Is there a place...? - A személyiség integritásáról

Nem tudom, ismeritek-e a Bealtes "There's a place" című számát. Valamilyen okból az ebben szereplő refrén első sorait éveken keresztül a következőképpen értettem: "There is a place/Where I can go,/Where I feel 'lone,/ Where I feel blue./ And it's my mind..." Csak nemrég ért utol a keresű felismerés, hogy a félkövéren szedett szó valójában "low", maga a versszak pedig a következőképpen végződik: "And there's no time when I'm alone." Úgy tűnik, sikerült a dalt a saját ízlésemre alakítanom.

Mindezt magyarul: a szám eredeti szövege a magány hiányáról, az általam gyártott verzió pedig az egyén önmagába zártságáról szól. Hát, nem mindegy. Ha már az elmúlt napokban annyira belemerültem a különböző félelmeim világgá kürtölésébe, úgy gondoltam, a mostanában legaktuálisabbat is megosztom Veletek: a személyiség integritásával, önmagába zártságával és mások általi megbonthatatlanságával kapcsolatosat.

Sokat gondolkodom az utóbbi időben azon, hogy vajon ez utóbbiak tényleg fennállnak-e. Hogy az egyénnek tényleg csak saját magához van-e hozzáférése, ill. hogy másoknak csakugyan nincs-e lehetőségük behatolni az egyén világába. Hm, ez azért önmagában nem tűnik ijesztő kérdésnek, csupán filozófiainak, nemde? Nos, a dolog félelmetességét számomra az adja, hogy a magam részéről nagyon szeretném tudni, hogy ez az elszigeteltség fennáll - mégis úgy érzem, a bizonyosság elérése ezzel a kérdéssel kapcsolatban (is) problémás. Számomra az a megoldás lenne jobb szó híján "kényelmes", ha az egyén csakugyan önmagába zártan létezne. Több oka is van annak, amiért ezt így gondolom és érzem. Egyrészt számomra az ego (nem a freudi értelemben), az "én" önérték. Önérték azért, mert biztos pont a bizonytalanságban; mert állandóság a folyamatos változások közepette; mert saját magamban bármikor, bármilyen körülmények között menedékre találhatok. Legalább önmagamban hadd legyek biztos, ha már semmi másban nem. Másrészt pedig az "én"-nek még további, az előbbieken túlmutató szerepet is tulajdonítok, ami a szememben képviselt fontosságát még tovább növeli: az ego a megismerés ágense. Ha nincs ego, nincs megismerés. Ha az ego egysége megbomlik, bizonytalanná válik, ugyanezt mondhatjuk el a megismerés lehetőségéről is. Sokszor nagyonis úgy érzem, hogy a világ megértésével kapcsolatos esélyeink finoman szólva csekélyek - ha viszont ehhez még a megfelelő eszközünk, saját egységes, megbonthatatlan tudatunk sem áll rendelkezésre, annak következményei a megismerés szempontjából felbecsülhetetlenek.

Számomra tehát az egyéni integritás felbomlásának lehetősége azért félelmetes, mert a legalapvetőbb értékeimet veszélyeztetni. A tapasztalataim persze azt súgják, hogy ilyesmitől félni ésszerűtlen, hiszen az személyiség egysége egyike a legalapvetőbb tényeknek. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Az extrém esetektől (pl. a skizofrénia okozta személyiségtorzulásoktól) eltekintve többek között az indiai kultúra egy jelentős része (ha nem az egésze) valamilyen módon az egyéniség felolvasztására, felszámolására épül. Csak hogy egy - tulajdonképpen elég üdítő - példát említsek: a tantrikus hagyomány szerint a testi szerelem célja a pár tagjainak egymásba olvadása, nem csupán fizikai, hanem "lelki", tudati szinten is. De kevésbé kellemes példák is akadnak: a hinduizmus több ága az Isten iránti önfeladó szeretetet, a buddhizmus egyes irányzatai pedig a személytelen abszolútumba való beleolvadást tekinti az létezés céljának. És bár a felebaráti szeretet eszméjén ("szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" - ahol tehát az egyén önmagához való viszonya marad a másokkal való kapcsolatok kiindulási pontja) nevelkedett "mainstream" európai kultúrától ez a gondolat viszonylag idegen, többek között a saját nyelvünkben is találhatunk az egyéniség felbomlását implikáló kifejezéseket (pl.: "egy test, egy lélek" - szokták mondani a nagyon szoros érzelmi kapcsolatban álló emberekre). Az tehát a helyzet, hogy bár a hétköznapi gondolkodás (legalábbis Európában) többnyire természetesnek tekinti a személyiség egységét, az emberiség kultúrkincsét alaposabban megvizsgálva rá kell jönnünk, hogy korántsem az.

