Néhány napja kikristályosodott bennem egy furcsa gondolat: azt hiszem, bizonyos értelemben már kétszer túlestem egyfajta "kis halálon". Nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok. Hogy mindezzel pontosan mire is gondolok, azt két metaforára építve fogom bemutatni: a főnixén és a rózsabokorén.
Az a fajta halálélmény, amiben már nekem magamnak is részem volt, a főnix halálához és újjászületéséhez hasonlítható. Régi történetek szerint a főnixmadár élete végén saját magából meglobbanó tűzben ég el, majd hamvaiból új, még csodásabb formában éled újjá. Valami ilyesmi történik velünk, emberekkel is olyankor, amikor lelkünk valamilyen, addig alapvetően meghatározó része megsemmisül, és helyére egy általunk jobbnak, tisztábbnak vélt tartalom lép.
Az első ilyen kis halálélményem tizennégy éves koromban ért, és a jövővel kapcsolatos termeimet alakította át gyökeresen. Addig, úgymond, teljesen normakövető módon képzeltem el a "felnőtt" életemet: férjhez szerettem volna menni, családot alapítani, ahogyan azt a környezetemtől hallottam. Egy napon aztán (erre meglehetősen tisztán emlékszem) egy séta során szinte rámszakadt a felismerés: mindazt, amit a leendő gyermekeimnek tervezek, valójában magamnak tervezem; magamnak szeretnék olyan jövőt, amit, mivel a saját életemben megvalósíthatatlan, nekik képzelek el. Mindemellett soha nem tudhatnám meg biztosan, hogy az élet, amit a gyermekeimnek adnék, végső soron jót hozna-e számukra. Nem fognak-e ők is - hozzám hasonlóan - éjszakákat átzokogni a halál, az ismeretlennel való szembesülés elkerülhetetlenségétől remegve? És mikor mindezt végiggondoltam - meghaltam, és tisztább formában újraéledtem. A racionalitás darabokra tépte és elégette bennem a jövőbeli anyát, és a hamvaiból megalkotta a lázadót. Azóta eltelt néhány év: a tizenéveim elmúltak, az élet elleni lázadás nem. Hogy el fog-e múlni valaha? Nem tudom.
A második "kis halálélményemet" néhány évvel az első után, tizennyolc éves koromban tapasztaltam meg. Abban az időben nagyon aktív hitéletet éltem egy kisebb vallási közösségben, de igazából az életem egész megelőző szakasza során is kisebb-nagyobb mértékben hittem Istenben. A hitemet elemésztő tűz is egy vallási szertartáson lobbant fel: emlékszem, a templomban ültem, figyeltem, és egyszerre megszólalt bennem az el nem hallgattatható kérdés, hogy ugyan minek is. Tudom-e bármilyen módon bizonyítani azt, aminek az életemet, a lelki-szellemi szabadságomat áldozom? Mi értelme bezárkózni olyasvalamibe, amit a vágyaimon kívül semmi sem támaszt alá? Ekkor újra haldokolni kezdtem: a ráció ismét lángra lobbantott bennem valamit, ezúttal a hitet, de meg kell mondanom, ennek hosszabb ideig tartott elégnie, mint a családalapítási terveimnek. Talán, mert fontosabb volt. A hívő hónapokig kínlódott bennem: fuldoklott a füsttől, marták a lángok, de mégis menekülni próbált. Közben sok dolog történt, míg végül az élet megajándékozott valamivel, ami segített elengedni a korábbi önmagam talán legfontosabb szeletét: meghalt bennem a hívő, és hamvaiból, tisztán, őszintén és kíváncsian, feléledt az agnosztikus. Azzal kapcsolatban, hogy világnézet szempontjából lehetségesnek tartok-e még további változást, megintcsak nem tudok válaszolni. Amíg azonban egyik érintett kérdés szempontjából sem fogyatkozik meg bennem a főnix életereje, maradok az, aki vagyok: egy lázadó agnosztikus.
A most írtak tehát arról a fajta "kis halálról" szólnak, amikor lelkünk a saját erejéből változik meg. Az ilyen átalakulások lehetnek teljesek, és nem kell, hogy fájdalmat hagyjanak maguk után. A "kis halál" második típusáról, amiről most szeretnék írni, mindez nem mondaható el. Ezt a típust a rózsabokor példáján fogom szemléltetni.
A "kis halál" második típusán az olyan eseményeket értem, amikor valami rajtunk kívül álló, de hozzánk nagyon szorosan kapcsolódó dolgot veszítünk el - ez lehet ember, kapcsolat, akár hozzánk közel álló tárgy is. Olyasmi hal meg bennünk ilyenkor, ami bár nem lényünk integráns eleme, de belénk ivódott, részünkké vált - és ezt a halált nem követi újjászületés. Viszonylag szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy eddigi életem során ezt a halálélményt még nem tapasztaltam meg igazán, de tisztában vagyok azzal, hogy ez sajnos csak idő kérdése. Mindazonáltal az eddigi, kisebb horderejű saját élményeim és mások tapasztalatai alapján a következőt gondolom erről a típusú "kis halálról": az ember az ilyen események során olyanná válik, mint egy rózsabokor, aminek letépik valamelyik virágját. A virág elvesztése súlyos fájdalmat okoz a rózsabokornak, mégpedig minél szebb, minél jobban szeretett virágjáról volt szó, annál jobban. A letépett virág helyén seb marad: a seb kezdetben csúnya, mély - majd idővel beheged, de a helye mindig megmarad. A későbbiek során lehetséges, hogy a letépett virág közelében új, talán még az előbbinél is szebb, nagyobb rózsa jelenik meg, ez azonban az elvesztett helyét csak takarni, árnyékolni tudja, eltüntetni soha. A főnix és a rózsabokor közötti különbség éppen ebben rejlik: az előbbi saját akaratából, a megújulás reményében adja át magát a halálnak - megsemmisülése teljes és valami jobbhoz vezet; a utóbbi vesztesége azonban, bár nem teljes, külső és erőszakos hatások eredménye, melyet kezelhetünk, mely talán még szebb bimbóknak teremt helyet, a teljes gyógyulás azonban nem lehetséges.
Nem tudom, vannak-e más formái is a "kis halálnak". Az sem érdektelen kérdés, hogy vajon a tényleges halál egyszer nem csupán valamilyen nagyobb átalakulást jelent-e majd. Furcsa azonban belegondolni, hogy míg a valódi haláltól rettegünk, menekülünk, addig már életünk során is - hasonló elkerülhetetlenséggel - többször vagy kevesebbszer talán valamennyien meghalunk egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése