert csakugyan teljesen mindegy, hogy így tesz-e vagy sem. A világban körülöttünk és bennünk zajló dolgok nem többek, mint értelmezhetetlen fodrozódásai a jelenségek tengerének. Mersault csupán akkor döbben rá élete ürességére, mikor halálos ítéletét várva a börtönben töpreng, majd a gyóntatására küldött pappal való összezördülése után újra egyedül maradva (talán utoljára) megszemléli a éjszakai égboltot. A közömbösen ragyogó csillagok látványa átértékelteti a férfival egész korábbi életét. Ez az átértékelés azonban nem a közöny megszüntetéséhez, hanem tudatossá tételéhez vezet. Rájön, hogy az, ahogyan mindaddig ösztönösen, sosem átgondoltan élt, valójában csak a világ szenvtelenségének visszatükröződése. Hogy van valami méltóságteljes abban, ahogy a csillagok közönye tudatosan leképeződik az emberi életben. Hogy a közömbösség nem más, mint ráhangolódás a világ szívdobbanásaira. Mersault számára az élet ebben a pillanatban értékké válik; noha tudja, hogy hamarosan meg kell halnia, legszívesebben újra átélne mindent, ami addig történt vele. Sziszüphosz cinizmusa Mersault nihilista életvágyában válik kézzelfoghatóvá.

Mersault és rajta keresztül Camus gondolatai bizonyos szempontból - legalábbis egy hozzám hasonló agnosztikus egyén számára - hatalmas vonzerővel rendelkeznek. Mert csakugyan: hol van a kapaszkodó, amire támaszkodva morális mértéket szabhatnánk az emberi életnek? Sehol - a csillagok valamennyiünkre ugyanolyan közömbösen ragyognak, mint a Közöny főszereplőjére azon a bizonyos éjszakán. Mégis, van valami, ami miatt nem tudom elfogadni Camus gondolatait: ez pedig az együttérzés hiánya. Bár nyilván nincs lehetőségünk biztosan állítani, hogy bárki vagy bármi más is létezik rajtunk kívül, mindennapi tapasztalataink alapján legalábbis elképzelhető, hogy így van (tudom, hogy a hétköznapi gondolkodásnak nagyon idegen ez a bizonytalanság, de ha teljes mértékben kitartunk a racionális gondolkodás mellett, csakugyan nem tudjuk teljes biztonsággal kizárni, hogy rajtunk kívül senki és semmi más nem létezik). Ha pedig mások létezésének legalább a lehetősége fennáll, számolnunk kell az ő jól-létük fontosságával is. Ha jól emlékszem, korábban már írtam, hogy a zsidó-keresztény szentírások számomra egyetlen elfogadható gondolata a felebaráti szeretet. Úgy érzem, emellett kell kiállnom most is. Ha már egyszer feltételezhető más, hozzánk hasonló lények létezése, erkölcsi kötelességünk minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy a létezés számukra is a lehető legkönnyebben elviselhető legyen. "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat." - ez egyáltalán nem elvetendő parancs (bár sosem fogom megérteni, hogy egy ilyen bölcs gondolat hogyan egyeztethető össze a kisebb kihágásokat elkövetők megkövezésének néhány száz oldallal korábban papírra vetett előírásával...). A teljes közöny ezt az együttérzést nem teszi lehetővé. Úgy gondolom tehát, hogy bár Camus nagyon mély igazságot ismétel el és önt a kornak megfelelő formába azzal, hogy a külvilág jelenségeinek egyáltalán semmilyen típusú és mértékű jelentőséget nem tulajdonít, ebbe az általam nagy mértékben helyeselendőnek tartott nevenincs nihilizmusba - egyszerűen mások létezésének feltételezhetőségének okán - nem szabad, hogy a másokkal szembeni viselkedésünk is beletartozzon. "Légy közömbös a világgal szemben, de szeresd felebarátaidat!" - talán így tudnám összefoglalni azt az erkölcsi imperatívuszt, amit a camusi gondolatokból és a keresztény jellegű tanításokból összegyúrva az agnosztikus morálba (is) beemelhetőnek érzek.