Nem szeretem, mikor hirtelen feladatok nélkül maradok. Még egy rövid időre sem. Számomra egy-egy kemény munkával töltött időszak vége nem a megkönnyebbülést hozza el, hanem a kétségbeesést.
Hirtelen nincs, ami szabályozott mederbe terelje a gondolataimat. Ilyenkor pedig még a szokásosnál is gyakrabban felsejlik közöttük az a gondolat, ami elől csaknem két évtizede menekülni próbálok: a halálé. Iszonyodom tőle. És iszonyodom az élettől is, amelynek minden pillanata mögött ott susog a halál lehelete. A halálé - az ismeretlené. Talán nem is érdekelne, hogy egyszer vége lesz az életnek, ha tudnám, mi vár utána.
Életemnek eddig mindössze egyetlen olyan szakasza volt, amikor ideiglenesen meg tudtam szabadulni a halálfélelemtől - amikor hívő voltam. Emlékszem az akkori estékre: hazafele tartva a templomból, olyan megnyugtatónak, olyan könnyűnek tűnt minden. Isten tekintetét éreztem a városon, a házakon, a többi emberen, magamon. Boldog voltam, hogy Ő van, és hogy szolgálhatom.
Mára sok minden világosabb lett a számomra, én magam pedig sokkal szomorúbb. Rájöttem, hogy Istent én teremtettem a magam vigasztalására. A világ megfejtése mostanra egy matematikai problémává vált a számomra: vagy van "ott" valami, vagy nincs, vagy olyasmi a világ problémájának megoldása, amit még ilyen nagyon általánosan sem tudok megragadni. A három lehetőség közül egy irányába sincs egy porszemnyi bizonyítékom sem. Rettenetesen félek.
Azt hiszem, az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet, hogy amint képessé válik a gondolkodásra és átlátja a helyzetét, megöli magát. Végülis csak az elkerülhetetlent hozza közelebb ezzel, néhány évnyi-évtizednyi halál-meghatározta felesleges létet kiiktatva. Tudom, hogy ez a helyes, de én ehhez gyáva vagyok. Cserébe - ha hinnék bármiben is, azt mondanám, talán büntetésül - élni sem merek. Az eddigi huszonyegynéhány évem jelentős része rettegésben telt, és ez alighanem így is fog maradni. Meglehet, meg is érdemlem. Viszont, bár talán nevetséges, hogy ezzel próbálom védeni magam, még mindig kevésbé vagyok gyáva, mint az emberek többsége. Én be merem látni az élet értelmetlenségét, mások ellenben eljátsszák, hogy az övéknek van értelme. Ez sajnos nevetséges és aljas hazugság, bármennyire is bele tudják élni magukat az emberek. Sajnos bármit teszünk, azt a nem-lét ellenében, ahhoz viszonyítva tesszük: így szeretünk, így alkotunk, így próbálunk életben maradni és életben tartani. Gátlástalanul élőködünk a saját nyomorúságunkon, noha jól tudjuk, hogy egyszer (talán a következő percben) nem lesz más választásunk, mint átadni magunkat - és mindent, amiért éltünk - az ismeretlennek. Nem, nem a megsemmisülésnek: nagy megkönnyebbülésemre szolgálna, ha biztosan kijelenthetném, hogy a semmivé válás ránk, de hol a bizonyíték arra, hogy így lesz? Csakis a vaksötét ismeretlennek, amit jelenlegi helyzetünkben fantáziánkon és reményeinken kívül semmivel sem közelíthetünk meg.
Azt kívánom, bár sohasem születtem volna meg. Az, amit így veszítenék, messze elmaradna attól a szenvedéstől, amit az ismeretlentől az ismeretlenig tartó életem okoz. Ha pedig már létezem, elég bátornak kellene lennem ahhoz, hogy ennek az állapotnak azonnal véget vessek, hogy méltósággal szembenézzek azzal, amivel egyszer úgyis szembe kell nézni. Ehhez képest itt vagyok, ha másoknál talán kevésbé is, de részt veszek a közös élet-hazugságban, és mindezzel magamnak is, másoknak is csak ártok. Undorító, gyáva, nyomorult féreg vagyok magam is.