És tulajdonképpen tényleg így van: ahogy nincs igazi okunk Isten vagy az istenek, a lélek, az objektív "jó" és még sok más dolog létezését feltételezni, azzal kapcsolatban sem lehetünk biztosak, hogy "én"-ünk felbonthatatlan. Mint írtam, a felbomlás több irányban is lehetséges: elképzelhető, hogy mások képesek behatolni a mi lelki működéseinkbe, mint ahogy az is, hogy nekünk magunknak válik lehetségessé az ego-ból való ki-, és a mások "lelkébe" való belépés. Ahogyan az sem kizárt, hogy (bizonyos) emberi lények képesek a tudatuk összekapcsolására, egybeolvasztására. Egyszóval: az eredeti zárt egység felbontására.

Csak azért, mert a személyes tapasztalataink esetleg ellenük szólnak, nemigen tehetjük meg, hogy a fenti lehetőségeket elvessük. Sajnos. Pedig milyen jó lenne, ha a helyzet legalább saját magunkkal kapcsolatban - egyszerű lenne!



(A fenti problémakör, bár talán meglehetősen elvontnak és irreálisnak tűnik, valóban komolyan foglalkoztat. Ha valakinek van ezzel kapcsolatban bármilyen gondolata, ötlete, nagyon örülnék, ha hozzászólásként megosztaná velünk.)

Gondolatok az éjszaka közepéről

Őszintén érdekel, vajon hány olyan ember van, aki következetesen komolyan veszi az egyén halál utáni megsemmisülésének lehetőségét. Aki képes erre, akinek van mersze ehhez. Tegnap éjjel - noha tulajdonképpen aludni szerettem volna - rá kellett jönnöm, hogy én nem hozzájuk tartozom. Félig rettegve, félig derűsen elfilozofálgatok arról, hogy ugyan milyen lehetőségei vannak a halál utáni létezésnek - a másik lehetőséggel, a semmivé válással azonban nagyon ritkán számolok igazán.

A megsemmisülés... Ha a vele kapcsolatos, nem teljesen indokolt félelmeimet - hiszen, ha megszűnünk, már semmit sem fogunk érezni - félre tudom tolni egy időre, nem érzek mást, csak kimondhatatlan űrt. Ürességet. Amire nem lehet szavakat találni, hiszen a semmiben semmi sincs, amit szóvá formálhatnánk. A semmiben nincs semmi. Mi sem leszünk, ha egyszer magába szippant bennünket.

Ilyenkor szeretném hinni, hogy létezik az Isten. De ugyan mi keresnivalója lenne Istennek ebben a világban?! Bár kétségbeesett pillanataimban az Ő gondolatához menekülök, valójában egyre kevésbé tartom elképzelhetőnek, hogy Isten áll a világ mögött. Akkor már inkább a merő, személytelen véletlen. Abszurd elképzelés? Istené is az. Csak az előbbi valahogy valószínűbbnek tűnik.

Egy Isten nélküli világban szembenézni a megsemmisülés elkerülhetetlenségével - tudom, hogy nem kellene, de ez a gondolat iszonyatos félelemmel tölt el.

Metafizikai félelmeim

Elképzelhetőek a világnak olyan lehetséges működési módjai, amelyeket még véletlenül sem szeretnék igaznak tudni. A mostani bejegyzésben ezek közül fogok ismertetni néhányat. A dolgot igazán nyugtalanítóvá azt teszi, hogy - ahogy ezt a metafizikában már megszokhattuk - egyik lehetőséget sem tudjuk kizárni. Ha valaki úgy gondolja, hogy ilyen gondolatok olvasása kibillentené a lelki egyensúlyából, annak javaslom, hogy ugorjon inkább a következő bejegyzésre.

