A most következő bejegyzést egy nagyon kedves ismerősömmel folytatott beszélgetés ihlette. Ennek során felmerült a kérdés, hogy vajon hogyan lehet helyesen értelmezni az öngyilkosságot: a gyávaság vagy inkább a bátorság megnyilvánulásaként?
Az alábbiakban három lehetséges hozzáállást fogok ismertetni az öngyilkossággal kapcsolatban. Valószínűleg páran már észrevettétek, hogy a témáról alkotott személyes véleményem korántsem elutasító. "Hallgattasék meg [azonban] a másik oldal is!" Annyi engedményt a magam irányában azért mégiscsak teszek, hogy csak olyan álláspontokat fogok közölni, amelyek a saját agnosztikus világnézetemmel is összeegyeztethetők. Nézzük tehát ezeket:
1. Kezdjük a legradikálisabbal! Ez az az álláspont, aminek - nem annyira vidám pillanataimban - már én is többször hangot adtam. Eszerint az öngyilkosság helyes döntés, amit meg kell tenni, pontosabban már rég meg is kellett volna. Ezt írva arra a kilátástalanságérzésre szándékozom utalni, ami az embert a világgal szembenézve elfogja: elkerülhetetlenül meg fogunk halni, az életünk előtt és után az ismeretlenség, az élet során pedig a bizonytalanság és kiszolgáltatottság az osztályrészünk. Ha pedig ez így van, teljesen értelmetlen évtizedeken keresztül kínoznunk magunkat és rossz példát mutatnunk másoknak - a leghelyesebb az, ha amint ráébredünk saját helyzetünkre, véget is vetünk neki. Önként szembenézünk az ismeretlennel, még mielőtt az erőszakkal ránk kényszerítené magát. Azt hiszem, ha teljesen következetesen kitartunk az ésszerű gondolkodás mellett, ez a megoldás a helyes. Azonban, sajnos vagy sem, az ésszerűség többnyire nem képes életünk minden pillanatán uralkodni. Éppen ezért megmutatnék egy másik, szintén agnosztikus gyökerű gondolatot, ami viszont - noha nem éppen racionális alapon - az öngyilkosság elutasítását szorgalmazza.
2. Nagy "szerelmem", Albert Camus álláspontja következik. Ha valaki még nem olvasta a Sziszüphosz mítoszát, viszont nem szeretné, ha előre "lelőném a poént", kérem, hogy ugorja át ezt a részt. Sziszüphosz, az előbb megjelölt értekezés címalakja igen érdekes figura az antik mitológiában: az istenek által rárótt túlvilági büntetésként egy hatalmas követ kellett felgörgetnie egy hegy tetejére, a kő azonban minden alkalommal visszagurult, még mielőtt Sziszüphosz elérte volna a hegycsúcsot. Örökké tartó küszködése a hiábavaló munka szimbólumává vált. Sziszüphosz szenvedett - gondolhatnánk. Camus azonban mást állít. Ő úgy véli, Sziszüphosz kilátástalan helyzete ellenére is boldog volt, egyszerűen azért, mert képes volt az arcába nevetni az őt büntető isteneknek. Felsőbbrendűnek érezte magát elítélőinél. Eszerint Sziszüphosz nem az örök szenvedés, hanem a cinizmus jelképe.
A mitológiából vett gondolatmenetet Camus a valós emberi állapotra is kiterjeszti. Korábban már idéztem a szerző azon gondolatát, miszerint "reménytelenül [...] egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása." A helyzetünk tehát meglehetősen tragikus - talán sohasem ismerhetjük meg a világ titkát. És mégis, Camus szerint nem szabad megölnünk magunkat. Hogy miért nem, arra Sziszüphosz példája adja meg a választ: egyszerűen azért, hogy megőrizzük méltóságunkat az irányunkban teljességgel közömbös világgal szemben. Azért, hogy ha már létezésre ítéltettünk, legalább ne adjuk meg magunkat gyáván a világ szenvtelenségének. A gondolat bátorsága megborzongat; ezért (is) szeretem Camus-t. Ennek ellenére nem tudok egyetérteni vele abban, hogy érdemes szinte mazochista módon a végsőkig kitartanunk, jóllehet nagyon jól tudjuk, hogy úgyis a világé lesz az utolsó szó. Bennem a camus-i gondolatmenet tiszteletet ébreszt, de nem tartom követendőnek.
3. Lássuk a harmadik lehetőséget! Ezen álláspontot őszintén szólva leginkább magamhoz tudnám kötni, mivel mástól még sosem hallottam ilyen megfogalmazásban (ami persze nem jelenti azt, hogy mások nem vallhatják ugyanezt). Jobb pillanataimban ezt a nézetet tudom magaménak. Az elgondolás lényege két szóban foglalható össze: kíváncsiság és időzítés.