1. "Egyedül-lét": Meglehetősen régi gondolat, a filozófiatörténet során már többen kísérleteztek vele. Arról van szó, hogy az ember sosem lehet biztos abban, hogy rajta, egészen pontosan a saját tudatán kívül bármi is létezik a világon (bár igazából a tudatunk létezésében sem lehetünk teljesen biztosak, de ebbe most nem szeretnék belemenni, a dolog így is éppen elég ijesztő). Természetesen érdekes kérdés, hogy hogyan állhatna az egész mindenség egyetlen, illúziókat gyártó tudatból (és hogy miből épülne fel ez a tudat, honnan származnának a képzetei stb.); azonban, mivel az abszurd világmagyarázatok - legalábbis szerintem - pusztán abszurditásuk okán nem zárhatók ki, így sajnos csakugyan nem lehetünk biztosak abban, hogy nem a tudatunk az egyetlen létező. Ugyancsak nincs okunk elvetni azt az ötletet, hogy ilyen egyedüli létezőként egész működésünket holmi véletlen szabályozza: a véletlen szabja meg, vajon örökké létezünk-e vagy egyszer semmivé válunk, ahogyan képzeteink tartalmát is. Mindemellett, mivel rajtunk kívül csak a semmi "nem-létezne", létünket a totális magány állapota jellemezné. Az eddigiek alapján, azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért okozott nekem ez a lehetőség már oly sok nehéz percet (régebben meglehetősen búskomor napokat is).
2. A végtelen idő megtapasztalása: Tudom, tudom. Az idő jó talán egyáltalán nem úgy működik, ahogyan a saját mindennapi lineáris időtapasztalatunk alapján elképzeljük. Vessük most el azonban a fizika erre vonatkozó megállapításait, és ragaszkodjunk az abszurditások lehetőségéhez (miért ne tennénk?)! Tegyük fel először is, hogy az idő pontosan olyan módon működik, ahogyan életünk során természetesnek tekintjük: a múlttól a jövő felé, egy irányban halad előre, a múltbeli végtelentől a jövőbeni végtelenig. (Itt most feltételezzük az idő abszolút végtelenségét, ami tehát mind "visszafelé", mind "előrefelé" végtelen. Lehetséges, hogy a "valós" fizikai idő nem így működik, de mivel ezen pontban egy a fizikaitól egészen eltérő létszféra létezését is feltételezni fogjuk, nem lesz nehéz elképzelnünk, hogy ez utóbbiban ténylegesen a leírt módon működő lineáris idő uralkodik.). Tegyük fel továbbá, hogy az emberben van egy bizonyos nem-anyagi jellegű szubsztancia, amit vallásos körökben leggyakrabban léleknek neveznek. És tegyük fel azt is, hogy az előbb definiált lélek a halál után is fennmarad és tehetetlenül vár a sorsára. A kérdés a következő: mi van, ha a lélek sorsa az idő végtelenségének megtapasztalása, anélkül azonban, hogy az életünk során is alkalmazott időszemléletből ki tudna vetkőzni? Ez ugyanazt jelentené, mintha valamelyikünkkel hirtelen közölnék, hogy ő bizony örökké fog élni. Szeretnénk egy ilyen ember helyében lenni? Valószínűleg nem, én legalábbis biztosan nem. A végtelen gondolata a véges léthez "szokott" ember számára iszonytató, feldolgozhatatlan, megérthetetlen. Ha ilyen tudatállapotban kellene szembenéznünk saját végtelen létünk tényével, az... nos, az kimondhatatlanul borzalmas lenne. Az elképzelés elviselhetetlensége még fokozható, ha arra gondolunk: lehet, hogy igazuk van a lélekvándorlást hirdető keleti tanoknak, azonban az egymást követő életek, az időhöz kötött létbe való ismételt "leszállás" nem más, mint kétségbeesett menekülés saját öröklétünk tudatától. A felejtés, a figyelemelterelés eszköze, kábítószer. Kérdések persze ezen elképzelés esetében is felmerülnek: ha így is van, mi vagy ki rendezi úgy a világot, hogy a "lelkeknek" ilyen elviselhetetlen sorssal kelljen szembenézniük? Ez is a véletlen műve? "Megélt-e" már a lélek egy végtelenségnyi időt a múltban, és ha igen, vajon miért retteg saját örökké tartó jövőjétől? Ha ellenben a lélek nem létezett mindig, mi garantálja, hogy jövőbeli létezése örök lesz? A feltehető kérdéseket, bizonyítékok híján, tetszés szerint megválaszolhatjuk. Ahogyan azt is, hogy elképzelhetőnek tartjuk-e a világ ilyetén működését. Bizonyítékunk sem mellette, sem ellene nincs. Az abszurditás, jellegéből fakadóan, ellenáll a racionális megértési törekvéseknek.
3. Tudattalan lélekvándorlás: Az utolsó elképzelés, amit most ismertetni szeretnék, némiképp kapcsolódik az előző pontban leírtakhoz. Itt is feltételeznünk kell az "anyagtalan" lélek - legalább a jövő irányában - örök létezését, valamint a lélekvándorlás tanának igaz voltát. Eszerint azonban az egymást követő életek nem valamiféle menekülési útvonalat jelentenek, hanem csupán egyfajta tehetetlenségi erőből fakadnak. A lélek tudattalanul, ismeretlen eredetű mechanizmusoknak kiszolgáltatva kerül egyik életéből a másikba - miközben sosem fogja megtudni, hogy ő maga örökké létezik, és hogy előtte-mögötte végtelen számú élet volt, van és lesz. A három közül talán ez a gondolatkísérlet tűnik elsőre a legkevésbé ijesztőnek, számomra azonban mégis hátborzongató érzés belegondolni, hogy esetleg így is lehet. A kellemetlen érzést fokozza, ha az ember - hozzám hasonlóan - nem igazán van oda a létezés folyamatos kiszolgáltatottságot "garantáló" intézményéért - az események kiszámíthatatlanságáért, a veszteség folyamatos lehetőségéért, a halál (jelen elképzelés szerint számunkra soha nem megismerhető, így örökre szólóan félelmetes) gondolatáért. Az előző gondolatkísérleteknél látottakhoz hasonló kérdések természetesen jelen esetben is feltehetőek, ezeket itt az önismétlés elkerülése érdekében külön nem részletezem. Ahogy már eddig is láttuk-elfogadtuk, végső soron úgysem tehetünk fel olyan kérdést, ami az abszurditást ellehetetlenítené - hiszen önmagában lehetetlen, azonban ennek ellenére nem kizárható.

A harmadik pont lezárása, azt hiszem, könnyen általánosítható is a világgal kapcsolatban felépíthető nézeteink összességére: valószínűleg nincs olyan lehetetlen elképzelés, amit, mivel (szerintünk) lehetetlen, elutasíthatnánk. Tisztában vagyok vele, hogy a most tett állítás mellett nem hoztam fel semmilyen korrekt érvrendszert, egyszerűen csak felhasználtam az abszurditás fogalmának a jelentését - a szó olyasvalamit takar, ami lehetetlen, mégis valós. Ilyesmi mellett vagy ellen racionálisan érvelni nem lehet - ezzel én sem próbálkoztam, csupán azt próbáltam megmutatni, hogy az ezen fogalomra épülő tartalmak (sajnos?) nagyon is jól alkalmazhatóak a világ lehetséges magyarázatairól való elmélkedés során. Más a helyzet persze, ha valamilyen feltételezésünk tudományos keretek között, annak eszközeit, fogalmait felhasználva fogalmazódik meg - az efféle állításokban nincs helye az abszurditásnak, és ezek a kijelentések természetesen bizonyíthatóak ill. cáfolhatóak is. Az abszurdum azonban, ha valós, felülírja a logikát, így a tudomány sosem fogja tudni kezelni. Uralkodni fog rajtunk, jellegétől függően számunka is megismerhetően vagy éppen megismerhetetlenül.

Ami abszurd, az lehetséges. Ez az, ami igazán ijesztő.

Egy kis játék

Mint a cím is jelzi, egy kis játék következik, kapcsolódva az előző két bejegyzés szellemiségéhez.
Elgondolkodtam azon, hogy hogyan is tudnék az "ismeretlenről" (érthetőbben, de nem eléggé tárgytalanul: a "mindenségről") valamilyen adekvát kijelentést tenni. A következőre jutottam:

Ssd wrlsmkrer aeleyá akw wúa az ismeretlen eoiroqrér sjkal ewlx kélklké.

Nem, a látszat ellenére nem őrültem meg, egyszerűen elkezdtem véletlenszerűen billentyűket leütni a klaviatúrán, majd a "mondat" közepe tájára beszúrtam az "az ismeretlen" betűkombinációt.

Szerintem a fenti mondat semmivel sem mond többet vagy kevesebbet a tárgyáról (az "ismeretlenről"), mint a témával kapcsolatban tehető bármely más kijelentés...

Mire tanít az egyetem?