Kíváncsiságon jelen esetben azt a sosem(?) csillapuló vágyat értem, amit a világ magyarázatának megismerése iránt érzek. A kifejezést, jóllehet nem tűnik elég komolynak a most tárgyalt témához, két okból is helyénvalónak tartom: egyrészt a "keresés" szó, amit helyette használhatnék, számomra azt implikálja, hogy van valami, amire rá lehet találni; másrészt éppen a "kíváncsiság" szóban rejlő komolytalansággal szeretném jelezni, hogy ezen álláspont elfogadása valamennyire szükségképpen a racionalitás feladásával jár. A teljesen racionális döntés, mint arra már az előbb utaltam, szerintem az azonnali öngyilkosság, amint az ember tudatossá válik saját helyzetével kapcsolatban. A most javasolt megoldás viszont jócskán vágyvezérelt: azért "kell" életben maradnunk, mert bár jelenleg nem sok esély mutatkozik a világ megismerhetőségére, a még értékesen felhasználható élet önkéntes befejezésével ezt a hajszálnyi kis reményt is elvetjük magunktól.
Hogy az öngyilkosság lehetőségét mégsem utasítom el, azt az "időzítés" szóval szerettem volna jelezni. Szembe kell tudnunk nézni azzal, hogy a létezésünknek vannak biológiai korlátai - nem is csak mennyiségi (a megélt évek számával kapcsolatos), hanem minőségi (az értelmesen felhasználható életszakasz értelmében vett) tekintetben is. Ha az életünk nem ér valamilyen okból idejekorán véget, előbb vagy utóbb elérünk egy olyan kort és/vagy egészségi állapotot, amikor már nem vagyunk képesek a kíváncsiság jegyében folytatott életre. Bizonyos esetekben ennek az állapotnak a közeledtéről már annak tényleges bekövetkezte előtt is értesülhetünk - ilyen eset lehet, amikor valaki megkapja egy halálos betegség diagnózisát. Azt gondolom, ez az a pillanata az életnek, amikor képesnek kell(ene) lennünk búcsút mondani neki. A magatehetetlenségbe, végül a halálba vezető lassabb vagy gyorsabb leépülés már nem éri meg, hogy benne maradjunk. Le kell tudnunk mondani róla - mikor még lehetőségünk van méltósággal, emelt fővel, bátran megtenni ezt. Ezt értem "időzítés" alatt.
A fentiek, azt hiszem, kellőképpen érzékeltetik, hogy komolyan vonz az önkéntes halál gondolata. Ahhoz persze már "öreg" vagyok, hogy a legkisebb nehézség esetén is ehhez kívánjak fordulni. Viszont kellő gondolati alátámasztással, megfelelő időben megtéve, úgy gondolom, az élet önkéntes befejezése egyike lehet a leginkább emberhez méltó választásainknak. Ennek ellenére nagyon nehéz lesz a szívem, ha arra gondolok, hogy meg tudnám-e tenni - mert tudom, hogy igen. Erről még, azt hiszem, fogok írni.
(Mielőtt valakit esetleg megijesztenék, jelenleg nem áll szándékomban öngyilkosságot elkövetni. Mivel azonban a jövő teljességgel kiszámíthatatlan, magam miatt is fontos volt tisztáznom, mit tennék, ha - akár a legközelebbi jövőben - közvetlenül szembe kellene néznem az életem minőségi és mennyiségi végességével.)
Ezen én is gondolkoztam régebben, hogy az öngyilkosság gyávaság vagy bátorság-e. Azt hiszem, hogy ez az adott embertől, az ő aktuális gondolkodásától függ. Csupán attól, hogy ő mit gondol, hogy az adott helyzetben az ő öngyilkossága gyávaság vagy bátorság lenne-e. Bár igaz, hogy az is lehet, hogy ebben az állapotban rosszul ítéli meg az ember mindezt és talán a gyávaságról azt gondolja, hogy bátorság vagy fordítva. Úgyhogy nem tudom:D
VálaszTörlésAz 1. pontod mindenesetre nekem is rokonszenves, mert ha úgy vesszük, tényleg nincs értelme semmiféle emberi létezésnek, így tényleg a leglogikusabb tett az öngyilkosság.
Én sem értek egyet Camus-vel, de tényleg nagyon érdekes gondolatok, köszönöm, hogy megosztottad.
A te pontod, a 3. is nagyon rokonszenves. Bár, mivel én úgy gondolom, hogy soha senki nem lehet képes megérteni a világot és megtalálni a válaszokat, vagyis ezt tartom valószínűnek, így számomra a kíváncsiságból való életben maradásnak nincs értelme. Abban egyetértek, hogy amikor már nincs esély értelmes életre, akkor kéne magunkat megölni, tényleg az lenne a méltó az emberhez.