Csaknem napra pontosan egy hónap múlva kezdődik a félév, ráadásul szeptembertől új képzés fájába is vágom a fejszémet, szóval talán még látszólagos időszerűtlensége ellenére sem teljesen érthetetlen a címben feltett kérdés. Mert hát mire is? Ha már bejegyzést írok róla, nyilván sejtitek, hogy - szerintem - az egyetemi évek nem csupán könyvtárnyi szakirodalmak értelmetlen átolvasásáról és különböző színű papírok megszerzéséről szólnak. Számomra az elmúlt pár év alapvető fontosságú volt a gondolkodásom alakulása szempontjából. Mondhatni, módszertani változásokon estem át.

Sikerült egy olyan képzést választanom (és mostanra be is fejeznem), ami, bár önmagában nem lenne túl megerőltető, hihetetlen mennyiségű olvasást követel meg. Ezt a hallgatóság különböző tagjai persze vagy komolyan veszik, vagy nem - én alapvetően az első csoportba tartozom. A mennyiségi sajátosságokon túl ráadásul van a feladott művek összességének egy trükkös vonása: az egyes írások módszeresen ellentmondanak egymásnak. Az elmúlt néhány év során a legkülönbözőbb jelenségek egymástól a lehető legnagyobb mértékben eltérő magyarázataival találkoztam, mi több, ezek a találkozások olyan szorosra sikeredtek, hogy még le is vizsgáztam belőlük. Szokás azt mondani, hogy az ember a vizsgaidőszakban "bemagolt" tudásanyag nagy részét napokon-heteken belül elfelejti. Nos, ez az én esetemben igaz is, meg nem is. Természetesen nem folyamatosan naprakész módon maradnak meg a fejemben az olvasmányok, viszont nagyon különböző helyzetekben, nagyon eltérő dolgokon gondolkodva is gyakran azon kapom magam, hogy valamelyik olvasott mű tartalmát készülök felhasználni az adott probléma megoldásához. Vagy egyszerűen csak az olvasottakhoz viszonyítok. Vagy az ott szereplő gondolatokat próbálom cáfolni vagy továbbfejleszteni. Egyszóval, az egyetemi képzésem során megismert elképzelések nem tűntek el belőlem nyomtalanul.

És még egy érdekes tapasztalat: az egyetem - ha komolyan vesszük - nemcsak hihetetlen mennyiségű tudásanyaggal lát el bennünket, hanem rákényszerít a kritikus és önkritikus gondolkodásra is. Amikor az embernek tevékeny órái nagy részét egymásnak totálisan ellentmondó elméletek tanulmányozásával kell töltenie, ha nem teljesen fásult és érdektelen, előbb-utóbb késztetést fog érezni arra, hogy az olvasott gondolatok mellett vagy ellen állást foglaljon. Ezt először talán csak magában, saját megelégedésére teszi; azonban egy idő után különösebb belső indíttatás híján is muszáj véleményt alkotnia az adott témáról, mégpedig nagyon is külső fórum előtt - erre valók a vizsgák és egyéb (nem túl kellemes) megmérettetések. A szakdolgozatírás és - védés meg különösen. Ezek az események, noha az adott pillanatban leginkább emberkínzásnak tűnnek, kritikusságot és önkritikusságot plántálnak a bennük résztvevőkbe. Kritikusságot annyiban, hogy ilyen helyzetben kénytelenek vagyunk az eltérő vélemények közül kiválasztani a számunkra különböző mértékben elfogadhatókat, mi több, választásunk mellett érvelnünk is kell. Önkritikusságot pedig annyiban, amennyiben újabb tapasztalataink-olvasmányaink nyomán késznek kell lennünk korábbi elképzelésink újragondolására, megerősítésére vagy éppen elvetésére.

Mindannak, amit a fenti bekezdésekben leírtam, nagyon jelentős hatása van a gondolkodás alakulására - és nem csak az egyetem keretein belül. A sokféle ellentmondó vélemény megismerése együtt a(z ön)kritikus attitűd kiépülésével a korábbi szilárd nézetek feloldódásához, egy megdöbbentően erős relativizmushoz vezet el. Az ember egy idő után megtanulja, hogy nincs - sem a szakmáján belül, sem azon kívül - olyan állítás, vélemény, amit ne lehetne megkérdőjelezni. Hogy nem létezik utánagondolásra érdemtelen problémafelvetés - mindig és mindennel foglalkozni kell, mert sosem tudhatjuk előre, mi vár ránk a lefolytatandó gondolatmenet végén. Hogy gyakran a legszilárdabb nézeteinket is fel kell tudnunk adni, éppen az ellenkezőjük kedvéért. És hogy - éppen előbbiekből következően - nincsenek lezárt kérdések, nincs szilárd talaj, amin megvethetnénk a lábunkat. Ismeretelméleti nihilizmusnak hívhatnánk az előálló állapotot, ha ennek kijelentéséhez nem kellene elfogadnunk, hogy eleve képtelenek vagyunk a biztos és egyértelmű tudásra. Ezért én inkább csak ismeretelméleti káosznak nevezném.

Emile Durkheim (francia szociológus, 1858-1917) Az öngyilkosság című művében ír az öngyilkosság egy sajátos fajtájáról: az egoista öngyilkosságról. Állítása szerint azok tette sorolható be ebbe a kategóriába, akik a biztos támpontok, az élet látható értelmének hiánya miatt vetnek véget az életüknek. Amiatt, (bár ez részben az én értelmezésem,) hogy saját létükön kívül semmilyen szilárd, megkérdőjelezhetetlen viszonyítási pontot nem látnak maguk közül. Érdekes módon az érintettek leggyakrabban értelmiségiek. Vajon az életüket így befejező emberek nem ugyanazt az ismereteleméleti kilátástalanságot, a bizonyosságok teljes feloldódását élték és élik-e át, amit magam is leírtam néhány sorral fentebb? Vajon nem szükségképpen ide vezet-e az önmagát komolyan vevő gondolkodó egyén helyzete - különösen, ha a gondolkodás a hivatása, ha annak módszereit folyamatosan csiszolnia, fejlesztenie kell, vagyis, ha értelmiségi?

Néha úgy érzem, két lehetőség áll előttem: vagy az előbbi, vagy a biztos őrület.

Festmény a mindenségről

Ki kell ábrándítanom mindenkit, nem kapott el az alkotási láz, de ha már így belejöttem a vizualizálásba... Gondolkodtatok már azon, hogyan lehetne a mindenséget - legalábbis azt, amit ki-ki érzékelni vél belőle - egyetlen festménybe sűrítve megjeleníteni? Az én ötletem a következő:

Vegyünk egy teljesen sima, nagy papírlapot és annyiféle színes festéket, amennyit csak tudunk (akár több százat, ezret is). Kezdjük el a festékeket véletlenszerűen felvinni a papírra. Törekedjünk rá, hogy még véletlenül se ábrázoljunk semmi felismerhetőt - csak különböző színű, méretű, formájú festékfoltokat, lehetőleg minél nagyobb összevisszaságban. Megvan? Akkor most jön a java! Fogjunk meg bármilyen alkalmas eszközt, ami a kezünk ügyébe kerül, és próbáljuk meg minél jobban összekeverni a papírra festett formákat. Vigyázzunk, nehogy csak egy egyszínű szürke lap legyen egy végeredmény! Csupán arra van szükség, hogy a foltok közötti határokat minél teljesebben felszámoljuk. Minél tarkább, minél kavargóbb, minél felismerhetetlenebb a szemünk előtt kibontakozó kép, annál jobb. Ha akarunk, a még tökéletesebb hatás kedvéért bele is hempereghetünk a festékekbe. Ezzel is megvagyunk?

Na, akkor most próbáljuk meg értelmezni azt, amit alkottunk. Menni fog?!

Test, lélek, szellem I. - Az alapok

Az jutott eszembe, hogy érdemes lenne kicsit körüljárni a címben megnevezett test-lélek-szellem témakört. Persze, a blog jellegének megfelelően, a feldolgozást az agnosztikus gondolkodás, ezen belül is a saját agnosztikus gondolkodásom keretében készülök megtenni. Mivel viszonylag rövid idő alatt is rengeteg dolog jutott eszembe a téma kapcsán, jelenleg úgy tervezem, hogy egy több részből álló minisorozatot kerekítek majd ki az ide kapcsolódó gondolataimból - meglátjuk, mi lesz belőle.

Ebben az első bejegyzésben azt szeretném bemutatni, hogy hogyan is fogom fel - agnosztikusként - a címben szereplő fogalomhármast. Azért érzem itt fontosnak a vonatkoztatási keretként használt világnézetem kiemelését, mert a téma vallásos körökben igazi örökzöldnek számít, sőt, ateista-materialista feldolgozásokkal is bőven találkozhatunk. Az én eszmefuttatásom viszont, ahogy azt már megszokhattátok, várhatóan (hacsak közben nem térek meg/ki...:)) kifejezetten agnosztikus alapokra épít majd. Lássunk is neki!

Hm, hát hogy mégis mi ez... Mivel a számítógépes grafikai ismereteim hagynak némi kívánnivalót maguk után, az eredeti terveimen módosítva kénytelen voltam egy kissé kezdetleges ábrázolás segítségével vizualizálni a mondanivalómat - remélem, ezt elnézitek nekem.:) Az ábra a test, a lélek és a szellem fogalmairól alkotott elképzeléseimet hivatott illusztrálni. Ha a körvonalak nem is, a színek a saját választásaim eredményei - nézzük, mit is jelentenek:


Barna - a test: A föld és egyben a bomlás színe; az én felfogásomban a test jelképe. Test alatt értem az ember biológiai megnyilvánulásait - magát a fizikailag létező élőlényt annak minden életfunkciójával, érzékelési képességeivel, ösztöneivel együtt. Arról a "tünetegyüttesről" van tehát itt szó, amely a fejlettebb állatok létezéséhez éppúgy hozzátartozik, mint az emberéhez. Az utóbbi esetében azonban a lét több, mint ezeknek a megnyilvánulásoknak az összessége. A test "röghöz [földhöz - ld. a magyarázat elejét] kötött" - biológiai igényei és korlátai (pl. időbeli behatároltsága) határozzák meg. Bár nélküle a lélek és a szellem kibontakozása lehetetlen lenne, pusztán a test még nem ember. Önmagában "por és hamu", semmi több.

Zöld - a lélek: Bevallom, a lélek színén gondolkodtam a legtöbbet. Furcsa módon a köztudat az általam érzelmi működésként definiált lélek különböző megnyilvánulásaihoz igen sokrétű színszimbolikát társít (a vörös a szerelem és a szenvedély, a fekete a gyűlölet és a gyász, a fehér az ártatlanság, a lila az őrület stb. színe), számomra mégis a zöld szín az, amely a legjobban keretbe foglalja mindazon tartalmakat, amelyek a saját felfogásomban a lélek integráns részei. A zöld az én szememben a lélek, az érzelmi szféra ideális állapotát sűríti magába: a szabadságot, a tisztaságot, az őszinteséget, a nyugalmat és a megnyugvást. Így lett számomra a zöld a lélek színe.

Kék - a szellem: A szellem számomra a gondolkodás, az elvontság, az összetett kognitív erőfeszítések színtere. Ezért választottam ezen szféra jelölésére a kéket - azt a színt, amely mind közül a legritkábban fordul elő a fizikai világban; amely, mondhatni, a "legéteribb". A zöldhöz hasonlóan a kék szín is magában foglalja a tisztaság mozzanatát, ez esetben azonban a tisztaság "zavartalanságként", a fizikai világtól való viszonylagos függetlenségként értelmezendő. (Nem) mellesleg az összes szín közül a kék áll a legközelebb hozzám, ahogy a bejegyzés témájául szolgáló hármasság tagjai közül is az ezen színnel szimbolizált "szellemet" sejtem a legfontosabbnak - de erről majd később.


Az reményeim szerint már a fenti sorokból is látszik, hogy a szóban forgó fogalmakat igyekeztem úgy definiálni, hogy az eredmény ne kötődjön semmilyen idealista vagy materialista állásponthoz sem. Épp olyan "szabadon lebegő" megfogalmazásokra törekedtem, mint amilyennek világnézetként az eszmefuttatás alapját adó agnoszticizmust érzem. A következő pár bejegyzésben terveim szerint fogok írni arról, hogy a saját értékrendemből kiindulva hogyan állítanám fel a három terület hierarchiáját és miért; valamint az egyes szférák közötti átjárhatóságról és annak korlátairól is. Szeretném továbbá felhívni a figyelmet néhány olyan, a témával kapcsolatban bennem felmerült kérdésre is, amelyeket megválaszolni ugyan nem tudok, azonban továbbgondolásra érdemesnek tartok. És persze elképzelhető, hogy a bejegyzések írása közben még újabb, előre nem látható gondolatok, megfontolandó problémák is megfogalmazódnak bennem a test-lélek-szellem kérdései kapcsán - ha így lesz, ezeket is igyekszem majd megosztani Veletek.


Szóval folytatás következik - hamarosan!:)